Tordai Csaba: Grand Canyon márpedig nem létezik

publikálva
2001/5. (02. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Amagyar politológusok nagy része a ´98-as választás és az azt követő másfél év közvélemény-kutatási adatai alapján a kétpólusú politikai rendszer megszületéséről beszélt. A nem túl eredeti gondolatok a kisebb pártok beolvadásával, eltűnésével számoltak, összhangban a hivatalos kormánypárti vélekedéssel. A politikai helyzetről születtek azonban fajsúlyos analízisek is: ezek közül kettőt emelnék ki.

Amagyar politológusok nagy része a ´98-as választás és az azt követő másfél év közvélemény-kutatási adatai alapján a kétpólusú politikai rendszer megszületéséről beszélt. A nem túl eredeti gondolatok a kisebb pártok beolvadásával, eltűnésével számoltak, összhangban a hivatalos kormánypárti vélekedéssel. A politikai helyzetről születtek azonban fajsúlyos analízisek is: ezek közül kettőt emelnék ki.

A Beszélő hasábjain Miklósi Zoltán írt mélyenszántó elemzést Tölgyessy Péter politikai publicisztikájáról (A rendszerváltás útvesztőiben. Tölgyessy Péter politikai gondolkodásáról, Beszélő, 2000. február). Miklósi szerint a köztársaság egyik alapító atyjának gondolkodása egy központi tézisre épül: az utódpárt és a polgári pártok között húzódó, áthidalhatatlan szakadékra. Ezt a dichotómiát Tölgyessy a rendszerváltásban való részvétel alapján állítja fel: a rendszerváltó és a történelmi pártokat tekinti polgári pártoknak.

A bírálat után néhány hónappal, tavaly novemberben a Népszabadságban Miklósi az SZDSZ elnökválasztási küzdelméről írva - igaz, a szakadékot néhány méterrel arrébb helyezve - megismétli a Grand Canyon-tézist: szerinte az MSZP és az SZDSZ a felvilágosodás szellemi örökösei, velük szemben az antimodernizációs pártok szövetsége áll.

Mármost a kérdés az, hogy van-e a köztársaság politikai életében ilyen kitüntetett törésvonal?

Ha van, a szakadék természetéből következően nem lehet átugorni azt - sem a valóságban, sem a jövőre irányuló, józan politikai elemzésekben. Tölgyessy Péter tézise az előbbi próbát nem állja ki: az egyik rendszerváltó párt, az SZDSZ átugrotta ezt a vonalat, bukását azonban nem önmagában ez, hanem a parlamentarizmus - az országgyűlési többség természetének - félreértése okozta. Miklósi gondolatát viszont akkor cáfolhatjuk, ha kimutatjuk: reális esélye van annak, hogy az 1994 óta rögzült kormány-ellenzék törésvonal nem örök időre szól, bármelyik választás után elképzelhető a feltételezett törésvonalon át kötött kormányzati szövetség.

Nos, a kérdés tehát az: van-e ilyen koalíciós lehetőség a 2002-es választások után?

A válaszhoz először is azt kell elemeznünk, mely pártok jutnak egyáltalán be a következő Országgyűlésbe, azaz mely erők léphetnek egyáltalán politikai szövetségre egymással.

A történelmi pártok közül utolsó mohikánként a parlamentben maradt kisgazdapárt a mai tudásunk szerint kiesik a következő körből. Nem látszik az az erő és lendület, ami kihúzhatná a pártot a parlamenti küszöb alól. Torgyán ügyetlenkedésével a párt elveszítette azt a manőverezési lehetőséget, amivel egy évvel ezelőtt még rendelkezett. A 10 százalék fölötti kisgazdapárt - összefogva a szocialisták antimodernizációs szárnyával - akár át is állhatott volna öt éven belül az utódpárthoz, mely lépésével pedig kisajátíthatta volna a mérleg nyelve szerepet. Erre minden esélye megvolt: a négyigenes népszavazáson, 1990-ben, majd 1998-ban is ezt a szerepet játszotta a párt, azaz a négy meghatározó szavazásból három esetben. Ez a lehetőség azonban immár a múlté. A párt táborának nagy részét már az 1998-as önkormányzati választásokon elvesztette: Torgyán József támogatóinak száma a ciklus első fél évében megfeleződött, jelenleg pedig a parlamenti küszöb alatt mozog. A Fidesz nyilván arra játszik, hogy a küszöb alatti párt képviselői egzisztenciális félelmükben rákényszerítik a pártvezetést, hogy fogadja el a Fidesszel közös lista állítását. Ez pedig politikai értelemben egyenlő a pártunióval, azaz a kisgazdapárt eltűnésével.

Az MDF egykori törzsszavazóinak mára nem maradt sok választásuk. Saját régi pártjuk a dabasi időközi választáson nem az MDNP elnöke, hanem a Fidesz jelöltje mellé állt. Dávid Ibolya és békejobbos centrumpolitikája ezzel megbukott, és a pártelnök-miniszter visszasorolt a miniszterelnök feltétlen támogatói közé; csak idő kérdése a szoros választási szövetség megkötése - bármit mond is erről a miniszter asszony pártja országos gyűlésén. A Békejobb megbuktatásával Orbán Viktor, úgy tűnik, végleg maga alá gyűrte Antall József pártját; szavazóik irányába az elkövetkező két évben már gesztusokat sem kell gyakorolni, elég a párt vezetőit különböző posztokkal lefizetni.

A szélsőjobb problémája nem új keletű a magyar politikában. És most ne csak Antall Józsefre, hanem Bethlen Istvánra is gondoljunk. A Fidesz MIÉP-pel való együttműködését legalábbis kétségessé teszi, hogy a jobboldali egység(párt) megteremtése mindeddig illúziónak bizonyult - legalábbis egy ciklusnál hosszabb időre. A kiegyenlített erőviszonyok teszik igen kényessé a miniszterelnöknek a MIÉP-hez való viszonyát. Jelen pillanatban úgy fest, a MIÉP-szavazók támogatása nélkül nem tudnak a fideszes jelöltek a második fordulóban győzni. E hideg számításnak az eredménye a jelenlegi "furcsa szövetség" a kormány és jobbszélső ellenzéke között, amelynek mélységét azonban felesleges eltúlozni. A MIÉP nem szavazza meg a költségvetéseket, támadja az Orbán-kormány külpolitikájának túlnyomó részét. Ezért nem beszélhetünk még csak a kormány külső támogatásáról sem, noha a párt a belpolitikában nem kritizálja a miniszterelnököt. Az ezért kifizetett ár, a közszolgálati média pedig korántsem ér annyit, mint mondjuk 1993-94-ben. Ettől persze még visszataszító és jogsértő a kuratóriumok ügye, de a politikai erőviszonyokra nincs döntő hatása.

Összefoglalva tehát: nehéz mutatványba kezdett Orbán Viktor. A szélsőjobb számára fontos, de egyébként politikailag értéktelen engedménnyel és ehhez hasonló gesztusokkal próbálja lojalitásra bírni Csurka Istvánt, ezáltal pedig elszívni alóla a szavazókat. Ez a taktika valószínűleg kiüti a MIÉP-et az Országgyűlésből, és közelebb viszi a miniszterelnököt a jobboldal egységéhez, de túl sok centrumszavazót riaszt el ahhoz, hogy a Fidesz megnyerhesse a választásokat. Arra pedig végképp semmi garancia, hogy a jobbszél lojalitása közép- vagy hosszú távon is megmaradjon.

A jobboldali kis pártok tehát, ha bejutnak is a parlamentbe, most úgy tűnik, politikailag elveszítik önállóságukat, ezzel pedig azt az esélyt is, hogy a bevezetőben leírt tézist a szakadékról és annak áthidalhatatlanságáról megcáfolják. Szavazóikat a Fidesz legkésőbb a második fordulóban külön alku nélkül is be fogja gyűjteni.

Igazunkat ennélfogva - azaz a tézis cáfolatát - három párt magatartása bizonyíthatja: az MSZP-é, a Fideszé és az SZDSZ-é. A három párt - ha egyikük sem szerez abszolút többséget - elméletben három koalíciót alkothat: vagy megismétlődik az előző ciklus kormányzati szövetsége, vagy nagykoalíció alakul, vagy a Fidesz és az SZDSZ kormányoz együtt.

Kizárhatjuk-e bármelyik lehetőséget?

Ha a második vagy a harmadik variáció nem zárható ki teljesen, a Grand Canyon-tézisek cáfolhatók.

Kezdjük a nagykoalícióval. Egy hárompárti parlamentben nem kizárható, hogy a liberális pártot mindenáron ki akarja szorítani a hatalomból mind az MSZP, mind a Fidesz. A megszerzett fideszes pozíciók konszolidálására is az MSZP-vel kötött kormányzati szövetségben van a legjobb esély. Nagy Sándor és Szájer József küszöbön álló találkozója üzenet az SZDSZ-nek: ne ugráljon túlzottan, a nagy pártok nem fogadják el a modernizáció motorja mint a mérleg nyelve szerepet. A nagykoalíció nem feltétlenül jelent közös kormányzást. Egy cseh típusú megnemtámadási szerződés biztosítja mindkét párt klientúrájának biztonságát, ugyanakkor nem kényszerül egyik párt sem feladni korábbi retorikáját. Beszélhetnek kényszerhelyzetről, politikai stabilitásról, az európai integrációhoz szükséges nagy kormányzati többségről. 2002 májusában azonban már ismertek lesznek a cseh alsóházi választások eredményei. Jelen pillanatban úgy tűnik, a négyes liberális koalíció megelőzi Klaust. Ez mindenképpen intő jel lesz az utódpárt és a jobboldal számára. Elképzelhető-e a szocialisták abszolút többsége? Ha igen, aligha köt bárki is szövetséget az utódpárttal. Ezzel pedig hárompárti parlament esetén elkerülhetetlen lesz a Fidesz és az SZDSZ ellenzéki közeledése.

Kovács László elnöksége mellett minden ellenkező jel ellenére sikertelen volt az MSZP az elmúlt egy évben. A párt abszolút támogatottsága, azaz a lakosság egésze körében élvezett népszerűsége nem emelkedett - 1998 vége óta 25-28 százalék között, a statisztikai hibahatáron belül mozog. A párt nem tudott szavazókat szerezni a Fidesztől: azok a szavazók, akik az eddigi választásokon valamelyik polgári pártra szavaztak, ma sem támogatják az utódpártot. A pártelnök pozíciója meggyengült pártján belül: a választmány elnöki székébe és a frakcióvezetői posztra ellenlábasai kerültek. Ennek ellenére egy alacsony részvétellel tartott választáson nem kizárt a szocialisták abszolút többsége. Ha a bizonytalan szavazók nem csatlakoznak egyik párthoz sem, az MSZP akár túl is szárnyalhatja ´94-es sikerét. Ez azonban kevéssé valószínű: a szavazók nem maradnak ilyen nagy számban távol a választásról, főleg olyan intenzív kampány után, mint amilyen 2002-ben várható. A szocialisták győzelmükben nem lehetnek biztosak, mindenképpen koalícióra kell készülniük.

A szakadéktézisek cáfolatára - a nagykoalíció mellett - egy lehetőség maradt még: a Fidesz és az SZDSZ szövetsége a választás után.

Elképzelhető-e elviekben ez a forgatókönyv? Ha az SZDSZ racionálisan gondolkodik, magatartását két premissza határozza meg: mandátumait és kormányzati befolyását egyszerre akarja maximalizálni. Ha most, egy évvel a választás előtt kizárja bármely párttal a későbbi együttműködést, saját döntésével vonja szűkebbre önnön mozgásterét, azaz kizár olyan lehetőségeket, amelyekről nem tudhatja, nem azokkal maximalizálja-e 2002 tavaszán a befolyását. Mostani tudása alapján a párt vezetése nem zárhatja ki logikailag egyik másik párttal sem a koalíciót, mivel most nem hozhatja meg az egy év múlva bekövetkező helyzetben való legjobb döntést.

A Grand Canyon-téziseket három forgatókönyv is cáfolja: a szocialisták abszolút többsége, a nagykoalíció és egy Fidesz-SZDSZ-kormányzás lehetősége. Mivel ezek közül egyik sem zárható ki, nem igazolható egy kitüntetett és állandó törésvonal létezése a magyar politikában.

Innentől kezdve annyit mondhatunk csak, hogy a választások első fordulójának éjszakájáig semmi biztosat nem tudhatunk a következő kormány összetételéről.

A szerző joghallgató, a Fundamentum című lap munkatársa.

publikálva
2001/5. (02. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk