Végel László: Apokaliptikus rulett

publikálva
2000/36. (08. 31.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A szerző Vajdaságban élő magyar író.

A szerző Vajdaságban élő magyar író.

A szeptember 24-i jugoszláviai választásokon a szavazópolgároknak szövetségi elnököt, kétkamarás parlamentet, tartományi képviselőket, valamint önkormányzati tisztségviselőket kell majd kijelölniük. Egy posztkommunista országban sem volt annyi többpárti és titkos választás, mint Jugoszláviában, ahol épp a "demokratikus többpárti választások" legitimálták a rendszerváltás elmaradását. Így volt ez több mint egy évtizeden keresztül: minden egyes választáson a nacionalizmus győzedelmeskedett. Nem kínkeservesen, hanem fölényesen.

Sokan hajlamosak arra, hogy mindebben "csak" Milosevic győzelmét lássák, mondván, hogy a győzelem a választási csalásoknak, a média kisajátításának stb. köszönhető. Ezek természetesen nem mellőzhető szempontok, ám arról se feledkezzünk meg, hogy Szerbiában roppant nagy- számú ellenzéki és független újság létezett, amelyeknek a kis példányszáma tanúsítja, hogy a társadalomban mindeddig nem kristályosodott ki a rendszerváltó politikai akarat. A felmérések szerint a független rádiók majdnem teljesen lefedték az állami média által fedett területeket, de a csoda elmaradt. Érthető, hiszen a média nem képes csodára, mint ahogy Milosevicet sem pusztán a média hozta létre. Az állami média azért volt hatásos, mert vonzó üzenetet továbbított a társadalomnak. A választási csalások történetéhez tartozik, hogy az 1996-os szövetségi és helyhatósági választásokon, a nevezetes belgrádi tömegtüntetések során a tömegek csak a helyhatósági választások meghamisítása ellen tiltakoztak, nem pedig a szövetségi választási eredmények ellen. Jól tudták, hogy a helyhatósági választások eredményei nem kérdőjelezik meg a nagy nemzeti diskurzust. Mindezeket a tényeket szem előtt kell tartani a szeptember 24-i szövetségi, tartományi és a szerbiai helyhatósági választások kimenetelének mérlegelésekor.

Optimista prognózisok

Aligha vonható kétségbe, hogy az elmúlt években Szerbiában lényeges hangsúlyeltolódások történtek. A független szerbiai közvélemény-kutató intézetek előrejelzései szerint ezúttal az ellenzék győzelme biztosra vehető. Napról napra kedvezőbb eredményeket tesznek közzé, amelyek szerint a választók többsége elpártolt a jelenlegi hatalomtól. Igaz, a választási prognózisok az előző években is derűlátók voltak, de ennyire még soha. Másrészt a kormánypárt körében is bizonytalanság ütötte fel a fejét: erősödik a félelemgerjesztő represszió, fokozódik a nyomás a médiára, ami arra mutat rá, hogy az uralkodó elit már nem annyira biztos a dolgában.

Az optimizmusra azonban némi árnyék is vetül. Az ellenzéki erők egységét nem sikerült megteremteni. A Vojislav Kostunica köré tömörülő Szerbiai Demokratikus Ellenzék és a Vuk Draskovic vezette Szerb Megújhodási Mozgalom külön listával indul, tehát szétforgácsolja az ellenzéket. A Crna Gora-i kormánypártok pedig választási bojkottot jelentettek be, mert a podgoricai köztársasági parlament érvénytelennek minősítette a jelenlegi választások alapjául szolgáló alkotmánymódosítást. Djukanovic tábora ugyanis úgy véli, hogy általa Crna Gora államiságán esett csorba. A részvétellel elismernék az alkotmánymódosításokat, tehát ellentmondásba kerülnének önmagukkal és saját választói bázisukkal. Ha viszont a Crna Gora-i kormánypártok nem indulnak, akkor a kisebbik tagköztársaságban a Milosevic-párti ellenzék könnyen megszerzi a képviselői mandátumokat. A Szerbiai Demokratikus Ellenzék elvárja a Crna Gora-i hatalomtól, hogy áldozatokat hozzon, de ő maga nem hajlandó semmiféle áldozatra, vagyis csak ködös általánosságban nyilatkozik Crna Gora jövendőbeli státusáról. Ez nem is csoda, hiszen ettől az ellenzéki tábortól sem idegen a centralista és az unitarista államkoncepció. Kostunicát és Djukanovicot azonban nem csak az államtervezet választja el. Djukanovic saját elnökválasztási kampányában keményen elutasította a Milosevic által patronált Bulatovic nacionalizmusát és xenofóbiáját, Európa-orientált Crna Goráért szállt síkra, vagyis pontosan meghatározható ideológiai és politikai választóvonalat húzott meg. A szerbiai ellenzék sokkal szkeptikusabb az európai politikával szemben. Kostunicát saját elvbarátai is mérsékelt nacionalistának nevezik, vagy pedig diszkréten hallgatnak erről. Az elnökjelölt nem rejtette véka alá, hogy nem tudja elképzelni Szerbiát a szerb Bosznia nélkül, veszélyben érzi a szerb nemzeti identitást, Daytont, a NATO-bombázások befejezését lehetővé tevő kumanovói egyezményt kapitulációnak tartja, továbbá saját politikai szövetségeseinek is felrótta, hogy túlzásba viszik a Nyugattal való együttműködést. Természetesen a hágai bíróságot szerbellenesnek tartja, és nem ismeri el. Djukanovicot megválasztásakor Bokassával hasonlította össze, s nemzeti elkötelezettségét is megkérdőjelezte, mondván, hogy túlságosan kooperatív a Nyugattal. Jelölésekor bejelentette, hogy hű marad önmagához, s következetességét politikai szövetségesei is méltányolják. Ezekben a kérdésekben Djukanovic és a szerb demokratikus ellenzék között majdnem akkora a különbség, mint a Crna Gora-i és a szerbiai hatalom között. A szerbiai ellenzék tehát előre kijelölte a bűnbakot: az egyik Djukanovic lesz, a másik az egység megbontása, a harmadik pedig a Nyugat folyamatosan káros és ügyetlen politikája. Többek között a NATO-bombázások is.

Az egységesen megkérdőjelezett Európa

A jelenlegi szerbiai választásokon éppen az imént vázolt, a Crna Gora-ihoz hasonlatos pontos választóvonalak hiányoznak. Az ideológiai színteret úgy határozhatnánk meg, hogy a hatalom és az ellenzéke közötti konfliktus kiéleződött, de az ideológiai-politikai különbségek csökkentek.

Ezek a különbségek sohasem voltak jelentősek. A kilencvenes évek elején a jelentősebb szerbiai ellenzéki pártok azt követelték, hogy a szerb többségű területek, vagyis a "szerb földek" Jugoszláviában maradjanak. Ha ugyanis a horvátoknak jogukban áll kiválni Jugoszláviából, akkor a szerbeknek is jogukban áll kiválni Horvátországból. Ez a modell működött a boszniai háborúban is. A nemzeti önrendelkezés palástjába bújtatott Nagy-Szerbia tervrajzának ideológiai motorja a nacionalizmus volt. A szerbiai hatalmi elitek ugyancsak erre a nemzeti önrendelkezési jogra hivatkoztak. Ebben nem volt és nincs alapvető különbség köztük.

Ám a kilencvenes évek elején még létezett egy fontos különbség. Az ellenzék ezt a Nagy-Szerbiát nyugati típusú demokratikus államként képzelte el, Milosevic viszont a szocialista hagyományok felelevenítésén fáradozott. Antibürokratikus forradalomról beszélt, saját vitorlájába fogta az egyre erősödő populista mozgalmak szelét, s a parlamenti demokráciával szemben a közvetlen, népszavazásos demokráciát részesítette előnyben. Kirajzolódott tehát a nyugati irányzatú és az úgymond autentikus szocialista tábor. Ebben az időszakban az ellenzék erőtlenebb volt, de a közélet változatosabb színképet mutatott: ekkor fogalmazódott meg a polgári liberális demokratikus alternatíva is.

Jugoszlávia felbomlása után azonban az ellenzéknek szembe kellett néznie saját elképzeléseivel, azzal, hogy az államtervezete és a politikai eszmerendszere között feloldhatatlan ellentét tátong. A nyugati orientáció alapvető sérüléseket szenvedett, mivel éppen a Nyugat hiúsította meg az új szerb államhatárok meghúzását. A polgári liberális és demokratikus formákat ugyanis nem töltheti be a szerb földek egységének utópiájára alapozó nacionalista tartalom. A kilencvenes évek közepén tehát a szerbiai ellenzék vagy-vagy helyzetbe került: vagy az előbbit választja, vagy az utóbbit. A kosovói fejlemények egyre inkább az utóbbi felé lendítették. Kosovo kérdésében a szerbiai ellenzék nem tudott felmutatni semmiféle programot, amely összhangban lett volna a saját demokratikus európai politikai programjával, tehát az albánkérdésben egyre inkább átvette a hatalmi retorikát. Ezt véglegesítette az 1999 tavaszán bekövetkező NATO-támadás, amely az egész társadalomban, az ellenzéki politikai elitekben gerjesztette a xenofóbiát, a Nyugat-ellenességet. Furcsa helyzet állt tehát elő: a NATO-bombázások nem a hatalmat erősítették, mint ahogy az ellenzéki politikusok hangsúlyozzák, hanem az ellenzéket sodorták a hatalom közelébe. Az ellenzék attól erősödött meg, hogy átvette a Nyugat-ellenes retorikát, és feláldozta a polgári alternatívát.

A szeptember 24-i választások tehát elsősorban nem az egymástól határozottan elkülönülő politikai programok versenyéről szólnak, hanem arról, hogy melyik nacionalizmus a jobb. A Kostunica-jelenség valójában ezt fejezi ki. Azok a politikai csoportosulások, amelyek a kilencvenes évek elején polgári beállítottságúnak nevezték magukat, egyként sorakoznak fel Kostunica mögé, nyilvánvalóan attól a felismeréstől vezérelve, hogy csakis a nacionalista alternatívának van esélye. Különös paradoxon született: a polgári demokratikus szemléletmódnak fel kellett számolnia önmagát, hogy egy szép napon esetleg újjászülessen.

A jobbik nacionalizmus

Két kérdésről szólnak ezek a választások: arról, hogy melyik nacionalizmus a jobb, és arról, hogy egyáltalán lehetségesek-e bárminemű változtatások. A politikai küzdelem lényege, azt lehet mondani, a szimbolikus mezőbe tevődött át. A kérdés tehát így hangzik: lehetséges-e, szükséges-e bárminemű változás, vagy sem. Az uralkodó hatalmi elit szerint erre nincs szükség, Szerbia megvédte önmagát a külső ellenséggel szemben, és a szabadság ritka szigetének számit a térségben. Nem vállalja a vazallusi szerepet, saját hagyományának megfelelő politikai rendszert alakított ki, a térségben egyedül, ellenséges hatalmaktól körülbástyázva és elszigetelve védelmezi a baloldali eszméket.

Milosevicet nem akarja Európa, a szerbiai ellenzék pedig rendkívül bizalmatlan Európával szemben. Ezért csak mértéktartó változásokat lát elő, csakis olyanokat, amelyeket a veszélyeztetett nemzeti érdekek megkövetelnek. Az új stratégiának rugalmasnak kell lennie a Nyugat irányába, de nem lehet engedékeny. Tevékeny, nem pedig elzárkózó politikát helyez kilátásba, amely a nyugati tőke segítsége révén leleplezi azokat a végzetes tévedéseket, amelyeket a Nyugat a szerbekkel szemben elkövetett. Nagyobb szabadságjogokat ígér, de Kostunica félreérthetetlen különbséget tesz: elsősorban a szerbek voltak elnyomva, nem pedig a nemzeti kisebbségek. Ez azért is paradigmatikus, mert elsődleges feladatai közé sorolja Szerbia teljes szuverenitásának visszaállítását Kosovóban.

A választások nagy tétje tehát az, hogy a demokratikusabb vagy az antidemokratikus nacionalizmus kerekedik-e felül. A választópolgárok körében erős az érzelmi jellegű elégedetlenség. Az eddig többséget képező nacionalista választópolgárok jelentős része kiábrándultan tapasztalja az eddigi nemzetpolitika kudarcait, ezért minden bizonnyal új megoldásokat szeretne látni. Kérdés azonban, hogy lesz-e bizalma az újban. ´k ugyanis attól tartanak, hogy Szerbia patthelyzetbe került: a legkisebb változás is kockára teszi a nemzeti érdekeket. Azt kell eldönteniük tehát, hogy nagy fenntartásokkal ugyan, de elfogadják-e a kudarcot, vagy pedig szorongva támogassák-e a változást. Akik pedig nem tartoznak ebbe a csoportba, minden bizonnyal rossz lelkiismerettel szavaznak az ellenzékre, vállalják a korlátozott változás politikáját egy jövendőbeli rendszerváltás érdekében. Ez ugyancsak kockázatos döntés, hiszen a felkínált ellenzéki politikai programok szükségszerűen tartalmazzák a szabadság korlátait is. A demokratikus nacionalizmus csak egy ideig maradhat demokratikus, hosszú távon semmiképpen. Vagy autoritatív lesz, vagy összeroppan. Kostunica tehát egyszerre a hatalomból kiábrándult nacionalisták és a rossz lelkiismeret jelöltje.

A hatalmi pártok viszont tisztában vannak azzal, hogy szeptemberben nemcsak egy parlamenti választást veszítenek, hanem mindent. Aki pedig mindent veszít, az mindent megtesz, hogy ezt megakadályozza. A választások életre-halálra menő harcot helyeznek kilátásba. A szövetségi, a tartományi és a helyhatósági választások ugyan nem érintik a hatalmi gócpontokat, de lavinát indíthatnak el a jövőre sorra kerülő köztársasági választások idejére. Nemcsak a hatalmukat vesztik tehát, hanem egy nemzeti mítosz foszlik szét. De az a nagy kérdés, hogy a többség meg akar-e szabadulni a mítosztól? Vajon életben tartható-e a mítosz Milosevic nélkül? Vajon nem kerekedik-e felül a zűrzavartól való félelem? A szemben álló felek a nemzeti érdekek elárulásával vádolják egymást, a választónak tehát nem azt kell eldöntenie, hogy ki ígér jobb jövőt, hanem azt, hogy ki az áruló. A változások utáni vágy nyilvánvalóan nagyobb, mint eddig, erről a közvélemény-kutatások ékesen beszélnek. Viszont nagyobb a félelem a jövőtől, s elmélyültek az egy államban élő szerbek utópiájának történelmi sebei. Erről pedig az emberek hallgatnak, és majd csak az utolsó pillanatban döntenek. Aztán következik a neheze!

publikálva
2000/36. (08. 31.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk