A honi színjátszás reprezentatív seregszemléje, a Pécsi Országos Színházi Találkozó (POSZT) tavaly ünnepelte alapítása 10. évfordulóját. Sikertörténet. A hagyományőrzés és megújulás jegyében meghirdetett tizenegyedik szervezői mégis bizonytalanságban dolgoztak: szinte a megnyitó pillanatáig bojkottól, a színjátszók közösségének látványos két táborra szakadásától lehetett tartani. Aztán jobbára medrében maradt az indulatfolyam. Egy emblematikus székborítás és egy keserves ajtóbecsapás azonban intő jel: valami volt, valami van, valami lehet még. E félelem jegyében fogalmazódott Csáki Judit cikke is a Magyar Narancs korábbi számában (Szék, ajtó, színház, június 23.).
A 2010-es jubileumi alkalomhoz szakmai beszélgetés kapcsolódott, általában a színházi fesztiválokról. A megvitatásra javasolt témák közül (jelen sorok szerzője - akkor a Csokonai Színház irodalmi munkatársa - volt a rendezvény moderátora) a házigazda töröltette a POSZT-ra vonatkozó, múltértékelő és jövőképfirtató kérdéseket. Talán a leköszönő fesztiváligazgatók iránti tisztelet, talán a létbiztonság illúziója, vagy ellenkezőleg, a kormányváltás miatti bizonytalanságérzet, talán egyszerűen az ősi struccvirtusunk diktálta ezt az önámító tapintatot. A két idei nagyincidens - Vidnyánszky Attila székborító kirohanása rendezése szakmai vitájáról, aztán az új fesztiváligazgató, Márta István behatolása, majd kitessékelése a díjosztó zsűriülésről - indítékain merengve azt gondolom, sokba került, kerülhet még a tavalyi mosolypolitika.
Sérelmek, sikerek
Az idei viharfelhők ugyanis nem a semmiből bukkantak elő. Egy vezető beosztású kultúrpolitikus már az előző évadban sugallta, hogy a Csokonai Színház léptesse vissza a versenyből Viktor Rizsakov rendezését, a Fodrásznőt, mely végül elnyerte a fődíjat. Csak azért nem került sor a jubileumrontó szándékú bojkottra, mert az eleven szerző (sajna, nem klasszikus: a holtak lazábban bojkottálhatók) jó időben megváltotta budapesti repülőjegyét, és a zsigeri rettegés - "jaj, mit gondolna majd Moszkva (!)" - visszatartó erőnek bizonyult. Ugyanakkor Debrecenben az eddig sosemvolt sikernek nem szabadott felhőtlenül örülni: a liberális ízlésterroristák figyelmének pillanatnyi kihagyásaként lett feltüntetve a négy színész káprázatos teljesítményének elismerése, s belevegyült a bagatellizáló méltatásba a programválogató szubjektivizmusának fölemlegetése, a zsűri összetételének egyoldalúsága is.
Fura érvek egy fődíj kapcsán. Nyilván arra az esetre fogalmazódtak meg előre, ha érvényesül a feltételezett papírforma, s elismerés nélkül marad a nem favorizált (ellenséges) színházból érkezett előadás. Nem mutatkozott szándék debreceni részről a sikerelemzésre, pedig a színészi teljesítmény díjakban kifejeződő középpontba állítása a zsűri részéről már akkor jelzésértékű lehetett volna a menedzsment számára a tendenciák tekintetében.
A Fodrásznő a szőke optimizmus komédiája. Egy feleséggyilkosságért elítélt fegyencbe szerelmes hajadon, Irina ábrándos és kitartó vágyakozásáé, csökönyös hiszékenységéé, amely az után sem múlik el, hogy amnesztiával szabadult kérője nyereségvágyból torkon ragadja, megkéseli, majd felgyújtja. "Ez a színház kevés eszközzel, annál több fantáziával, a színészi játék erejére építve alkotja meg stílusát, amellyel egyaránt képes megnevettetni a közönséget a nézőtéren, utána elgondolkodtatni otthon, és lenyűgözni a sok rossz előadástól annyit szenvedett, de itt mindenért mámoros kárpótlást nyerő, kényes műítészt" - írja egy méltató. A XI. POSZT versenyprogramjának gerincét az ilyes dramaturgiát követő, vagyis kerek mesén alapuló előadások alkották, s utóbb ezeket méltányolta a szakmai zsűri is.
Vidnyánszky alkotása, a Mesés férfiak szárnyakkal nem ezt az irányvonalat követi. Ûrpoéma a repülés boldogságáról, a szárnyalás vágyának áldozatairól, a hozzátartozók féltéssel elegy büszkeségéről, s szimbólumdús meditáció arról, vajon az Istenhez emelkedés óhaja-e, vagy istenkísértő csínytevés az ember magassághódító igyekezete. Az előadások másnapján esedékes szakmai beszélgetés opponensei, Anger Zsolt rendező és Pethő Tibor újságíró/kritikus éppen a mese hiányáról, a jelképrendszer bonyolultságáról és/vagy idegenszerűségéről szóltak bevezetőjükben, amikor székrobaj hallatszott, s a rendező egy búcsúmegjegyzést hátrahagyva távozott a teremből (a búcsúmegjegyzéssel arra utalt, mintha Pethő a gondolatait kollégája, Csáki Judit betanításában, papagájként adta volna elő). A kivonulás nem állt arányban az elhangzottak súlyával: inkább az "utolsó csepp a pohárban" jelenségére ismerhettek benne az avatott szemtanúk.
Vidnyánszky Attila véleményem szerint a valaha született egyik leginvenciózusabb rendezőnk, s jelenleg a legkiválóbbak legelsői közé tartozik. Amatőr körülmények között dolgozó beregszászi társulatával bejárta a világot, számos fesztiváldíjat tudhat magáénak együttese, ám Pécsett nem mutatkozott irántuk fogadókészség soha. Érte őt csalódás ezen a fesztiválon magyarországi rendezőként is. Utólag kideríthetetlen, hogy az általa az Új Színházban színre vitt darab (Bernard-Marie Koltés: Roberto Zucco), amely a kritikusoktól később megkapta az évad legjobb előadása díjat, vajon véletlenül kerülte el a zsűri figyelmét 2004-ben, vagy ráhatásra (esetleg öncenzúrát elkövetve) cselekedtek az ítélkező szakemberek. (A POSZT akkori művészeti vezetője, Jordán Tamás előzőleg nyerte el a Nemzeti Színház igazgatói székét éppen Vidnyánszky pályázata ellenében, aki ezt a döntést nem tűrte el csöndesen, és máig összefüggést lát Jordán befolyása és az előadásának elutasítása között.)
Az újabb keserű csepp (cseppek sorozata) szintúgy a Nemzetihez köthető. A 2010-es országgyűlési választásokat megelőzően és követően olyan határozott ígéretet kapott valaki(k)től az igazgatói szék elnyerésére a debreceni direktor, hogy ki is nézett népes családja számára egy, a Nemzetihez közeli, zöldövezeti házat. Nem vette meg. Szerencséjére, hiszen a vezércsere azóta sem ment végbe. Pedig két államtitkár (kezdetben reménybeli, majd tényleges) kelt versenyre arca birtoklásáért, s nem akart elesni attól jelenlegi tulajdonosa, a debreceni polgármester sem. A vetélkedő képzeletbeli eredményeként körvonalazódott a Beregszász-Debrecen-Budapest színházi tengely Vidnyánszky Attila művészeti igazgatása alatt. A pozicionálás (értsd: kecsegtetés) folyamatában - mily különös - egyetlen mukkot sem ejtettek a sajátos vezetési modellről, a hatáskörökről és a felelősségmegosztásról a vezetett színházakon belül.
Az orosz színházi struktúrában - Vidnyánszky ezen a mintán nevelkedett - művészeti igazgatáson az egyszemélyi teljhatalom értendő. (Pillanatnyilag talány, miként lenne jogilag kivihető, hogy Magyarországon két főállást töltsön be, de gondolom, akár csipetnyi alkotmánymódosítást is megér az ügy, ha a személyének e poszton alternatívája nincs.) Nagy kérdés ugyanakkor, vajon mindegyik patrónus szándéka valóságos-e? Egyikük, Halász János 2007-ben a kultúráért felelős alpolgármester tisztét töltötte be Debrecenben, amikor a formálisan Vidnyánszky fölé kinevezett igazgató, Csányi János felállni kényszerült az igazgatói székből. A fedezet nélküli kötelezettségvállalás tárgyában indított revízió - amint kigyűlt az elmozdításához elégséges bűnforintsumma - kurtán-furcsán félbeszakadt, nem érve el az esetleges művészeti túlvállalások területét. A kétség árnyától kísértve ténykedhet-e ezerrel egy jótevő? Kecsegtetésekben (áltatásokban?), olykor konkrét dátumot megjelölőkben mégsem volt hiány. Az lenne rendellenes, ha az ilyen sorsfordító döntések halogatása nem ütne a pozicionált személy idegrendszerén új és újabb sebeket.
A valós sérelem azonban nem mentség, legfeljebb magyarázat. A kivonulás súlyos gesztus. Vidnyánszky ugyanis nem szimpla rendező és színigazgató, hanem a Magyar Teátrumi Társaság (MTT) elnöke. E szakmai érdekvédelmi szervezet a POSZT-ot jelenleg tulajdonló Magyar Színházi Társaság alternatívájaként jött létre, és aktív szerepet követel magának a fesztiválszervezésben.
Törzsi felépítés
Ha úgy tetszik, kivonulásakor Vidnyánszky akár hivatalos cselekvő lehetett: ügydöntő székborító. Aligha véletlen, hogy az önmagát jövőépítőként aposztrofáló új POSZT-igazgató, Márta István haladéktalanul elérendő célként jelölte meg a két egyesület között húzódó árok betemetését, mondván: a POSZT - a színházi előadások versenye - egységének megőrzése a tét. (Ebbéli igyekezetében aztán túllőtt/túltemetett a saját célján, amikor jelen akart lenni a zsűri díjodaítélő ülésén.)
Márta célja nemes, az ároktömés viszont bonyolult mutatvány ott, ahol annak nem két partja van. Az MSZT nagy hagyományú alakulat, míg az MTT viszonylag új szervezet, amely a választási előkampány kultúrpolitikai tövéről sarjadt. Megálmodói - reális szakpolitikai szükségletet kielégítve - nagy sietséggel létrehozták, ám a szervezeti felépítésébe már nem fektettek energiát. A POSZT működése szempontjából, kiépítettsége okán az MSZT valóságos "partalkotó" tényező: vannak tagegyesületei (vidéki és fővárosi igazgatóké, rendezőké, dramaturgoké, látványtervezőké, kritikusoké), amelyek tagokat delegálnak soraikból a zsűribe, s javasolhatnak programválogatót. Az MTT ezzel szemben strukturálatlan, elnökközpontú, törzsi felépítésű szervezet. A strukturális különbözés miatt elképzelhetetlen, hogy a programválogató testületbe vagy a szakmai zsűribe e két egyesület paritásos alapon küldjön embereket. Mert nincs másik part.
A törzsi felépítésből következően nagy teher nehezedik az elnökre: a nyilatkozás kizárólagos joga és kötelessége. Nem tudni ezért, hogy megszólalásaiban a maga arisztokratikus színházeszményét képviseli-e Vidnyánszky a pillanatnyilag domináló, kárhoztatott "POSZT-ízlés" ellenében, vagy azon igazgató kollégáiét, akiknek színházában a nagyfokú közönségre utaltság miatt nem születhetnek ínyenc, "POSZT-barát" előadások. A kivételes minőségek változatossága érvényesüljön-e a jövőben, vagy legyen a versenyprogram a műfajok és társulatok sokaságát felvonultató, szivárványos seregszemle? Nem érzékelhető a (szék)döntések, a nyilatkozatok mögött testületi akarat, s ez a körülmény sajnos negatívan visszahat Vidnyánszky rendezői pályájának megítélésére is. Sőt egyre inkább a kívülről vezérelt, politizáló Vidnyánszky van jelen a köztudatban; kevésbé a nagy formátumú alkotó. Kár. Talán még nem késő, hogy a balhépolitikusok és az egyéb megélhetési hangulatkeverők kivonuljanak a köpönyege alól. Az eljövendő POSZT-ok és az egész honi színjátszás érdekében is.
A szerző színikritikus.
