Vad Lajos: Kik azok az államhivatalnokok, és hogyan szabaduljunk meg tőlük?

publikálva
1999/35. (09. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az elmúlt hetekben ismét zsidókérdés hallalija verte fel a csalitot. Már vártuk, mondhatni: mióta, hogy az utolsó zsidókérdés volt, nem is emlékszünk, hónapok múlhattak el azóta, hogy Kövér miniszter úr rázendített, most meg ez a história a Cion bölcseinek jegyzőkönyvével (amiben egyébként egész jó ötletek vannak, ha hinni lehet azoknak, akik olvasták: az ember, ha nem csak csajozáskor találná meg a gyökereit -különösen fiatal, egzaltált szőkéknél jön be, akikből később nagyon nagy bajok lesznek -, hanem egyébként is, kitanulhatná belőle a világuralom megragadásának fortélyait, ahelyett, hogy folyton számláktól retteg).

Az elmúlt hetekben ismét zsidókérdés hallalija verte fel a csalitot. Már vártuk, mondhatni: mióta, hogy az utolsó zsidókérdés volt, nem is emlékszünk, hónapok múlhattak el azóta, hogy Kövér miniszter úr rázendített, most meg ez a história a Cion bölcseinek jegyzőkönyvével (amiben egyébként egész jó ötletek vannak, ha hinni lehet azoknak, akik olvasták: az ember, ha nem csak csajozáskor találná meg a gyökereit -különösen fiatal, egzaltált szőkéknél jön be, akikből később nagyon nagy bajok lesznek -, hanem egyébként is, kitanulhatná belőle a világuralom megragadásának fortélyait, ahelyett, hogy folyton számláktól retteg).

De talán térjünk a tárgyra, ha félszívvel is, mert az maga a dögunalom: a zsidózással az a legnagyobb baj, hogy úgyszólván minden izgalmasabb nála, a fenekezéstől kezdve -bármit takarjon is ez az egyébként ígéretesen hangzó fogalom - egészen az anyázásig. Bármely átlagos utcai verbálcsetepaté során olyanok hangzanak el, hogy az Anonymus-szobor, ha hallaná, meglepetésében hátravetné a csuklyáját, zsidózás közben azonban mindössze kétféle módon lehet megszólalni.

Lehet azt, hogy a zsidók így meg úgy, illetve síkra szállhatunk - határozottan és kecsesen, akár egy közéleti Katarina Witt (esetleg, a balszerencsésebbek, mint megannyi Anette Pötsch - a szerk.) - amellett, hogy sem így, sem úgy, viszont nem illik vagy legalábbis nem célravezető zsidózni. Tartalmilag tehát nincs sok a kérdésben, ezt meg kell hagyni: de ennél többre nem sikerült jutni (még Schuster Lórántnak se, pedig ő igazán üdítő jelenség, jó, hogy most csak úgy van, volt idő, amikor ilyet csak húsjegyre lehetett kapni. De most van, egy létező parlamenti párt politikusa, tehát amit makog, az integrálódik a közdiskurzusba. Hiába, hogy ilyeneket a hatodik feles után bárki mond bármelyik kocsmában, komolyan kell venni, még akkor is, ha nem lehet. Amit mondott, azt ugyanennek a lapszámnak a Szüret rovatában lehet olvasni, illetve az e heti HVG-ben. Mindegy, hagyjuk Sch. Lórit: ha a Cion bölcseinek jegyzőkönyve igaz volna, őt és az egész MIÉP-et a zsidók csempészték volna a köztudatba, hogy kompromittálják velük az antiszemitizmust.)

A lépten-nyomon felcsattanó zsidózások kérdésében megszólaló liberálisoknak tökéletesen igazuk van abban, hogy szabad ember nem kívánhatja rendeletekkel megóvatni magát a hülyéktől. A szabad ember ettől úgy érezné magát, mintha a közélet egy bankfiókban zajlana, ahol álmatag gorilla vigyázza mindenki minden léptét, egészen az első bankrabló felbukkantáig, amikor is feltehetően eliszkol az istenadta, ahogyan a pogromok elhárítására hivatalból kirendelt közeg is tenné; ahogy a szintén évente lejátszódó, kisebb volumenű, de mégiscsak cigányellenes pogromoknál rendre meg is történik.

A szabad ember ugyanakkor azzal is tisztában van, hogy hülyének lenni az emberi jogok egyike, ha valaki ragaszkodik ahhoz, hogy zacskóban hordja az agyát, akkor hordja abban. Ha valaki különösen elszántan ragaszkodik valamely rögeszméjéhez, és akkor is kalapálja, amikor a többiek már abbahagyták, és hazamentek, abban sincs semmi rossz, az állhatatosságot sokan dicsérik, a duracellnyuszinál pl. kifejezetten erénynek számít.

Más kérdés, hogy az ember nem igazán szívesen vesz magának duracellnyuszit. Aludni akarna az ember, tévézni, pláne nőt fölhozni vagy ilyesmi, a duracellnyuszi meg ott áll a sarokban, és kalapál, képtelenség kikapcsolni, mert folyton odébbkalapálja magát, az ember keresheti négykézláb a kapcsolót, miközben a nő, akit felhozott, már éppen vetné le azt a micsodát, de láttára az embernek, meggondolja magát. Hasonlóképpen ha a nyilvánosság elé kerülő témák között a szokottnál sűrűbben bukkan fel a zsidózás, az embernek az a gyanúja támad, hogy úgy nézik hülyének, hogy védekezni se képes ellene, olyan kérdések megvitatásába kényszerül beszállni, amelyek feltételéért a biogilisztáját kiröhögné.

Mindez az inkább borongós hangvételű invokáció azért volt, mert az alábbiakban arról lesz szó, hogy miért ne zsidózzanak az államhivatalnokok, illetve miért ne legyenek államhivatalnokok azokból, akik mondandójukat kizárólag zsidózás útján képesek közzétenni - és hogy miért szaporodtak el ez utóbbiak mégiscsak az államhivatalok tájékán.

Az utóbbi érthető. Államhivatalnok -és itt most nem arról a változatról van szó, amelyik állami intézményben végez adminisztratív jellegű túlélési gyakorlatot, hanem arról, amelyik abból él, hogy valamely szakterületen beszerzett képzettségét és ismertségét, és vele a lehetőséget, hogy gondolatait a sajtó hasábjain közzéteheti, mert a szerkesztők már megszokták, hogy rendre beállít, tüzes tekintettel, fogai közt paksamétával vagy flopival - nem lesz csak úgy az emberből, megfelelő mennyiségű és minőségű elkötelezettségre van szükség hozzá, továbbá arra, hogy az illető felismerje: másutt nem vinné semmire; ha az írása nem közírás volna, hanem csak olyan írás, mint a többi, nem a Magyar Hírlapban vitatkoznának róla, hanem a MÉH-nél, hogy hogyér is mérjék kilóját, és abból még senkinek nem lett semmije.

Ezek szívesen zsidóznak, az egyik azért, mert kormány közeli és szervilis, tehát amit egy miniszter mond, azt ő megvédi, a másik azért, mert sokat iszik, többnyire kétes minőségű dolgokat, és ettől elbutul, pedig eredetileg se készült egy kimondott szellemóriásnak. A sajnálatos legfeljebb annyi a dologban, hogy mind több és több rezsim érzi helyesnek ezeket kooptálni: a különböző rezsimek ebbéli ballépését legfeljebb az igazolhatja, hogy amit ezek nyökögnek, azt az átlagpolgár maga is szívesen elemezgeti, ezeket hallva identifikálja magát a politikai elittel, és ebben megnyugodva hagyja, hogy az orra elől vigyenek el mindent, ami mozdítható vagy számlásítható, ahogy fogy a szajré, egyre kisebb dolgokat, már kőbányákat is, legközelebb a zacskós tejből kicsepegő állagra állnak rá talán.

Az utóbbi - hogy miért ne zsidózzanak az államhivatalnokok, illetve miért ne legyenek államhivatalnokok azokból, akik mondandójukat kizárólag zsidózás útján képesek közzétenni - viszont már bonyolult kérdés, mert tényleg, miért ne, az államhivatalnok legyen állampolgár-konform, ne törekedjék a tévémaci babérjaira, ne akarjon mindenáron példát mutatni. Ha egy egész ország tölti szabadidejének jelentős részét zsidózással, akkor ne tegyen másképp az államhivatalnok sem, akit, ha bármennyire közvetetten vagy bármennyire abból a megfontolásból is, hogy addig sincs láb alatt, de mégiscsak az állampolgárok jelölték a posztjára.

Másfelől viszont egy államnak, illetve az ezt megtestesítő államhatalmi elitnek igazán gondja lehetne klientúrájá verbális és mentális szobatisztaságára, arra tehát, hogy ha egy, az átlagosnál is butább minisztere a nyilvánosság előtt hülyét csinál magából, akkor ne magyaráztassa el egy közíróval, hogy nem a miniszter hülye, hanem mindenki más, mert ezzel a miniszter személyére túlzott közfigyelem irányul, ami helytelen, mert a miniszter esetleg épp olyasvalamit minisztrál, aminek nem is áll annyira jól a túlzott közfigyelem, másrészt a miniszter valós tevékenysége, többé-kevésbé egyértelműen, olyasmi, amiből a mindenkori kormányváltásokkal járó rovancsolásnál bajok szoktak lenni, jobb volna tehát az illető minisztert csendesebb üzemmódban járatni. A zsidózás útján elérhető össznépi konszenzus pedig, bármennyire csábító legyen is, ahhoz nem elég, hogy a polgárok elnézzék miatta, hogy lenyúlták őket.

Ezeket a polgárokat ugyanis egy 1998-as évjáratú politikai fikció, a Fidesz kampánystratégiája találta ki, úgy, hogy egy mindenfajta meggyőződés, ideológiai vagy akár törzsi hovatartozás és végképp mindenfajta kultúrantropológiai meghatározhatóság nélküli, életstratégiáját pusztán a mindennapi ügyeskedések végtelen láncolatával helyettesítő réteg tagjait szépen egybedefiniálta. Erre kampányt még lehetett alapozni, hosszú távon azonban nem ér többet a kocsmai összeborulásoknál. Nem érdemes egy vesztét érző hatalmi elitnek a zsidózás össznépi katarzisára bazírozni, hülyeségeket dumáltatni az embereikkel, és körülvenni a holdudvarokat olyanokkal, akiktől két választás között mindig el lehet határolni magukat - és ezzel hozzájuk képest még mindig civilizáltabbnak tűnni -, kampányidőszakban meg kooptálni a szavazataik kedvéért, mert annyi disznósághoz, amennyit a legközelebbi választáson majd el kell tussolni, az a néhány százezer szavazat már kevés.

publikálva
1999/35. (09. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk