A civilek útja a hatalomhoz

  • Reiner Roland
  • 2016. március 17.

Liberális szemmel – Republikon

Ahogy nő a mostani tiltakozáshullám, úgy válik egyre akutabbá a kérdés, hogy mi lehet ennek a mozgalomnak a működési kerete. Ez nem egyszerű kérdés.

A 2010-es választás óta eltelt hat év visszatérő kérdése, hogy mihez lehet kezdeni az újra és újra fellángoló civil tüntetésekkel: kezdve az Egymillióan a magyar sajtószabadságért csoporttal, az egyetemista és középiskolás tüntetőkön át az internetadó ellen tiltakozókig, a menekülteket segítő – és a kormány menekültellenes propagandájával szemben alternatív kampányt szervező – csoportoktól a mostani egészségügyi és pedagógustüntetésekig. Hiába egyre több a tapasztalat, vannak részsikerek és átmeneti kudarcok, a civilek aktivitása és politikához való viszonya továbbra is rendezetlen, és nem látszik a kiút. Ezek a tapasztalatok előkerültek múlt héten a Republikon Intézet és a Progress Alapítvány közös rendezvényén is, ahol konszenzus volt abban, hogy van valódi erő a civilek mögött, ennek kifejezésre juttatásának módjában ugyanakkor már kevésbé lett egyetértés.

false

Az elmúlt hónapok két legnagyobb tüntetését is megszervező pedagógusok tervei ugyanis továbbra is erősen politikaellenesek: elutasítják, hogy tüntetéseiken pártzászlók jelenjenek meg, elutasítják a pártok szakpolitikusainak részvételét, és elzárkóznak attól, hogy ők politizálnának – ehelyett szakmai és nemzeti konszenzusról beszélnek.

A párt- és politikaellenesség ma már szinte kötelező kelléke a civil megmozdulásoknak, ám ennek valótlansága épp a március 15-i napon látszik a legjobban. Ha végigtekintünk a keddi nap rendezvényein Orbán Viktor Nemzeti Múzeumnál tartott beszédével kezdve, az ellenzéki pártok megemlékezéseivel folytatva, és végül a Kossuth téri több tízezres tüntetésen, akkor látnunk kell, hogy a szónok-szónokok által megfogalmazott gondolatok, követelések stílusukban, céljaikban nem különböznek. Orbán Viktor Brüsszel elleni harcához kért támogatást, az MSZP a Nemzeti Választási Irodánál többek között az ott történt választási visszaélésről beszélt – Pukli István pedig a Kossuth téren adott ultimátumot a kormánynak. Külső szemlélőként alighanem fel sem merülne bennünk, hogy utóbbi akció nem politikai. A pedagógusok alapvető rendszer-átalakítást követelnek, tisztában vannak gazdasági, sőt közigazgatási vonatkozásaival is, miközben állást foglalnak az egészségügy vagy épp a szociális felzárkózás kapcsán, mikor Sándor Máriát és L. Ritók Nórát kérik fel szónoknak.

Ahogy nő a mostani tiltakozáshullám, úgy válik egyre akutabbá a kérdés, hogy mi lehet ennek a mozgalomnak a működési kerete. Ez nem egyszerű kérdés, ráadásul az elmúlt évek több kevésbé sikeres példát is hoztak: a Milla kezdeti sikerei és hatalmas mozgósításai után nem tudott egyértelmű döntést hozni a politikai részvétellel kapcsolatban – van olyan egykori vezetője, aki ma egy parlamenti képviselettel rendelkező párt alelnöke, kerületi képviselője, míg mások távol maradtak a politikától. A 2012-es hallgatói tiltakozások után kérdéses volt, hogy vajon a szervező hallgatók alternatívát teremtenek-e a HÖK-kel szemben – ez végül elmaradt. A civilek politikához való viszonyának meghatározása bizonyos szempontból korlátot jelent, hiszen biztosan nem lesz mindenki elégedett a döntéssel: bizonyos támogatóknak kevés, másoknak sok lesz. Ez azonban a követelések megfogalmazására, sőt képviseletének eszközeire is igaz lehet. Az öndefiníciós keret ugyanakkor fontos lenne azért, hogy a társadalmi-politikai környezet tudjon reagálni és együttműködni a szervezettel – ezáltal pedig hatékonyabb érvényesítés válna lehetővé.

false

Nem kérdés, hogy a civilek mögött hatalmas mértékű társadalmi erőforrás áll: önkéntesek munkája, támogatói adománygyűjtés, helyi tapasztalatok és napi aktuális információk, új témák napirendre vétele, csoportok és ügyek képviselete. Mindezek összessége joggal nevezhető hatalomnak, civil hatalomnak. Ez a hatalom országos szinten csak a meglévő politikai-intézményes kereteken keresztül tud változáshoz elvezetni (a meglévő keretek felborítását, így például a képviseleti demokrácia megkérdőjelezését vagy a pártrendszer átalakítását nem tartom reális forgatókönyvnek).

A kívülállóság egy tüntetés szervezését segítheti, szakmai pontok megfogalmazásához elvezethet, de a tartós és valódi változásnak inkább gátja. Egy alrendszert átalakító mozgalom egy ponton mindenképp politikai támogatást kell, hogy kapjon: a köznevelési törvény eltörlése, a tankönyvpiac átalakítása, a Klik felszámolása mind-mind parlamenti döntés eredménye tud csak lenni.

A Civil Közoktatási Platform ebben a formában leginkább egy nyitott szakmai közösség, melyet a résztvevők leginkább maguk legitimálnak. A pedagógusok előtt jelenleg döntően három út áll: egyrészt párttá alakulva küzdhetnek az általuk kifejtett, ideálisnak tartott országképért – elegendő választói felhatalmazással, a parlamentbe kerülve maguk hozhatnák meg a helyesnek tartott döntéseket. Másrészt dönthetnek úgy, hogy megmaradnak érdekvédelmi szervezetnek, tehát tulajdonképpen klasszikus szakszervezeti irányba mennének el: ebben az esetben a már meglévő és működő szakszervezetekkel kell megegyezniük abban, mit kellene másképp csinálni. A március 15-i tüntetésen ugyanakkor a két legnagyobb szakszervezet, a PSZ és a PDSZ vezetője nem szólalt fel – bár mindkét szervezet támogatta a tüntetést –, és az a tény, hogy nem egy szakszervezeti vezető, hanem Pukli István jelent be sztrájkfelhívást (pontosabban polgári engedetlenségre hívott fel), némiképp meglepő. Az érdekképviseleti irány választása azzal járna, hogy az eddigi intézményes keretet elfogadva tárgyalnának tovább. Végül a harmadik irány a pedagógusok számára, hogy nyitnak mindazon pártok felé, akik támogatják a mindenkori követeléseiket: ez tehát egyfajta lobbitevékenység lenne, amiben nincs kizárólagosság a kormány felé, hanem minden pártot abban tesznek érdekeltté, hogy az ő szakpolitikai megoldásaikat támogassák.

Magyarországon ennek a megoldásnak van a legkevésbé hagyománya: a civilek sokszor egyöntetűen utasítják el a pártokat, és nem szelektálnak közülük. Pedig a legtöbb ügyben – legyen szó LMBTQ-jogokról, drogliberalizációról, környezetvédelemről, nőjogokról vagy épp az oktatásról – a magyarországi pártok más-más mértékben támogatják, vagy épp ellenzik e civil célokat. A jelenlegi társadalmi-politikai helyzetben jó megoldás lehetne a civilek hatalmának politikai becsatornázására ez a módszer: a civilek tulajdonképpen megrendelői lennének a politikai rendszernek és a politikai pártoknak azzal, ha kifejeznék támogatásukat azoknak, akik osztják a céljaikat, és ezáltal kényszerhelyzetbe hoznák azokat, akik ellenzik. Hiszen a civil szervezetek tagjai választók: ha saját ügyük képviseletére kezdenek el politikusokat választani, akkor arra a választást megnyerni akaró politikusok reagálni fognak: ez lehet egy új típusú kétoldali, a mostaninál több együttműködést és hatalmi egyensúlyt jelentő együttműködés alapja.

Figyelmébe ajánljuk