Magyar Bálint–Madlovics Bálint

Törvénytelenségben született kétharmad

  • Magyar Bálint
  • Madlovics Bálint
  • 2018. június 3.

Publicisztika

Elkerülendő a szemrehányást, hogy „nem tudunk veszíteni”, és pusztán azért kritizáljuk a Fidesz kampányát és a választást, mert nem az általunk – jobb híján – támogatott alakulat nyert, mindenekelőtt azt szögezzük le: a Fidesz harmadik „kétharmados” győzelme elsősorban az ellenzék felelőssége.

Azé az ellenzéké, amely nyolc éve képtelen megérteni a rendszer lényegét, és ahhoz igazítani a nyelvét, viselkedését, stratégiáját. A rendszer megnevezése, hogy maffiaállamot vagy éppen hibrid rezsimet mondunk, kommunikációs kérdésnek tűnik, pedig valójában stratégiai. Ennek a felfogása kellett volna ahhoz, hogy az ellenzék képes legyen áttérni a liberális demokráciában normális kormánykritikai paradigmáról a bűnöző államban szükséges rendszerkritikai paradigmára. Márpedig rendszerkritika nélkül valódi vízió sincsen, s nélküle a „demokrácia visszaállítása” is üres szólam marad.

Természetesen nem azt állítjuk, hogy a választás könnyített pálya lett volna az ellenzéknek; cikkünk éppenséggel azt állítja, hogy nem pusztán „nem fair” eszközökkel, hanem bűncselekmények sorozatával nyert ilyen mértékben a Fidesz. Ám az ellenzéki pártokra még a fideszes kényszerzubbony is túl bő volt, nemhogy a választók elvárásainak a zakója. Még a minimumot sem tudták kihozni az adott körülményekből.

Féloldalas elemzések

 

A Fidesz harmadik kétharmados győzelmének lényegében kétféle értelmezése látott napvilágot: a megértő és a kritikai. Az előbbi csoportba sorolható elemzések szerzői a Fidesz politikai stratégáját vizsgálva Orbánék töretlen népszerűségének okaira hívják fel a figyelmet. Alapvetően három ilyet említenek: 1. a Fidesz jobban érti a magyar választókat, mint az ellenzék; 2. a Fidesz szavatolja azt az egzisztenciális biztonságot, amire a paternalista szavazók vágynak; 3. a Fidesz profin mozgósított, és szavazótáborának magján túl is százezreket tudott maga mögé állítani. Ezeket az érveket olvasva az ember azt is gondolhatná, hogy a Fidesz egy liberális demokrácia újrázó kormánypártja, s győzelmét az alkotmányos játékszabályokkal és demokratikus normákkal összeegyeztethető tényezőknek köszönheti.

Ez a kép azonban a leírás féloldalasságából fakad, mely rejtve hagyja a rendszer meghatározó elemeit. A választói vágyak „megértése” valójában gátlástalanságot jelent: a Fidesz számára nem okozott gondot több éven át burkoltan, aztán a kampány utolsó heteiben már nyíltan rasszista és antiszemita ízekkel dúsított xenofób uszítást művelni. Ha valaki a parttalan migránsozás eszközéhez nyúl, az nem „megértette” a választókat a többi párttal szemben, hanem egy morális gátlást épített le magában – mintha az ellenzék a halálbüntetéssel kezdett volna el kampányolni (amit nem azért nem tett, mert nem tudta, hogy „lenne rá igény”).

A választói akarat ellenzéki feltérképezését mindemellett az is akadályozta, hogy nekik nem volt meg a választók – akár szavazókörökre lebontott – folyamatos monitorozásának az a lehetősége, ami a Fidesznek viszont – az olyan kutatócégek, mint a Századvég vagy a Kód révén – a rendelkezésére állt. A több milliárd adóforint eltérítése ilyen intézményekhez a törvénytelen favoritizmus esete, ami járadékvadász vagy kleptokrata rezsimekre jellemző.

A materiális biztonságról szóló érv hasonlóan féloldalas, mert összekeveri az alanyi jogon járó biztonságot a függelmi jogon osztott biztonsággal. Liberális demokráciákban is előfordul az osztogatás, és vannak kampányidőszakra beérő nagy állami beruházások; emberek függelmi helyzetbe taszítása, és állami megtorlással fenyegetés illojalitás esetére viszont nincs. Az ehhez kapcsolódó mozgósítást pedig számos, a Fidesz által letarolt településen büntetőjogilag jól leírható tevékenységekkel: hatósági zsarolással és kényszerítéssel végezték el.

A rendszer alapvető jellege és a választás lojalitásdemonstrációvá transzformálása épp ebben, a törvénytelenségben ragadható meg. A hatalom de facto működése nincs összhangban az alkotmányos és törvényi keretekkel; folyamatosan áthágja a jogot, azaz bűncselekmények sorozatával működik. Ezt gyakran még azok sem látják be, akik a választást kritikailag szemlélik. Az orbáni bűnöző állam működésének egyes elemeit – szemben a megértő értelmezésekkel – jól látják, ám a választás legitimitását mérlegelve csak a szűken vett választási csalást, azaz a voksok manipulálását tekintik perdöntőnek. Csakhogy jogsértések folyamatosan, a kampány alatt és előtt is történtek. Még a kritikai elemzések többsége sem tudja a helyén kezelni azokat a mozzanatokat, amelyek a legális cselekmények és a konkrét szavazóköri csalások közti sávban helyezkednek el. Pedig ahogy haladunk az előbbiektől az utóbbiak felé, úgy távolodunk a liberális demokráciákban is jelen lévő, legfeljebb etikátlan politikai stratégiáktól a posztkommunista autokráciákra jellemző sorozatos bűncselekményekig. A csupán a pálya lejtését kifogásoló hangokat könnyen el lehet némítani azzal, hogy teljes egyensúly a világ legjobb demokráciáiban sincs – ám a büntetőjogilag semleges erőfölény és a pálya törvénysértő megdöntése között mégiscsak egyértelmű határvonal húzódik. Az előbbi a liberális demokrácia velejárója is lehet, az utóbbi azonban már csupán az olyan bűnöző államok sajátja, mint az Orbán-rezsim.

A bűnöző kampány anatómiája

 

A szórványos választóköri be­avatkozások, s még inkább a határon túli szavazatok „zsákos begyűjtése” okán felvethető akár a szűk értelemben vett választási csalás is. Mégis, a legtöbb szavazatot a Fidesz minden bizonnyal a választók „megdolgozása” útján szerezte. E meggyőzés elemei azonban – a kormányzati kommunikáció „rábeszélésétől” a hatalmi eszközök használatáig – mind bűnügyi alakzatok sokaságát hordozzák magukban. Ezek egy része a kormánypárti kampány üzeneteiben ragadható meg, mások a rezsimhez lojális intézményi elemek aktív közreműködésében és jószerivel parttalan közpénzzel kitömésében.

A kormány migránskampánya hatályos törvényekbe ütközik – a köznyugalom elleni bűncselekmények közül legalább kettő leírását kimeríti. Az első a közösség elleni uszítás (Btk. 332. §): aki „nagy nyilvánosság előtt […] b) valamely nemzeti, etnikai, faji, vallási csoport ellen […] gyűlöletre uszít, bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő”. E tényállás gyanúja elsősorban a kormány nagy elérésű médiafelületein, az óriásplakátokon és a különböző nyilvános beszédekben folytatott sorosozás (rejtett uszítás) és migránsozás (nyílt uszítás) okán vethető fel.

A második bűncselekmény gyanúja az olyan, például telefonos kampányban és nyilvános fórumokon terjesztett üzenetek miatt merülhet fel, amelyek arról szóltak, hogy az ellenzéki pártok győzelme esetén elvész a szociális segély, a (köz)munka, sőt még a lakás is, ahova betegségeket terjesztő migránsokat telepítenek. Ezek a közveszéllyel fenyegetés tény­állása (Btk. 338. §) alá tartoznak, amely a rémhírterjesztéshez (Btk. 337. §) hasonló módon szankcionálja azt, aki „a köznyugalom megzavarására alkalmas olyan valótlan tényt állít, híresztel, vagy azt a látszatot kelti, hogy közveszéllyel járó esemény bekövetkezése fenyeget”. A köznyugalom elleni bűncselekményeket súlyosítja, ha a folyományuk a célközönség részéről aktív cselekvés. Erre is láttunk épp elég példát az elmúlt években, különösen az olyan, információhoz nehezen hozzáférő, kiszolgáltatott társadalmi csoportok lakta településeken, mint például Őcsény.

A jogsértő kampányüzeneteket terjesztő médiák működése külön, önmagában is jogsértő. Az állami média évek óta törvénytelen módon működik, hiszen nem végzi el alkotmányos kötelezettségét: a kiegyensúlyozott, pártatlan tájékoztatást. A közmédia híradói­ban a kormánypártok narratíváját alátámasztó híreket hallhatjuk, ezeket elemzik kritikátlanul a kormány által pénzelt intézetek munkatársai, ellenzéki hangok pedig szinte nincsenek is. Számos aktív ellenzéki politikus, például Juhász Péter évek óta először a kampányban, a minden párt számára biztosított 5-5 percnyi megjelenés révén jutott csak műsoridőhöz.

Továbbá. Miközben a Fidesznek törvényesen is több állami forrás áll a rendelkezésére, mint a kisebb parlamenti frakciókkal rendelkező pártoknak, ezt messze a kampányköltési limiten felül tetézi az ún. kormányinformációs plakátok törvénytelen, a Fidesz kampányával tartalmilag egyező használata. Törvénytelen továbbá az állami hirdetések túlárazott és dömpingszerű elosztása is. Ez a gyakorlat nem a célközönség minél hatékonyabb elérését tartotta szem előtt, hanem a Fideszhez köthető tulajdonosok sajtójának finanszírozását és a kormánykritikus sajtó ellehetetlenítését szolgálta. Ily módon a Fidesz-kormány nem egyszerűen többet költhetett a kampányára: törvénytelen költekezése minimum ötvenszeresen múlhatta felül a valódi ellenzéki pártok kampánykiadásait.

A szavazótábor-bővítés eme „meggyőzéses” formái mellett ugyancsak törvénytelen volt az a gyakorlat, hogy az állami megrendelésektől függő, jobbára vidéki vállalkozók mintájára politikailag elvben semleges közintézmények, például kórházak vezetői is a Fidesz melletti szavazásra biztatták beosztottjaikat, dolgozóikat. Ennek semmilyen negatív konzekvenciája nincs, ami azt mutatja, hogy a törvénysértés eme formája nem spontán akció volt, hanem az intézményvezetők széles körétől elvárt magatartás. Az állami erőszak durvább eszközeivel, hatósági zsarolással és – büntetőjogi terminusokat használva – kényszerítéssel és hivatali visszaéléssel a kisebb falvak fideszes polgármesterei éltek, akiknek jóvoltából (a Policy Agenda adatai szerint) a közmunkával erősen érintett településeken 67,1 százalékos volt a Fidesz támogatottsága – szemben a falvak 55,4 százalékos átlagával.

Végül a hivatali visszaélést befolyással üzérkedéssel és bűnpártolással fejelik meg azoknak az erőszakszervezeteknek a vezetői, amelyek politikailag szelektív módon szolgálták a Fidesz érdekeit. A Polt Péter vezette ügyészség nemcsak elmulasztja kivizsgálni a gyanú szerint a bűnöző állam tagjaihoz köthető bűncselekményeket, de – törvényes feladataival összeegyeztethetetlenül – a Fidesz kampánystábjának részévé válik, amikor a kampánymenetrendhez illeszkedően fogja perbe a Fidesz ellenfeleit, és a különböző ügyészségi anyagokat akadálytalanul áramoltatja a kormánypárti sajtóba. Újabban pedig ugyanilyen, bűncselekménnyel terhelt funkciót tölt be az adatvédelmi biztos is. Ő – bár korábban a 4-es metróról szóló OLAF-jelentés nyilvánosságra hozatalakor nem szólalt föl –, újabban az Orbán Viktor vejének korrupciójáról szóló OLAF-jelentés titkosítását vette védelmébe, mi másra, mint a nyomozás érdekeire hivatkozva.

 

A létező tömeg

 

A Fidesz a győzelmét bűncselekmények sorozatával érte el. Ez részint a bűnöző állam természetéből, részint a működtetők gátlástalanságából és a haszonélvezők zsákmányféltéséből, részint a választók jelentős részének kiszolgáltatottságából fakad. A kormánypárt a választást hűségdemonstrációvá fokozta le, az ellenzéket pedig marginalizálni igyekezett; zsarolni vagy fölvásárolni, kiiktatni vagy kamupártokkal helyettesíteni és összezavarni. A kísérlet 2018-ban, ahogy négy évvel ezelőtt is, sikerrel zárult. Csakhogy több mint a szavazók fele még így is ellenük, s a korántsem vonzó ellenzéki pártokra szavazott. Ez azt jelenti, hogy létezik az a tömeg, amely idővel képes lehet megtörni a bűnöző állam uralmát – és ez nagy felelősséget helyez a formálódó ellenzéki alakulatok vállára.

Figyelmébe ajánljuk