A Heineken és az egészséges nemzetkép

  • Madlovics Bálint
  • 2017. március 26.

Liberális szemmel – Republikon

A Fidesz nemzetképe negatív, kirekesztő nemzetkép, mely egyúttal politikai vállalkozók számára rendkívül hatásos eszköz is: paravánként képes elfedni bármilyen kormányzati tevékenységet.

Miután az év elején a hazai közbeszédbe is begyűrűzött az Igazi Csíki Sör és a Heineken Romániában megkezdett vitája, több politikai erő is úgy döntött, hogy fölkarolja a székely sörmanufaktúra ügyét. A Jobbik a román bíróság Heineken javára döntő ítélete után bojkottra szólított föl a holland cég ellen; ezután állt bele az ügybe Lázár János kancelláriaminiszter is. Lázár érvelése egyszerű volt: a kormány feladata, hogy megvédje a magyar érdekeket, történjen ez a határon belül vagy a határon túl. E gondolat jegyében zajlottak aztán tovább az események, melyek legújabb – s némi jogi bizonytalansággal terhelt – fejleménye a „Lex Heineken” néven emlegetett új törvénytervezet, amely az önkényuralmi jelképek kereskedelemben való használatát szankcionálná. A Fidesz politikusai nem csinálnak titkot abból, hogy ez a szabály a Heineken ellen szól; mindazonáltal szükségesnek ítélik, hogy a Csíki Sör Manufaktúra érdekeit mint „nemzeti érdeket” érvényesítsék. A nemzeti jelleg – mondják – igazolja a beavatkozást, sőt ennek nyomán akár hosszabb távon az egész sörpiac újraszabályozására is jogot formálhatnak.

Nem először halljuk ezt az érvelést a kormány részéről: a trafiktörvény, a takarékszövetkezetek újraosztása, a bankszektor átalakítása vagy akár a rezsicsökkentés kapcsán is elhangzott, hogy az intézkedések eredője a „nemzeti érdek”. Ez egyáltalán nem véletlen, és rámutat egyben arra is, hogy ezek az intézkedések, illetve most konkrétan

a Heineken elleni hadjárat is több egyszerű „multiellenességnél”

vagy „ellenségképgyártásnál”. Itt egy már hosszú évek óta forgalomban lévő és minden megszólalást jól körülbástyázó narratívával, illetve annak működésmódjával állunk szemben. Ez a narratíva nem más, mint a Fidesz nemzetképe.

A Fidesz nemzetképe negatív, kirekesztő nemzetkép, amely egyúttal politikai vállalkozók számára rendkívül hatásos eszköz is: paravánként képes elfedni bármilyen (rossz, korrupt) kormányzati tevékenységet. Ez a következőképpen történik. Miután a kormány definiálja a „nemzeti érdek” fogalmát (azaz megtölti az amúgy üres kifejezést tartalommal, s hozzárendel egy szerinte megvalósítandó célt), ezt a „nemzeti érdeket” megkérdőjelezhetetlen öncélként tünteti föl, s egyfajta morális értékké misztifikálja. A „nemzeti = jó, minden más = rossz” felosztást alkalmazva a kormány az általa kijelölt célokat vitathatatlanná teszi, illetve a vitatkozókat „nemzetietlenként” vagy „hazaárulóként” azonosítja. Ezen a moralizáló szinten pedig teljesen elveszik már annak a jelentősége, hogy milyen érvek is szólnak az egyes intézkedések mellett; elképzelhető például, hogy tényleg előnyös az ország szempontjából, ha a Csíki Sör érdekében az állam beavatkozik. De az is lehet, hogy csak bizonyos, nem is föltétlenül hazai cégek és baráti oligarchák érdekei szerint jár el a kormány – ám a Fidesz nemzetképe megakadályozza, hogy ezt bárki is szóvá tegye anélkül, hogy „nemzetietlen” bélyeget kapna a homlokára. Az Orbán-rendszer tehát azt tesz meg „nemzeti érdeknek”, amit akar, legyen az közérdek vagy magánérdek: a Fidesz nemzetképe automatikusan, a tényleges érvektől függetlenül elnyeri neki a győztes, azaz morálisan magasabb rendű („Jó”) pozíciót, az ellenérdekelteket pedig – legyenek nekik is bármilyen érveik – rögtön („Rosszként”) megbélyegzi és kirekeszti a „nemzetből”.

A Fidesz azért képes erre a mutatványra, mert – hosszú, lényegében a ’90-es évek közepétől kezdődő kemény munkával –

kisajátította magának a „nemzeti” jelzőt.

A magyarok számára több kutatás szerint is igen fontos nemzeti érzés „megélésére” a rendszerváltás után hosszú időn át kizárólag a Fidesz adott lehetőséget azzal, hogy egyedül a palettán központi témává emelte a kérdést; kommunikációs eszközökkel, a szociálliberális kormányok és pártok „nemzetietlenként”, „nemzeti érdekek elárulóiként” való pozicionálásával pedig sikerült polgárjogot nyernie a „nemzeti érdek” fogalmának mint morálisan felsőbbrendű dolognak. Így tudott sok választó fejében gyökeret verni a Fidesz „nemzeti”-narratívája.

Kézenfekvő a kérdés, hogy mi lenne ezzel az ellenzéki pártok teendője. Érdemes foglalkozniuk a Fidesz választóival, illetve jó stratégia lenne, ha az ő meggyőzésükre fordítanák az erőforrásaikat? A kérdés költőinek tűnik, de valójában nem olyan egyértelmű. A demokrata ellenzéki pártok összeadva is túl kicsik ahhoz, hogy leváltsák a Fideszt; ahhoz tehát, hogy növekedjenek, vagy a jobboldal táborára, vagy – és ennek van első körben több értelme és realitása – a pártot választani nem tudókra kell koncentrálniuk. Ez utóbbiak között pedig számos kiábrándult fideszes is van, akik viszont nem a „nemzeti”-narratíva, hanem a korrupció és az urizálás miatt utasítják el a kormányt.

Az ellenzéknek tehát érdemes lenne foglalkoznia a nemzet kérdésével, és valahogy reagálnia a Fidesz „nemzeti”-narratívájára – és éppen erre tűnik egy kísérletnek a Momentum Mozgalom részéről az „egészséges” vagy „pozitív nemzetkép” zászlóra tűzése. Lévén, hogy erre a kérdésre eddig a Fidesznek volt monopóliuma, a baloldali-liberális értelmiség számos tagja a „nemzetkép” fölvetéséből (sőt abból, hogy ezt első megszólalásaikban még csak a baloldaltól hiányolták) rögtön egyfajta „elfideszesedést”, sőt „fasizálódást” vizionált, amelyek miatt a Momentum hosszas magyarázkodásra is kényszerült. Mostanra viszont már leszögezték:

a pozitív nemzetkép nem kirekesztő,

hanem befogadó, sőt kifejezetten teljesítményelvű. Szimmetrikus ellenkezője a Fidesz föntebb vázolt nemzetképének, amely a teljesítményt, azaz a konkrét érveket és érdemeket eljelentékteleníti, a vele egyet nem értőket pedig kizárja. A Momentum persze – a célközönségre hangolódva – átvesz bizonyos fideszes toposzokat, mint amilyen a 2004-es népszavazás kormánypárti értelmezése, vagy a baloldal nemzetképének hiányolása; viszont ezzel lehetőségük nyílik rá, hogy meghonosítsanak egy olyan nemzetképet, amely elismeri ugyan, hogy létezik nemzeti érdek és nemzeti szempont, de azt is mondja, hogy ennek nyílt viták során kell kiforrnia. Olyan vitákban, melyekben nem a kormány az egyetlen legitim szereplő, sőt mindenkinek joga van elmondani és megérvelni, hogy miben áll szerinte a nemzeti érdek. Egy ilyen gondolkodás meghonosítása pedig nemcsak a párt, hanem – bízvást állítható – az ország érdeke is lenne.

Figyelmébe ajánljuk