A brit választási kampány 5 tanulsága

A politika iránt érdeklődők a héten szerte a világon Nagy-Britanniára figyelnek, ahol csütörtökön az utóbbi évek várhatóan legszorosabb választására kerül sor. Nemcsak az eredmények, hanem maga a választási kampány is sok tanulságot hordoz más országok számára is. Nekünk, magyaroknak különösen érdekes a brit választás azért is, mert a 2010 után elfogadott választási rendszer – egyfordulós, többségi jellege okán – minden korábbinál jobban emlékeztet a brit szisztémára. Íme 5, a magyar politika szempontjából is érdekes tanulság, amit már most tudunk a brit választásokról.

1. A választások közeledtével gyengülnek a szélsőségek.

 

Kevesebb mint egy éve, a 2014-es EP-választások idején az európai sajtóban a szélsőségek előretörése jelentette a legfontosabb politikai témát; nem lehetett úgy kinyitni egy újságot, hogy ne legyen szó a „hamarosan” hatalomra jutó szélsőségekről – kicsit úgy, mint Magyarországon a nem régi tapolcai választáskor. Nagy-Britanniában a Brit Függetlenségi Párt (UKIP) megnyerte az EP-választásokat. Ehhez képest a mostani megmérettetésen kevesebb mint 15 százalékra számíthat; szavazatokban várhatóan a harmadik, mandátumokban csak az ötödik legnagyobb erő lesz. A szélsőségek „gyengülése” soha nem olyan érdekes, mint erősödésük, ezért nem meglepő, hogy minderről kevesebb szó esik. Némi megnyugvást azonban mégis adhat a Jobbik előretörése okán aggódóknak, hogy Európa több országában látjuk, hogy e pártok a „rendes” választásokon rosszabbul teljesítenek, mint az időközi/helyi/európai választásokon. Mindehhez persze az Egyesült Királyságban a többi párt tudatos stratégiájára is szükség volt. A kisebb baloldali pártok nevetségessé igyekeztek tenni a UKIP-ot, míg a kormányzó konzervatívok – miközben bemutatták a UKIP kormányzóképtelenségét – mint a köztük és a legerősebb baloldali ellenzéki erő, a Munkáspárt közötti választást pozicionálták a küzdelmet.

2. Egyéni választókerületi rendszerben nem országos, hanem sok helyi választás van.

Magyarországon hozzászoktunk ahhoz, hogy a választások előtt az országos kutatási adatra figyelünk. A 2010 után átalakított rendszer azonban – egyfordulós jellege okán – alapvetően megváltoztatta a választások logikáját, csak a Fidesz 2014-ig élvezett hatalmas előnye okán nem vettük ezt észre. Az időközi választások már jól jelzik: a választókerületek adottságai sokkal jobban befolyásolják majd az eredményeket, mint korábban. E tekintetben a brit választások jó példát jelentnek: miközben a két legerősebb párt országosan a Konzervatív Párt és a Munkáspárt, egyáltalán nem evidens, hogy a választókerületek többsége kétesélyes. Észak-Angliában a Munkáspárt sokkal inkább a UKIP ellen küzd, míg délen gyakoriak a munkáspárt–liberális vagy éppen a liberális–konzervatív küzdelmek. Ha ma tartanák a magyar választásokat, nálunk is hasonló történne: a kistelepülési körzetekben Fidesz–Jobbik, a nagyobb városokban Fidesz–baloldal, Északkelet-Magyarországon Jobbik–baloldal küzdelem alakulna ki, miközben Budapesten a baloldal, az Alföldön a Fidesz dominálna. Sokat lehet tanulni abból, ahogyan – a rendszert jól ismerő – brit pártok mindezt kezelik. Minden párt listázza a körzeteket, és erőforrásait a „célkörzetekre” koncentrálja. Mindehhez persze sok-sok kutatás szükséges: ellentétben Magyarországgal, ahol országos kutatás is egyre kevesebb akad, a brit választásokat – éppen a pártrendszer bonyolultsága okán – egyre több választókerületi kutatás vezette fel.

3. Ami Nagy-Britanniában történik, annak a tankönyvek szerint nem szabadna megtörténnie.

A brit többségi választási rendszer egyik célja, hogy világosan kijelölje, ki kormányoz: hogy egyértelmű többség jöjjön létre, és ne legyenek koalíciók. Mindezt elvileg úgy teszi, hogy a választási rendszer kétpártrendszerhez vezet: az egyéni kerületekben az erősebb párt nyer, így nincs értelme kisebb pártoknak indulni. Ehhez képest most mindennek ellenkezője történik: rég vége a kétpártrendszernek, minden valószínűség szerint kisebbségi vagy koalíciós kormány alakul, a kisebb pártok pedig nem hajlandók elfogadni, hogy létezniük sem szabadna. Mindez jól mutatja az intézményes szabályok okozta korlátok relativitását.

4. Nem a magyar választási rendszer a legaránytalanabb.

A 2010 után elfogadott magyar választási rendszer rendkívül aránytalan. Miközben a Fidesz a szavazatok 44 százalékával a mandátumok kétharmadát szerezte meg, a kisebb pártok különösen rosszul jártak. Az LMP 5 százalékával pontosan 5 mandátumot szerzett – ami a mandátumok 2,5 százaléka. Ám a brit zöldek helyzete ennél sokkal rosszabb. Miközben országosan valamivel erősebbek is mint az LMP, mindössze egyetlen egy képviselőjük van a parlamentben – s várhatóan annyi is marad. Mivel a brit parlamentben 650-en ülnek, az 1 képviselő az összes 0,1 százaléka. Rosszul jár a UKIP is, amely majdnem 15 százalékával is csak 3-5 mandátumban reménykedhet, ami kevesebb a mandátumok 1 százalékánál. A győztesek a nagyobb és regionálisan beágyazott pártok. A magyar választási rendszerrel, illetve általában a demokráciával sok baj van – ám ezek közül az aránytalanság biztosan nem magyar unikum.

5. Nincs semmiféle összefogás: a választási rendszer nem „kényszerít ki” semmilyen politikai stratégiát.

2014 előtt a magyar baloldalon elterjedt az a gondolat, hogy a választási rendszer „kikényszeríti” az összefogást – hiszen a mandátumszerzésre így nyílik esély. A brit választások kiváló példáját adják annak, hogy ez nem igaz. Az egyéni választókerületi rendszer dacára nincs semmilyen összefogási kényszer: minden párt – beleértve a koalíciós partnereket – mindenütt egyedül indul. A UKIP és a konzervatívok, a  Munkáspárt és a zöldek együtt sok helyen sokkal erősebbek lennének – ám az összefogás annyira nem része a politikai kultúrának, hogy ez fel sem vetődik.

Mindez nem azt jelenti, hogy az ilyen választási rendszerben valamilyen összefogás ne lehetne mandátumtechnikailag előnyös; mindössze azt, hogy semmilyen választási rendszer nem kényszerít ki semmilyen stratégiát. A pártok maguk alakítják stratégiáikat, amit vagy tudnak, vagy nem tudnak elmagyarázni választóiknak. A brit rendszerben a választók megtanulják, kik az esélyesek, és sokkal nagyobb a stratégiai szavazás jelentősége (vagyis az az alkalom, amikor nem a kedvenc pártjára szavaz valaki, hanem arra, akinek legnagyobb esélye van a leggyűlöltebb pártját legyőzni).

Talán éppen ezért nem érdemes a választási indulás módját fő stratégiai kérdéssé tenni nálunk sem. Bizonyos dolgokban ugyanis minden választási rendszer hasonló: a választás győztese végső soron az lesz, akinek több szavazója van. Ha egy politikai párt vagy szövetség győzelmét a választók többsége akarja, minden demokratikus rendszerben meg lehet találni az ezt szolgáló választásmatematikai stratégiát. Ha viszont nem ez a helyzet, akkor semmilyen választási trükközés nem menti meg az adott pártot. A jelek szerint nem kizárt, hogy 2018-ban, Magyarországon éppen a választási rendszert megváltoztató Fidesz tapasztalja majd meg ez utóbbit.