Turcsányi Sándor: Sikerre, magyar!

publikálva
1997/19. (05. 08.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A februárban megtartott 28. Magyar Filmszemle, Tímár Péter Csinibaba című, kis jóindulattal játékfilmnek (anélkül tévérevünek) nevezhető dolgozata magas jutalmazásával (megosztott fődíjat nyert a mű) immár hivatalosan is deklarálta, ha tetszik, írásba adta, hogy mire vágyik leginkább az a társadalmi közeg, amit ilyenhelyt nagyvonalúan csak "szakmának" szokás nevezni. Sikerre. Természetesen nem az úgymond "szűken vett szakmáról", tehát körülbelül azokról, akik ilyesmiért kapják a fizetésüket, van szó, éppen ellenkezőleg. Nagy közös óhajtással állunk itt szemben. Nagyra vágyik, ha szóba jön, az is, aki amúgy csak februárok táján vagy támogatási kérelmek el-utasításakor szokott ezt-azt gondolni a magyar filmről.

A februárban megtartott 28. Magyar Filmszemle, Tímár Péter Csinibaba című, kis jóindulattal játékfilmnek (anélkül tévérevünek) nevezhető dolgozata magas jutalmazásával (megosztott fődíjat nyert a mű) immár hivatalosan is deklarálta, ha tetszik, írásba adta, hogy mire vágyik leginkább az a társadalmi közeg, amit ilyenhelyt nagyvonalúan csak "szakmának" szokás nevezni. Sikerre. Természetesen nem az úgymond "szűken vett szakmáról", tehát körülbelül azokról, akik ilyesmiért kapják a fizetésüket, van szó, éppen ellenkezőleg. Nagy közös óhajtással állunk itt szemben. Nagyra vágyik, ha szóba jön, az is, aki amúgy csak februárok táján vagy támogatási kérelmek el-utasításakor szokott ezt-azt gondolni a magyar filmről.

"Kéne már egy szép siker, elvtársaim, mindjárt olajozottabban menne minden." Olajozottabban, miszerint dúsabban, azaz mo´money. Péz. Persze erről is szól a történet, de a pénzkérdés leginkább azért megkerülhetetlen, mert napjainkban, aki véletlenül elfelejtené szóba hozni, menten gyanússá válna. Hát szakma az, amelyik nem sír, mint a választási malac? Ismerjük az összes, ezen a területen használatos lózungot. Egyfelől, na ja, a kapitalizmust építjük, drága (de még milyen) uram, tartsa el magát, hozzon hasznot, vagy dobja be a törölközőt, hátha kap érte valamit. Ez annyira gyenge szöveg, hogy valamirevaló filmes ugyan meg nem retten tőle, sőt. Másfelől a nagy retorikai és kis hivatali átrendeződés e tájon is megtörtént, lezajlott a rendszerváltásnak becézett osztályvezető-helyettesi forradalom, de a filmkészítésre szánt pénz megszerzése ugyanúgy kijárás kérdése, mint valaha. E szemszögből a kurátor és a kábétitkár azonos jelentésű szavak, ezerszer áldott anyanyelvünk nagyobb dicsőségére. Azontúl, hogy mindkét megközelítés velőtrázóan ostoba, még ha valódi elemekből építkezik is, most másodlagos, harmadlagos voltaképpen, hiszen a magyar filmnek elsősorban mentális, erkölcsi okokból van szüksége a sikerre, lévén ugyancsak gázos a helyzet, pénz meg csak kerül valahogy. Ugyanakkor sietős leszögezni, hogy e téren nem országos szinten van behoznivalója a filmvilágnak, hanem bizonyos egyetemes normák szerint. Alig hihető, hogy bármilyen társadalmi csoportozat becsület dolgában fényesebben állna, és viszont. Persze ez a legegyszerűbb következtetés, az országnak van szüksége sikerre, igaz, jelen pillanatban neki az se lenne probléma, ha fordítva esnék minden, és előbb jönne az anyagi.

Manapság Magyarországon kétfajta filmes siker képzelhető el: a közönség- és a fesztivál. A fesztiválsiker négy konkrét, földrajzilag is meghatározható mágikus-misztikus valamit jelent. Cannes (jelen beszélyünk apropója is lehetne), Berlin, Velence és az Oscar. Ezek felé ácsingózunk fenemód, gyakorlatilag anélkül, hogy keresztbe szalmát tennénk is a nagy cél érdekében. Jellemző, hogy a megjelenésünk pillanatában javában folyó 50. jubileumi cannes-i filmfesztiválra, melyre díszvendégként összetrombitálták az összes eddigi pálmást, tőlünk csak Törőcsik Mari és Jancsó Miklós kapott meghívást. Annak a generációnak két reprezentatív képviselője, amelyik akkor élte fénykorát, amikor mi, vagyis Magyarország valamiért, tényleg, a fene tudja, miért, érdekes volt a művelt világ számára. E kor körülbelül a hatvanas-hetvenes évek fordulójára tehető. Nos, tőlük már nem várhatjuk az új sikereket. Nem is annyira az életkorból fakadó okok miatt, mint inkább a siker természete folytán. Olyan kurváról beszélünk, aki feszt új kuncsaftokat akar. Hogy Jancsóék nem tudták átadni például a cannes-i sikerhez vezető út titkát az utánuk következőknek, azt is jelentheti, tudni ők se tudták, csak így alakult, éppen ránk voltak kíváncsiak, dixi. Ám ez sajnos nem igaz, elégtelen kibúvó. A fesztiválsikernek igenis van receptje, alig komplikáltabb, mint az Oscar-díjé, mely idén pompás példával szolgált, pontosan a megszerezhetőségről.

Többen mondták, hogy szorítanak, imádkoznak, csak jusson be a magyar jelölt az öt közé. Nagyjában-egészében ennyi volt, ami tőlünk tellett Gothár Péter Hagyjállógva Vászka című filmjéért. A legjobb idegen nyelvű film kategóriájában idén Jan Sverák Kolja című alkotása diadalmaskodott, a Vászka az ötbe sem került. Na most, ha én a különbséget a két film között zongorázni tudnám, önök itt most a kisgazdapártról olvasnának. Egészen nyilvánvaló ugyanis, hogy a Vászka százszor jobb film, mint a Kolja (két kis ruszki így egymás között). El kell higgyék ezt nekem, noha a Kolja itthon (vajon miért?) nem látható, legyen elég annyi becsületszóra, hogy nem vagyok éppen a cseh filmművészet egyik legfőbb ellensége. Csakhogy a Kolja már a tervezőasztalon arra készült, hogy kaszáljon. Van benne kisgyerek, kiskutya, bársonyos forradalom, kicsi a cseh filmművészet haladó hagyományaiból, kicsi Prágából, a felbomló kommunizmus pikáns bűzéből, mindenből egy csipetnyi - jelentős felkészültségű szakemberek csinálták egy kamerával és négy patikamérleggel. Pontosan azért, mert ugyanarra vágynak, mint mi, a díjra.

Mellesleg a magyar filmkészítés is különösebb nehézség nélkül ki bírt volna állítani egy "méltó" vetélytársat a Kolja ellen, Gyarmathy Lívia Szökés című filmjét. Csak annyi kellett volna, hogy egy erős kezű producer, és ne a rendező szűkebb családja, intézze a film dolgait. És nem lehet hivatkozni a világon semmire, mert az ő tipikusan hollywoodi történetét pont az élet írta, és pont a magyar történelemben lehetett ráakadni. Csak egy nagy olló kellett volna, meg valaki, aki azon van, hogy éppen ez a film menjen. És csak ezután jön a nincspénz része a dolognak, hogy futtatni az árut Amerikában. Játszani, hirdetni, mosolyogni, mint a Koljával tették.

Ha tényleg a film az egyik lépcsőfok az Európába vezető úton, akkor nyilván ennek megfelelően kéne viszonyulni hozzá. Egyébként attól, mert az éltanulóságban legfőbb konkurens csehek és a sikerre áhítozó szakma így gondolja, egyáltalán nem biztos, hogy így van. Ám mi van, ha mégis. Ugyanakkor, ha a filmművészet kifejezés teljes tartalmát próbáljuk magunknak megfogalmazni, legalábbis kétséges, hogy patikamérlegen létrehozható dolgok miatt kéne gyötörnünk magunkat.

Ha az elképzelhető sikerek egyike ilyen távolinak tetszik, és lehet, hogy nem is érdekes, még mindig ott a másik. E pillanatban úgy tűnik, a fontosabb: a közönségsiker, melynek mindenekfelett üdvözítő voltát törvényesítette a Csinibaba kitüntetése.

Itt még rosszabb a helyzet. Sok nézőt, sok nézőt, harsogja a mégoly tágan vett szakma, de ez a konkrét fejekben csak egyet jelent: lemenni kutyába. Koltai Róbert milyen magával ragadó öntudattal kérte számon a szaklapon, hogy nem zengett dicshimnuszokat azóta bizonyos szempontból kétségtelenül alapművé vált opusáról, a Sose halunk meg című felejthetetlenről. Ám az a szempont, melynek alapján az idézett mű alapfilm, a legtávolabbról sem filmművészeti, sajnos. Ugyanakkor e filmek körülbelül negyedmilliós nézettsége a legnagyobb jóindulattal is maximum relatív sikernek nevezhető. Pontosan nem az a valami, amire a Csinibaba díjazóinak szüksége lenne. Mellesleg a Csinibabára volt, van legkevésbé szükségünk. Sztracsatella, Szamba, Megint tanú, A három testőr Afrikában, Honfoglalás és a már említettek, bocs, ha kihagytam valamit. Új kedvenceink, a közönségcsata győztesei. Közelebbről a torka mindegyiknek véres.

Teljesen evidens, hogy ha egy jól menő színész filmet készít, annak arról kell szólnia, hogy ő milyen egy marha jó csávó. Hát persze, Magyarországon. Máshol arról, hogy érti a dolgát. Ráadásul itt két tévésztárról beszélünk, kinek színházi érdemei is számosak, eb, aki tagadja, amit a rádiókabarézás honi népszerűsítése terén tettek, az egyenesen emberfeletti, komolyan beszélek. Mármost a, hangsúlyozom, relatíve, magas nézőszám nyilvánvalóan ezeknek a dolgoknak szólt. Mellesleg a Szamba nézői mintha megfogyatkoztak volna a Sose halunk meg iránt érdeklődők számához képest. Sebaj, most újra nagy dobás következik, ketten együtt. Andy Vajnával dúsítva.

A Megint tanú még szimplább eset. Egy korábbi siker meglovaglása a lehető legalpáribb, legízléstelenebb módon. Persze még mindig tisztességesebb, ha egyáltalán lehetséges e tárgykörben ilyen szavakat használni, mint A három testőr vagy a Honfoglalás. Mert Bacsó mégiscsak a saját ingóságait próbálta még egy kis aprópénzre váltani, ti. A tanút. Bujtor egyszerűen Rejtő Jenő halhatatlan, bár mára már, némiképp jogosan, fakulni látszó népszerűségéből próbált a hozzáértés legcsekélyebb jele nélkül tőkét kovácsolni. Koltay Gábor még ennél is pofátlanabb volt. Olyan dolgokat dobott piacra, amiket nemhogy nem illik, de nem is szabad. Hogy miért nem szabad, arról egy külön dolgozatnak kéne szólnia, abban talán megegyezhetünk, hogy így semmi esetre sem. Logikája, receptje ennek is roppant egyszerű, ha valami már egy jó ideje, nota bene: ezeregyszáz éve benne van a köztudatban, az pláne egy új médium közbeiktatásával, élve a jeles alkalom szülte várakozás lehetőségével, nagy biztonsággal elsüthető, akármilyen színvonalon is. Ezzel együtt a Honfoglalás mégis eklatáns példa arra, ha valamilyen okból fontos, hogy egy filmet sokan lássanak, akkor lehet és tudják is jól forgalmazni. Jól, értsd, minden lehetséges, nemes és nemtelen eszközt felhasználva a mutatók javítására.

A felsorolt példák arra engednek következtetni, hogy a tisztelt, társadalmi erőkkel feljavított szakmai zsűri - és e terminus technicus nemcsak arra a név szerint is azonosítható csoportra vonatkozik, amelyik éppen ezen a 28. Filmszemlén vállalkozott a vonzós feladatra, hanem a legtágabban értelmezett szakmára - nem tudja pontosan, mire is vágyik, amikor a sikerről delirál.

Senki sem gondolhatja komolyan, hogy az említett mozidarabok egyébként tisztes anyagi sikere kiránthatná a sárból, ha sár az egyáltalán, amibe beleragadt, a magyar filmcsinálást. Még akkor sem, ha, legyünk naivak, a befolyt pénzből valamennyicske vissza is forog oda, ahova kéne, jelesül a gyártásba. Ha már szóba hoztuk, s tényleg csak azért, itt kell megjegyezni, hogy a Kolját a Magyarországnál immár kisebb Csehországban is több mint egymilliónyian nézték meg, ami ugye mégiscsak egy tudományosabb szám. És mit gondolnak, milyen szlogennel vezették be odahaza az Újvilágban már kellőképp megfuttatott filmet? "Amerikában már két újszülöttet kereszteltek Koljának." Egy héttel később: "Amerikában már négy gyereket kereszteltek Koljának!!" (Mellesleg az amerikaiak közt vannak olyan hülyék, hogy a Getaway név is divatba jött volna.)

Azt még kevésbé hiheti bárki is, hogy a magyar film nimbuszának, önbecsülésének meg hasonlóknak pont A három testőr Afrikában hiányzott vagy a Megint tanú.

Maradnak a kételyek. Melyek között a fentiekből következően magam már előkelő helyre sorolom azokat is, melyek azzal kapcsolatban merülnek fel, hogy kellenek-e egyáltalán a sikerfilmek. Nos, azok, amik pillanatnyilag annak tűnnek, vagy annak mutatják magukat, aligha. Sokkal inkább arra lenne szükség, hogy a valóságos értékeket hordozó darabok, mert szinte minden évben, szokásos magyar csoda, semmiség, ilyen is készül jó néhány - gondosabb elbánásban részesüljenek. Ne adja isten, több nézőhöz, vagy ha épp az hiányzik, jobb fesztiválokra jussanak el.

És ekkor talán megszületik a most annyira hiányzó siker. Szép lesz, nagyfejű, kúnfajta, mint a nyolcvanas évek közepének magyar világsztárja rockvonalon.

publikálva
1997/19. (05. 08.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk