Tessék végre hazudni!

publikálva
2002/39. (09. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Egy normális országban a hazug politikus nem okvetlen kelt azonnali undort és közfelháborodást. Sőt. Az ízlésesen, mértékkel és tisztességesen hazudozó közszereplő egyfajta udvariasságról, polgártársai megbecsüléséről tesz bizonyságot. Egyrészt mert egy jó hazugság kitalálása nem kevés alkotóenergia mozgósítását igényli, másrészt mert támadhatóvá és kiszolgáltatottá teszi az illető politikust. A hazug ember lebukhat, sőt általában le is bukik, elveszti a választásokat, és még előzetesbe is kerülhet. Továbbá. A nyilvános hazugság, annak cáfolata vagy beismerése adja meg demokratikus közéletünk belső dinamikáját, tölti meg hétköznapjainkat drámai és vicces epizódokkal. De a hazudozásnak eme esztétikai funkción kívül népnevelői szerepe is van. A nép ugyan abszolúte jól tudja, hogy minden politikus hazudik, mégis, igen gyakran elhiszi, sőt meg is szereti azt az állítást (ígéretet, programot), amiről később kiderül, hogy nem egészen vagy nem úgy igaz, esetleg teljes képtelenség. A nép ilyenkor a homlokára csap: a marha, aki vagyok, hogy bevettem! Netán: jó, X. nem mondott igazat ebben és ebben, de abban és abban legalább megpróbálta, és Y. sokkal képtelenebb hazugságokkal támadott, inkább megint X.-et ikszelem. Az intelligens, kulturált és hihető hazudozás nemcsak egy mélyebb humanizmusnak a megnyilvánulása, hanem demokratikus közéletünk hajtómotorja és sava-borsa. A hazudozáshoz való jog demokratikus kiterjesztése és alkotmányos védelme - a világútlevél mellett - a rendszerváltás legnagyobb vívmánya. Sőt. A politikusoknak - a közösség iránti felelősségérzettől vezérelve, a demokrácia védelmében - hazafias kötelességük hazudni.

n Egy normális országban a hazug politikus nem okvetlen kelt azonnali undort és közfelháborodást. Sőt. Az ízlésesen, mértékkel és tisztességesen hazudozó közszereplő egyfajta udvariasságról, polgártársai megbecsüléséről tesz bizonyságot. Egyrészt mert egy jó hazugság kitalálása nem kevés alkotóenergia mozgósítását igényli, másrészt mert támadhatóvá és kiszolgáltatottá teszi az illető politikust. A hazug ember lebukhat, sőt általában le is bukik, elveszti a választásokat, és még előzetesbe is kerülhet. Továbbá. A nyilvános hazugság, annak cáfolata vagy beismerése adja meg demokratikus közéletünk belső dinamikáját, tölti meg hétköznapjainkat drámai és vicces epizódokkal. De a hazudozásnak eme esztétikai funkción kívül népnevelői szerepe is van. A nép ugyan abszolúte jól tudja, hogy minden politikus hazudik, mégis, igen gyakran elhiszi, sőt meg is szereti azt az állítást (ígéretet, programot), amiről később kiderül, hogy nem egészen vagy nem úgy igaz, esetleg teljes képtelenség. A nép ilyenkor a homlokára csap: a marha, aki vagyok, hogy bevettem! Netán: jó, X. nem mondott igazat ebben és ebben, de abban és abban legalább megpróbálta, és Y. sokkal képtelenebb hazugságokkal támadott, inkább megint X.-et ikszelem. Az intelligens, kulturált és hihető hazudozás nemcsak egy mélyebb humanizmusnak a megnyilvánulása, hanem demokratikus közéletünk hajtómotorja és sava-borsa. A hazudozáshoz való jog demokratikus kiterjesztése és alkotmányos védelme - a világútlevél mellett - a rendszerváltás legnagyobb vívmánya. Sőt. A politikusoknak - a közösség iránti felelősségérzettől vezérelve, a demokrácia védelmében - hazafias kötelességük hazudni.

Megmagyarázzuk.

A formális logika szabályai szerint a hazugság/igazság ellentétpárnak csak akkor van értelme, ha az egyiket a másikhoz tudjuk viszonyítani. Ha mind a két elem jelen van. Hazug állításokat tenni csak igaz állításokhoz képest lehet. Ahhoz, hogy legalább egy igaz állítás elhangozzék, szükség van a hazugságra.

És ez megfordítva is igaz. Ha mindenki mindig hazudik, akkor soha senki nem hazudik. Akkor Magyarországot nem Magyar-, hanem Tükörországnak hívják.

A budapesti főpolgármester-választás előestéjén, sajnos, vészesen közel sodródtunk ehhez az állapothoz. Nem voltunk messze tőle az országgyűlési választások előtt sem, amikor a két nagy párt egymásra licitálva tett lényegében teljesíthetetlen ígéreteket: de amit Schmitt Pál, a konzervatív és Gy. Németh Erzsébet, a baloldal jelöltje választási tizenegy, illetve tíz pontjában ígér, túlmegy minden határon.

Gy. Németh 4-es metrójára, új autóbuszok, trolik és villamosok vásárlására Schmitt 4-es és 5-ös földalattija a tromf. Három virtuális híddal áll szemben három beígért híd. Szennyvizünket megtisztítja Schmitt, nemsokára a Dunára járunk ruhát paskolni, olyan tiszta lesz. Schmitt a panellakásokat újítaná fel, Gy. Németh a belvárosi lakóházakat sem hagyná ki.

Ezeknek a fejlesztéseknek egy része Demszky városfejlesztési koncepciójából lett bugázva: és még az sincs kizárva, hogy hosszú távon a kormány, az EU segítségével és a kerületek közreműködésével némelyikük megvalósítható lenne.

De melyik, és mennyiért? És ki nem látott már szeretett városunkban éjjeliőrt nappal meghalni? Hónapokig tartó szarozást néhány villamoskocsi miatt, megfúrt 4-es metrót? Mire futja a főváros kábé 300 milliárdos éves költségvetéséből, aminek fedeznie kell a napi működtetési költségeket - is? Honnan lesz ez a tömérdek pénz? Hogy jönnek le majd a csillagok az égről? Elég lesz-e lehazudni őket?

És ez még mind semmi. Budapest lesz a világ első városa, ahol megvalósulhat a kommunizmus. Mindenki szükségletei szerint.

Budapest-kártyát nyomatna Schmitt, mellyel olcsóbban lehet parkolni, fürdőbe, színházba, moziba és múzeumba járni. Ingyenes bölcsődét és óvodát oszt, ingyen tankönyvet ad a középiskolások kezébe (is) a népszerű Zsóka (is). Kórház nem marad felújítatlan, kisiskolás éhesen, hisz ingyen tízórait ken nekik Pali bácsi (a csintalanok Palesz bá´-ja). Minden sarkon szökőkutat fakaszt Gy. Németh; rendőrt állít ellenfele. Madárfüttyös pagonyt poros, szürke városunkból mind a ketten egykettőre varázsolnának. Arról, hogy mindezt ki fizetné, kinek és miért, szó se essék.

E programpontok nagy része nyilvánvaló nonszensz. A többi között talán még mutatóba sem akad olyan, amely megvalósítására a jelöltek október 20-án egyértelmű felhatalmazást és felelősséget szerezhetnek. Amelyek komolyan számon kérhetőek lennének rajtuk. A főpolgármester-jelöltek utópiákkal traktálják a szavazóikat. Annyira sem veszik komolyan, de annyira hülyének nézik őket, hogy még csak hazudni sem voltak nekik képesek.

publikálva
2002/39. (09. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk