Valamennyiünk számára végzet Orbán Viktor és Vona Gábor Magyarországa, amely nem fog lassacskán elhalványulni, mint a rossz álom. Valóság: kemény és tartós.
Háromféle jó tanácsot szoktunk kapni arra nézve, hogyan éljük túl a várhatóan hosszú, sötét esztendőket.
Az első az, hogy tekintet nélkül a közösség és magunk sanyarú sorsára, végezzük tisztességgel
a munkánkat a magunk helyén,
s evvel is reparáljuk – lehetőség szerint – a magyar élet minőségét; legyünk együttérzők, erőnkhöz képest segítsük a kárvallottakat, végezzünk önkéntes, karitatív munkát, egyébként hallgassunk. Sok beszédnek sok az alja.
A második jó tanács: erőgyűjtés. Szervezkedés, készülődés a jövőre, szövetségesek keresése, az egység megteremtése, tehetséges vezetők megtalálása, helyi gyökerek eresztése, aprómunka. A kedvezőtlen kilátások ellenére kihasználni a még megmaradt alkotmányos lehetőségeket, kísérletet tenni a választási sikerre.
A harmadik: az ellenállás, a tiltakozás, a szembenállás kultúrája. Túltenni magunkat a 2014. őszi tüntetéshullámnak, a demokratikus civil társadalom ábrándjának keserű kudarcán. Megőrizni a kritikai tartást, elutasítani a kompromisszumot és a beletörődést, létrehozni és életben tartani a szükségképpen szegényes alternatív intézményeket és csoportosulásokat, őrizni a rendszerellenes underground erkölcsét, tekintélyellenes, szabad együttélési formáit, saját nyelvét – emlékeztetve kötelességükre az alternatív közegen kívül eső, de egalitárius és demokratikus véleményközösségeket.
Ezek mind jó tanácsok csakugyan; mindháromnak megvannak az erényei és előnyei. Bár azoknak, akikhez közel állok, legföljebb az első és a harmadik nyújthat tényleges támaszt; a második hasznos lehet, de aligha a mi ügyünk. Nem volna éppen rossz akár a hivatalos, a polgári baloldal sikere – a „szociális Európa” sikere vagy valami efféle – se, de ezen azoknak kellene dolgozniuk, akiknek kevesebb a kételyük vele szemben. Mivel ebben (a szociáldemokrata irányzatú parlamenti, helyhatósági, korporációs politikában) magam és barátaim nem tudnánk részt venni, tanácsokat sem ildomos adnom, nem is fogok. Bár szeretném, ha vigasztalásaim a mérsékelt, középutas, higgadt baloldal híveit is jobb kedvre derítenék.
Mi vigasztalhat bennünket?
Mindenekelőtt az, hogy azok mellett állunk, akikért dolgozni kötelesség. A politikai állásfoglalásnak, világnézetnek, bírálatnak és a politikai munkának számunkra ez a fő erkölcsi mozzanata; akkor is, ha a válságokban hánykolódó kései kapitalizmusnak nem önálló sajátossága az, hogy igazságtalan: minden ismert (hierarchikus) társadalom igazságtalan. De a kizsákmányoltakkal és elnyomottakkal, a kitaszítottakkal és megbántottakkal való együttérzés (szolidaritás) voltaképpen független a kizsákmányolás, elnyomás, kirekesztés, megalázás sajátlagos okaitól. Igaza volt Derkovits Gyulának, amikor híres metszetén ráírta Dózsa mellére, hogy: Büdös paraszt – igen, ez az uralkodó osztály tónusa: egykor és most. A munkanélkülieknek az establishment szerint azért nincs munkájuk, mert „nem szeretnek dolgozni”. Holott dolgozni azok se szeretnek, akiknek van munkájuk: hiszen a munka kín és kényszerűség. A munkát csak a tőkés „munkaadók” és politikai-ideológiai híveik, ízléstelen bértollnokaik magasztalják.
Vezető liberális ideológus írta a minap: „Amennyiben a többség uralmát nem korlátozzák, ugyanakkor a lakosság anyagi helyzete nem javul, hanem romlik, különféle demagógok könnyen állítják a többséget maguk mögé. […] Főleg […] olyan országban, ahol az embereknek kevesebb mint húsz év [?] alatt nem volt módjuk megtanulni, hogy gondolkozzanak, mielőtt döntenek.” A jeles szerző itt a Jobbikra gondol, amelynek hívei viszont az átlagnál képzettebbek és vagyonosabbak. A szegény többség általában nem a Jobbikra készül szavazni, hanem senkire se. Nyugalom: a többség uralma hathatósan korlátoztatik. Mindenekelőtt: az országgyűlési, a törvényhozási többség – amely (jelentéktelen kivételektől eltekintve) az uralkodó osztály képviselete, a domináns kultúrához (pénz, nemzet, fehér faj) tartozik – nem a nép többsége. A parlamenti többséget s a rá támaszkodó (illetve az őt létrehozó) végrehajtó hatalmat valóban nem sok minden korlátozza a jelenlegi magyarországi rezsimben, ám a nép többségét annál több dolog.
Az „elitek” közötti egyetértés nagymérvű. Azt mondja az Országgyűlés etnokonzervatív elnöke: „…Európa nem méltóztatik a saját fiait arra nevelni, hogy dolgozzanak, hanem mindenféle ún. szolgáltató tevékenységekben juttat nekik jövedelmet. De ha ne adj’ isten, ehhez sincsen nagy kedvük, akkor mindenféle munkanélküli- és egyéb szociális ellátásokon keresztül… elviselhető életnívót tud nekik produkálni.” Ez jól rímel Bokros Lajos és Csillag István tirádáira az államfüggő magyarokról, akik mindent a kormányzattól várnak, csak az előítélet emberföldrajzi iránya más. Érdekes módon senki nem hívja államfüggőnek az állami költségvetésből – a „stratégiai partnerség” keretében – jutalmazott és buzdított multinacionális vállalatokat, se pedig a „közbeszerzési eljárások” (haha) közbejöttével, állami és európai (azaz szintén állami) pénzekkel kitömött, a szabad piacon nem is próbálkozó, Fidesz-közeli maffiacégeket. Viszont az államtól kunyeráló koldusnak föstik le a nem kommersz magyar kultúrát/tudományt és intézményeit, amelyek állami hozzájárulás híján képtelenek a dolgukat végezni (de persze ez utóbbiak alig kapnak pár krajcárt, nem úgy, mint a népnemzeti, „organikus” giccsparádé meg a délibábos-dilettáns káprázatkutató intézetek).
Nem, itt csak a nyugdíjasok, a munkanélküliek, az egyedülálló anyák, a betegek, az éhező parasztgyerekek és a menekültek államfüggők – meg a közmegvetésnek örvendő bölcsészek és művészek. „A többség.” Meg „a tömeg”. A liberális középpolgárság osztálygőgje, a konzervatív nagypolgárság nemzeti és osztálygőgje, a szélsőjobboldali kispolgárság faji gőgje sűrűsödik össze az etatizmus szemrevaló, kackiás vádjában.
Mit kell ebből a baloldalnak a szívére vennie?
Amennyiben nem tervezzük a kapitalizmus (érték, árutermelés, árucsere, bérmunka, pénz, osztálytársadalom, állami közigazgatás) azonnali megszüntetését – ami még sohasem sikerült, és az esélyek nem lettek sokkal jobbak –, annyiban szerény nézetem szerint arra kell törekedni, hogy a nép átvegye az állam és a tőke fölötti ellenőrzés egy részét. A népjóléti avagy „szociális” ellátórendszer kibővítésének, igazságosabbá és méltányossá tételének legalkalmasabb eszköze ma is a tömegsztrájk (ha van). Tömegsztrájkok és utcai – százezres és milliós – tömegdemonstrációk nélkül nem lenne nyolcórás munkanap, fizetett szabadság, államilag garantált nyugdíj, munkanélküli-segély, ingyenes bölcsőde, óvoda, népoktatás és állami egészségbiztosítás. Nem lett volna szociális bérlakásépítés, olcsó tömegközlekedés, népkönyvtári hálózat, ingyenes fölnőttoktatás, szak- és átképzés, gimnáziumi, főiskolai, egyetemi ösztöndíj. (Mert a tömegmegmozdulásokból bontakozott ki az intézményesült munkásmozgalom, amely mindezt kikényszerítette.) Mindezeknek a fenntartása és továbbfejlesztése érdekében a népnek – népen itt egyszerűen a tőkejövedelem nélküli többséget értjük – törvényileg garantált befolyást kell meg- és visszaszereznie mind az országos és a regionális-helyi államhatalomban, közigazgatásban, mind az állami és magántőkés vállalatokban, mind a társadalombiztosítási (népjóléti) rendszerekben, hogy a nép számára döntő fontosságú (szociális és kulturális) kérdésekben – a parlamenti erőviszonyoktól függetlenül – érvényesülhessen a nép érdeke és a népakarat.
A vállalatoknál a beleszólási, egyetértési és/vagy vétójog a vezetőségben a dolgozók képviselete („munkástanács”) számára, a munka- és sztrájkjog demokratizálása; mindent meg kell tenni azért, hogy a jelenlegi munka törvénykönyvét eltöröljék (s az ebbe belenyugvó „sárga” szakszervezeteket újakkal váltsák föl).
Az állammal – mind a politikai kormányzással (törvényhozó, helyben: rendeletalkotó, és végrehajtó hatalommal), mind az európai, országos és regionális-helyi közigazgatással szemben újjá kell alkotni a néptribun (tribunus plebis) intézményét, amely az ombudsmanhoz hasonlóan, de sokkal tágabb hatáskörökkel, az alkotmányban rögzített fölhatalmazással – javaslattételi és vétójoggal – avatkozhat be a tág értelemben vett népjóléti rendszert érintő jogszabályok megalkotásába, módosításába vagy eltörlésébe. (Ide tartoznék a munkaügy, a közszolgálati bérezés, a munkahelyi diszkriminációnak, illetve a dolgozók társhatalmának, együttdöntési képességének a problematikája, a lakásügy, a tömegközlekedés, a várostervezés, a környezetvédelem, az egészségügy, a népoktatás/szakoktatás). Az persze bonyolult kérdés, hogy a „néptribunt”, a nép szószólóját ki válassza meg és hogyan, de ezt további viták tisztázhatják, s nem megoldhatatlan.
A néptribun népjóléti – valóban igen tágra, bőre rajzolt – hatáskörein túl is marad épp elég harci kérdés a népnek, teszem azt a progresszív adózás, a nem kötelező közmunka, nem szólva a kormányzati hatalom korlátozásának és ellenőrzésének örök feladatáról, amelynek teljesítésére csak az egész társadalom képes.
A becsületes program
Nagyon sajnálatos, hogy – a parlamentarizmus kiüresedése, szétzüllése, a demokratikus pártmozgalmak de facto megszűnése, továbbá a méltányos párt- és kampányfinaszírozás megoldhatatlansága, a médiabefolyás elkerülhetetlenül egyoldalú jellege miatt – a választások iránt fájó szívvel bár, de érdektelenségünket kell nyilvánítanunk. (Bár nyilván nem szavazunk tekintélyelvű, fasisztoid vagy korrupt – no jó: botrányosan korrupt – pártokra.)
A nép (misera plebs contribuens: a nyomorú adózó nép) pártjainak vagy munkáspártoknak – vagy akár hagyományos, küzdő szellemű, nagy létszámú szakszervezeteknek – a létrehozására nincsen semmi remény. A politikai viszonyokon kívül ennek a korszellem se kedvez. Ilyesmivel kísérletezni: időfecsérlés.
Ugyanakkor helytelen volna – a kudarcok láttán – a formális (alkotmányos-szabadelvű) demokrácia felszámolását passzívan nézni. Tekintélyelvű féldiktatúrában a tribunátus intézménye se működhetnék. Ahhoz, hogy a rendszer polgári jellege, a felsőbb osztályok (kisebbség) aránytalan politikai ereje korlátoztassék, a „polgári demokrácia” (a váltógazdálkodás valószínűségére alapított képviseleti kormányzat) megerősítésére és kiszélesítésére van szükség – ezért a szomorúan kevés és igen határozatlan polgári (liberális) demokrata relatív törvényhozási sikere számunkra nem teljesen közömbös.
De hogyan lehetségesek mégis ilyen célkitűzések abban a legmélyebb természetét illetően antikapitalista munkásmozgalmi hagyományban, amely a kommunisztikus alapgondolat kulturális kerete?
A nép – a tőketulajdon nélküli személyek összessége – érdeke azoknak a normatív elveknek az érvényesítése, amelyeket a francia forradalom óta a polgári társadalomban „emberi jogok” néven ismernek – akármennyire is támaszkodnak (többnyire öntudatlanul) az osztályegyenlőség és az osztálybéke, a nemi egyenlőség és az etnikai egyenjogúság hamis hipotézisére. (Ez a feltevés nem a polgári társadalom tökéletlenségei, „torzulásai” vagy fejletlensége miatt hamis: az említett aszimmetriák a polgári társadalom leglényegéhez tartoznak). Az „emberi jogok” elméletéből nem következik cselekedet az osztály-, nemi és etnikai egyenlőség megvalósítására, mert az elmélet hallgatólagosan föltételezi ezeket, ennek folytán ezekkel a célkitűzésekkel szemben semleges. (A nemi és etnikai egyenlőség nem következik be pusztán a diszkrimináció megszüntetésével.) Ugyanakkor azonban – ha a kapitalizmus megszüntetése nem a program része – a becsületes programnak, amely viszont a kapitalizmus radikális korlátozását, a tőkés vállalatok és a tőkés állam fölötti népi ellenőrzés megszerzését tűzi ki célul, szükségszerű korlátja és előföltétele az „emberi jogok” pozitív, ez esetben alkotmányos, azaz alkotmányjoggá nyilvánítása. Ennek a nyílt és egyértelmű elismerése eloszlatja a liberálisok nem oktalan aggodalmát, hogy a kapitalizmus korlátozása a kapitalizmus körülményei között egykönnyen diktatúrához vezet, mert a magántulajdon korlátozhatatlanságához fűződő érdekek a szokott polgári jogállami-joguralmi keretek között nemcsak erősek, hanem legitimek is – tehát leszorításuk csak illegitim lehet, csak jogkorlátozással (az alkotmányosság megbontásával) válhatnék elképzelhetővé.
Ráadásul a tribunátus bevezetése formailag szemben áll a jogegyenlőséggel, hiszen a szegényeknek többletjogokat biztosít (ezt nevezték a görögök demokráciának). Ez leküzdhetetlen ellentmondás. A „szociális demokrácia” alkotmányos garanciái logikai és társadalmi feszültséghez vezetnek a polgári társadalomban, hisz az alkotmányos-szabadelvű demokrácia mai hivatalos doktrínája szerint a magántulajdon korlátozatlansága biztosíthatja egyedül az életformák pluralitását, a személyi függetlenséget és a szüntelen aleatorikus-sztochasztikus változást, a rögzült tekintélyek állandó fellazítását. Márpedig a tribunátus (bármi legyen a konkrét közjogi megoldása) előjogot jelent a szegények számára – s a többség rögzített előjogai is előjogok.
Ámde kérdés, hogy megmarad-e egyáltalán Kelet-Európában az a polgári társadalom, amellyel máskülönben harcban (békés állóháborúban) állunk, s nem teszik-e tönkre még ezt is az „osztályharc fölülről” olyan beteges jelenségei, mint az uralkodó osztály legerőteljesebb hatalmi frakcióinak a hadjáratai a legszegényebbek, a romák meg a nők, a melegek, a menekültek/bevándorlók, a zsidók, a „külföld” mint olyan és a nemzetközi polgári jogintézmények ellen. Ezeket a hadjáratokat még veszedelmesebbé teszi a „perverz újraelosztásnak” az az agresszív alakváltozata, amelynek keretében az informális érdekcsoportok által „megszállt” nemzetállam egyszerűen – ellenszolgáltatás nélkül – átnyújt vállalatokat és (túlárazott megrendeléseknek álcázva) pénzt ugyanezeknek az érdekcsoportoknak, amelyek nem a piacon működnek, hanem állami beszállítókként biztos jövedelemre tesznek szert az adófizetők fabatkáiból. A cégek versenyét nem a piac dönti el, hanem a kormányzó klikk kegye – többek között ez az általános drágaság oka. A főhivatalnok és a korrupt üzletember itt gyakran egy és ugyanazon személy. Nem „államosítás” folyik – amelyről s amely ellen liberális barátaink deklamálják dörgedelmeiket –, hanem állami funkciók bizonyos tőkés érdekcsoportok javára történő értékesítése (privatizálása), amelyben a funkciókat a költségvetés forrásaiból az állam működteti, a profit azonban a politikailag kiváltságos magántőkés érdekcsoportok számláira érkezik: ez kettős kizsákmányolás! Ez nem államkapitalizmus, még csak nem is „gazdasági nacionalizmus” (hol vannak itt védővámok?), hanem antiegalitárius államtalanítás – bár nem tiszta piaci logika, hanem a magáncélú kisajátítás logikája szerint. Az adófizetők pedig egyrészt mint megrendelők finanszírozzák a kegyelt vállalatokat, másrészt mint fogyasztók és felhasználók fizetik a vállalati nyereséget: ez önkényen alapuló hiperkapitalizmus. (De ne túlozzunk: ez a gazdaságnak csak kisebb része; rajta kívül a kapitalista piaci szokvány uralkodik.)
A nép pedig nem pusztán anyagi veszteséget szenved el, hanem elveszti az államát – elveszti a „közjóba” és a „közérdekbe” vetett hitét is, amivel aztán elveszti nemcsak a polgári társadalomban amúgy is erősen korlátozott befolyását, hanem az ellenhatalmát (az ellenhatalom lehetőségét) is, amely csak a nem esztelenül részrehajló jogállammal szemben lehetne hatékony.
Egyszóval paradox módon a proletár és prekárius népnek nem lehet közömbös, hogy mi történik ellenségével, a polgári jogállammal. Ezért ilyen bonyolult – már 1848 óta legalább – a baloldali politika. Tudjuk, hogy emiatt ezt a politikát milyen ellentétes végletekbe ragadta a XX. század. Az újból egyre népszerűbb marxizmus pedig nem a proletármozgalom tudománya és fogalmi költészete, hanem antikapitalista kritikai műfaj és – sokszorosan tagolt – intellektuális áramlat, amely valóságos mozgalomhoz nem kapcsolódik, hiszen ilyen mozgalom nincs.
De azért van vigasz: a szerényen antikapitalista baloldalnak vannak – régi és új – politikai feladatai, amelyek a jelenlegi, a nép számára fölöttébb kedvezőtlen viszonyok között is értelmesek és elodázhatatlanok. Ezek a feladatok nem a polgári politikán belül értelmezhetők – a főhatalom megszerzése nemcsak kilátástalan, hanem a tanulságok fényében nem is kívánatos –, de egyelőre a polgári jogállamon belül. Ezen belül a tendenciájában (nem a valóságában) emancipatorikus jellegű, a proletariátus és a prekariátus osztályhelyzetét, relatív súlyát intézményesen javító ellenhatalom létrehozására törekedni kell és lehet. Ennek a törekvésnek a sikere, ha lesz, nem lesz „szocializmus”. Csak a létező rendszer demokratikus elemét – amely csak az egyik, jelenleg alig létező eleme az egésznek – erősítheti. Ezeknek az ügyeknek a tekintetében a liberalizmus balszárnya – ugyan mindig bizonytalan és megbízhatatlan – szövetséges lehet néha.
Tudom, hogy a „munkás” és a „paraszt” politikailag inkorrekt szólásforma lett, de az emancipációs és/vagy ellenhatalmi harc szubjektuma az említetteken kívül a fehér és heteró munkásság és parasztság (ezt Magyarországon eufemisztikusan „a vidék”-nek szokták nevezni), azaz a proletariátus, a prekariátus és az underclass (a szubproletariátus). A kis létszámú, habozó és civakodó baloldali (értsd: antikapitalista, polgárellenes, rendszerellenes) értelmiség önazonosságának kulcsa – ha szabad magamat ilyen régimódian kifejeznem – a hűség a néphez.
Bármiféle kritikai stratégiának csak ez lehet az alapja; akkor is, ha ez hedonista-nihilista fiatal polgárok számára abszurd és nevetséges. A feladat – s a belőle fakadó vigasz, amely nem érzelgés, hanem munkaterv – főleg abban áll, hogy létre kell hozni (kezdetben természetesen csupán mikropolitikai szinten) azokat a mozgalmakat, amelyek (a végcél föladása nélkül, mert a végcél nem semmi) a polgári társadalmon belüli ellenhatalmat (a tribunátust) fogják megteremteni, megbontva – de nem pusztán informális, hanem alkotmányos erővel – a polgári jogállam egységét, az „orbánizációval” ellentétes irányban. Hisz az autoritárius és represszív polgári állam egységének megbontását a voltaképpeni demokratikus (népi) elemek bevitelével csak intenzív – szociális és egalitárius – tömegmozgalmak vihetik végbe. A munkahelyeken és az utcán. Minden lehető alkalmat meg kell ragadnunk a nép mozgósítására, a „misera plebs contribuens” autonómiájának fokozatos kialakítására, az új demokratikus hatalommegosztás érdekében.
Ne búsuljatok: nagy munka vár ma reátok, állnak még a paloták.
(Az esszé hosszabb változata a narancs.hu-n fog megjelenni.)
