A Paksi Atomerőmű szomszédságában lévő irodában ülök, pár száz méterre a reaktoroktól, és Nős Bálintot a nukleáris fűtőelemek utógondozásáról faggatom. Nős Bálint a Radioaktív Hulladékokat Kezelő Közhasznú Nonprofit Kft. (RHK) stratégiai és műszaki igazgatója; a hazai atomtörvény értelmében az RHK felel a különböző nukleáris hulladékokért, attól a pillanattól kezdve, ahogy az erőműből kikerülnek. Megkérdezem, mi történne, ha egy véletlen folytán egy kiégett, azaz energiatermelésre már nem használható fűtőelemrúd idepottyanna közénk. A fiatal mérnök elmosolyodik. "Erre természetesen semmi esély sincs, ezt szögezzük le egyből. Sokrétű védelmi háló és biztonsági berendezések egész sora működik az erőműben és a kiégett kazetták átmeneti tárolójában is épp azért, hogy személyes találkozás a kiégett fűtőelemekkel ne jöhessen létre. Egyébként kellemetlen randevú lenne. Éppúgy, mint egy sósavval teli medencébe vagy kénsavas hordóba pottyanni."
A kiégett fűtőelem-kazetta brutális sugárzást bocsát ki. (A fűtőelem felépítéséről és működéséről A bányától a konnektorig című keretes írásunkban olvashat.) A sugárterhelés következtében az élő szövetek és sejtek súlyos, helyrehozhatatlan károsodást szenvednek. A károsodás mértéke függ attól, hogy mennyi ideig és hol érte a dózis az illetőt, illetve kap-e gyorsan orvosi segítséget.
Ilyen hosszú távra
E pusztító hatás miatt a kiégett fűtőelemek és más, radioaktív hulladéknak minősített tárgyak utógondozását különleges figyelemmel és technikával kell végezni, amit alapvetően az határoz meg, hogy ezek az anyagok mennyi idő alatt veszítik el sugárzóképességüket. Ez pedig leginkább a felezési időtől függ. Ez az időegység, ami alatt egy adott anyagban a sugárzás szintje, azaz az aktivitása, a radioaktív atommagok száma a felére csökken. A tudományos konszenzus szerint a felezési idő tízszerese alatt csökken le az aktivitási szint annyira (a kiinduló szint ezredrészére), hogy az már veszélytelennek mondható.
| ||
Az atomenergia előállítása során többfajta radioaktív melléktermék keletkezik. A kis és közepes (például az erőműben használt védőruhák, szerszámok), illetve a nagy aktivitású (elsősorban a kiégett fűtőelemek) hulladékok veszélytelenné válási ideje közt azonban óriási különbség van. Míg az előbbieknél a felezési idő 30 év, azaz a használat után leghamarabb 300 év múlva válnak veszélytelenné, addig a nagy aktivitású fűtőelemek esetében teljesen más dimenzióról beszélünk. Az ezekben fellelhető egyik plutóniumizotóp (a 239-es) felezési ideje ugyanis 24 ezer év. Azaz egy kiégett fűtőelem 240 ezer év múlva válik veszélytelenné (ez alatt a hulladék veszélyessége a természetes uránérc veszélyességi szintjére csökken), bár antinukleáris vélemények biztos, ami biztos alapon még tíz felezést várnak az aktivitási szint "megnyugtató" csökkenéséig (ez az eredeti aktivitás milliomod részét jelentené). 'k tehát 480 ezer évben számolnak. Nem mintha óriási különbség lenne a két időtartam közt - már legalábbis a mi szempontunkból.
Gondoljunk csak bele: 240 ezer év!
Ennyi ideig kellene a kiégett fűtőelemeket biztonságos helyen tárolnunk úgy, hogy azok ne kerüljenek se ember, se víz közelébe. A vizet, jobban mondva a talajvizet azért fontos itt megemlíteni, mert - ahogy a szakmabeli mérnökök mondják - "a víz a mi legnagyobb ellenségünk". Egyfolytában csak terjed, és így az ártalmas szennyeződést szétteríti a bioszférában, például eljuttatja az ivóvízbe. A 240 ezer év az a pont, ami az atompárti tudósok és mérnökök, valamint az antinukleáris szakemberek - természetvédők, zöldek, különböző energia-szakértők - régóta folyó vitáját alapvetően meghatározza a hulladéktárolás kapcsán. Lehet-e ilyen léptékben gondolkozni? - kérdezik a szkeptikusok. Tudunk-e ennyi időre felelősséget vállalni bármiért is? Lehet-e garantálni, hogy az ember ennyi ideig biztonságosan meg tud őrizni valamit, vagy sem? A mérnökök állítják, hogy igen, lehetséges a garanciavállalás. A másik oldal viszont azt mondja: ennél már sokkal kisebb dolgokba is beletört az emberiség bicskája.
Magyarország az élmezőnyben
Aszódi Attila szerint "a nukleáris ipar alapvetően bánik másképp saját hulladékával, mint más energiatermelő ágazat. Az igaz, hogy ezek sokkal kockázatosabb anyagok, de nem is jutnak ki a környezetbe, mivel az erőmű nem keni odakinn szét őket. Egy szén- vagy olajégetésű fosszilis erőmű például egyszerűen elégeti az üzemanyagát, és a hulladékát, az égéstermékeket kinyomja a környezetbe. A nukleáris iparban ilyen nincs, az atomerőmű működése nem jár hulladékkibocsátással. Itt legfeljebb nemesgáz távozik, de ez nem lép interakcióba a bioszférával." A BME Nukleáris Technikai Intézetének igazgatója hozzáteszi, hogy "sokkal kevesebb hulladékot eredményez az atomipari energiatermelés, mint a fosszilis, mivel egységnyi tömegű anyagból két és fél milliószor annyi energia szabadul fel, mint egy hagyományos erőműben."
A kis és közepes aktivitású hulladékok tárolása az egyszerűbb feladat: itt az atomerőműben használt ruhákról, kesztyűkről, védőfelszerelésről beszélünk, illetve légszűrőkről, szennyezett szerszámokról, tisztítószerekről, karbantartás során kiszerelt anyagokról, például csővezetékekről, betontörmelékről, műanyag fóliákról, valamint olyan, folyékony elemekről, amelyeket a tárolásra megszilárdítanak. (Ilyen jellegű hulladék keletkezik orvosi, illetve ipari kutatások során is.) Begyűjtés után e tömöríthető hulladékokat összepréselik, majd speciális fémhordókba helyezik, és betonba öntik őket. Ezt követően kerülhet ki a csomag az erőmű területéről. Ekkor jöhet a végleges elhelyezés.
"Mind az egész nukleáris ipar, mind Magyarország jól áll ezen a területen. A világ számos pontján működnek kis és közepes aktivitású hulladéktárolók, miközben a nagy aktivitású kiégett fűtőelemek végleges tárolására még nem nyílt üzem sehol, egy országban se. Előbbiből kétfajta lehetséges: felszíni, illetve felszín alatti tároló. Különböző érvek szólnak egyik, illetve másik mellett. A felszín feletti, tehát hagyományos tárolóépület kialakítása sokkal olcsóbb, mintha lefúrnánk a földbe, és ott alakítanánk ki egy járatrendszert. A felszín alatti létesítményt viszont jobban elfogadja a helyi lakosság. Ilyen van nálunk a Tolna megye délkeleti részén található Bátaapátiban, ahol népszavazás erősítette meg 2005-ben az építkezést. Ez 250 méterrel van a föld felszíne alatt, és 40 ezer köbméter befogadására alkalmas. Amíg Paks működik, ennek a hulladéktípusnak a sorsa meg van oldva" - magyarázza Nős Bálint.
Egy ilyen kis és közepes aktivitású hulladéktárolót a következőképp kell elképzelni: a felszíni bejárat után egy enyhén lejtős, több kilométer hosszúságú alagút indul a mélybe, ennek végében alakítják ki a tárolókamrákat. Ezekbe gépekkel viszik be a bebetonozott hordókat, tárolókat. Ha megtelik a kamra, lezárják, és egy újba kezdik pakolni a hulladékot. Bátaapátiban, a nemzeti radioaktívhulladék-tároló egy kamrájában "közel 510 darab vasbeton konténer, azaz megközelítőleg 4600 darab hulladékos hordó fér el" - olvasható az RHK honlapján. A lényeg az, hogy 300 évet maradjon ott háborítatlanul.
Kételyek és indulatok
"'k 300 évet mondanak, de én inkább a 600-hoz ragaszkodnék a kis és közepes hulladékok veszélytelenné válása esetén. Ez szerintem megnyugtatóbb a hulladékban található radioizotópok felezési idejének szempontjából. És ha én ezzel számolok visszafelé, akkor valahol Mátyás koránál lyukadok ki. Lássuk be, azóta néhányszor kifosztották ezt az országot, és volt egy-két háború is. Önmagában ez elég nyugtalanító, de elfogadom, hogy ez legalább egy belátható, kalkulálható idő. Nem így a fűtőelemek veszélytelenné válása" - ezt már Perger András mondja, az Energiaklub szakértője. Vélekedését osztja Szegfalvi Zsolt is, a magyar Greenpeace ügyvezetője: mindkettőjük erős fenntartással kezeli azoknak a mérnököknek az ígéreteit, akik százezer évekre vállalnak garanciát a föld mélyében kialakított fűtőelem-tárolók biztonságára. Perger példaként említi a piramisok esetét, amelyek jelenlegi tudásunk szerint közel 4500 évesek lehetnek, és hiába építették őket az örökkévalóságnak, "meg lehet nézni, mi lett velük. Széthordták, kirabolták őket. Szóval nehéz komolyan venni az olyan állításokat, hogy ennek az időnek a sokszorosára is lehet biztonságot vállalni. Olyan időre kellene megoldást találnunk, amilyenre az emberiség történetében még nem volt példa. Ráadásul itt különösen veszélyes anyagokról van szó." Szegfalvi megjegyzi, hogy a fűtőelemek esetében irreális időléptékben gondolkodunk. A homo sapiens a kutatások szerint 250-300 ezer éve jelent meg - "megjósolható-e, hogy ennyi idő múlva mi lesz ezen a földön? Szerintem nem."
Mindketten elkötelezettek a mielőbbi atomleszerelés mellett, és úgy vélik, nem vállalható mérnöki garancia arra, hogy ennyi idő alatt a beépített műszaki (csomagolás, szigetelés stb.), illetve természeti gátak (víztől való távolság, földrengés szempontjából inaktív terület) sértetlenek, illetve változatlanok maradnak. Merthogy - vélik - a geológiában sem lehet ennyire előre gondolkodni. Főleg úgy, hogy ebben a tudományban csak a múltról lehet beszélni, illetve abból lehet következtetést levonni a jövőre nézve. "De mi van, ha valami másképp lesz? Ki lát itt a jövőbe?" - szól a kérdésük. Aszódi Attila ezeket a felvetéseket megalapozatlannak és szakmaiatlannak tartja. Példaként említi, hogy már a piramisokkal való párhuzam is sántít, hiszen nem lehet összevetni egy atomhulladék-tárolót és egy felszíni temetkezési építményt. "Egy mérnök nem így gondolkodik" - összegzi véleményét. Mindez mutatja, hogy a témáról gondolkodók közt milyen - kívülről áthidalhatatlannak tűnő - távolságok léteznek.
Mivel a világon évtizedek óta működnek atomerőművek (az elsőt 1954-ben nyitották meg a Szovjetunióban, Paksot, az első blokkot pedig 1982-ben), ezek mára temérdek mennyiségű nagy aktivitású hulladékot termeltek ki (pontos számokat 270 ezer tonna világszerte c. keretes írásunkban olvashat). Az idők során egészen merész ötletek is születtek a kiégett fűtőelemek elhelyezésére. A legszürreálisabb az volt, hogy az atomszemetünket egyszerűen ki kellene lőni az űrbe: csakhogy ez azon túl, hogy méregdrága lenne, komoly veszélyességi faktort is hordozna - például, ha üzemzavar lép fel, és a kilőtt űrjármű visszapottyan a földre. Aztán jött a jég: a sarkköri jégpáncélba kellene süllyesztenünk a fűtőelemeket. Az elhasznált fűtőelemek több száz fokosan kerülnek ki a reaktor belsejéből - még kiégett formájukban is egyre mélyebbre kerülnek, ha jégbe eresztjük őket. Ám arra nincs semmi garancia, hogy az említett időtávlatban is megmarad a sarki jégpáncél - hisz nyakunkon a globális felmelegedés! -, és a fűtőelem idő előtt bekerülhet az óceánba. Ez utóbbi amúgy újabb ötlet volt: mármint elsüllyeszteni őket jó mélyre. Ezt azonban ma már nemzetközi egyezmény tiltja - nem is véletlenül, ugyanis a 80-as években is előfordult még, hogy egyes országok (a Szovjetunió, az USA, Franciaország) a tengerbe dobálták a hulladékot tartalmazó hordóikat. Sokáig tűnt úgy, hogy a só old meg mindent: tudniillik, hogy sós felszín alatti közegbe kell helyezni a fűtőelemeket, hiszen ahol só van, ott nem jár víz. A németországi Asse esete azonban rácáfolt erre: a "60-as években helyeztek el itt atomhulladékot, de később elkezdett szivárogni a víz. Számomra ez is azt bizonyítja, hogy az emberi tudás egyszerűen nem képes ilyen léptékben garanciát vállalni" - így Szegfalvi. Az átmeneti tárolókkal kapcsolatban Perger András még azt hozza fel új szempontként, hogy ezek "talán a leginkább terrorveszélyeztetett létesítmények a nukleáris iparban, de legalábbis egy atomerőmű területén", mert szerinte, ha nagy bajt akarnának egyesek okozni, inkább ezek válhatnának - például repülőgéppel végrehajtott - terrorcselekmény célpontjává.
Skandináv minta alapján
Ma két elfogadott alternatívája létezik a kiégett fűtőelemek kezelésének, illetve tárolásának. Egyrészt az újrahasznosítás, más néven a reprocesszálás (lásd Így zajlik a reprocesszálás c. keretes írásunkat), illetve a mélygeológiai elhelyezés. Megjegyzendő, hogy a reprocesszálás során is keletkeznek olyan anyagok, amelyeket végleges tárolóba kell helyezni, azaz teljes újrahasznosítás nem létezik - a végleges lerakóhelyre mindenképp szükség van. (Jól mutatja a téma érzékenységét, hogy amíg egyesek legitimnek tartják az atomtemető kifejezést, más beszélgetőpartnereim felszisszentek a szó hallatán, és külön megkértek rá, hogy inkább mellőzzem a használatát.)
Csakhogy végleges, nagy aktivitású hulladéktárolóból ma még nem üzemel egy sem, ezért vannak jelenleg a kimerült fűtőelemek átmeneti tárolókban. Ezeket a létesítményeket jellemzően az atomerőművek területén helyezik el, és két formájuk ismert. Az egyik a pihentetőmedencés változat: a reaktorból kikerülő fűtőelemeket egy bóros vízzel teli nagyméretű, betonból készült, acéllal burkolt medencébe helyezik, és várják, hogy a radioaktivitásuk, illetve a hőtermelésük csökkenjen. Ez az időszak legkevesebb 3-5 év, Pakson - és sok helyen - ennyi idő után viszik át őket a léghűtéses tárolóba. A kazettákat egyesével hermetikusan zárható acélcsövekbe helyezik, amely csöveket egy felszíni épületben, függőlegesen egymás mellé állítják, és hagyják, hogy az alulról bejövő kinti levegő hűtse őket, majd felmelegedve a tároló felső részén távozzon a természetbe. Ez a folyamat a passzív hűtés.
| ||
Innen kerülhetnek végleges helyükre a fűtőelemek - már ha végre lesz erre lehetőség. Ma Svédország és Finnország jár a legközelebb ehhez: mindketten több évtizede kutatnak és építenek, és jelen állás szerint mindketten 2025 környékén nyithatják meg a telepeket. Könnyíti helyzetüket, hogy ezek az északi országok az ún. Balti-pajzs gránittömbjén fekszenek, így kevésbé földrengésveszélyesek - ez a radioaktív hulladéktárolók másik ellensége. (Magyarország valamikor a 21. század közepén nyithatja meg ilyen tárolóját a baranyai Bodán, ha minden a tervek szerint alakul, és a helyi lakosság is támogatja a tervet.) Jól jelzi a szakmai tiszteletet, hogy Nős Bálint paksi irodájának falán egy hatalmas Onkalo-poszter található, amelyen a finnországi tároló épületegyüttesei és bonyolult, föld alatti járatrendszere látható. Onkalo mára már kiépült, és tesztüzemmódban működik. "A végleges tárolást a következőképp kell elképzelni. Középen van a csőszerű hulladék, ezt veszi körbe a konténerrész. Ezt körbevesszük még tömedék anyaggal, ez bentonit, és ezt az egészet berakjuk a 300-500 méter mélyen lévő geológiai környezetbe, egy bevágott lyukba, amit aztán leszigetelünk. Így lesz a védelem stabil és vízálló. Ha ezeket az elemeket tervezett módon együtt használjuk, akkor hisszük, hogy mindez hosszú ideig tud működni."
Nyitott kérdések vs. mérnöki önbizalom
Nős elismeri a cikkünkben fentebb ismertetett aggályok jogosságát. Megjegyzi azonban: több olyan esetre tudnak támaszkodni, amely biztonságot ad ahhoz, hogy mégis ilyen léptékben merjenek gondolkodni. Egy közelmúltban felfedezett kanadai uránérctelep példáját említi. "A fúrás után kiderült: az volt a kulcs, hogy a föld mélyében fekvő lelőhelyet körbevette egy olyan agyagréteg, ami hosszú távú biztonságot jelentett a vízzel szemben", így az uránból származó bomlástermékek évmilliók alatt sem jutottak ki a bioszférába. "Ha ezt mi is reprodukáljuk, akkor hatékonyan tudjuk kontrollálni az izotópokat." A másik eset egy, az óceánba több száz éve süllyedt ágyú példája volt. "Annak ellenére, hogy sós vízben volt, láttuk, hogy az ágyút bevonó rézréteg milyen jó állapotban volt ennyi idő után is. A sós víz akkor sem korrodálta (repesztette) volna át, ha több százezer éve hevert volna a víz fenekén. A rezet pedig mi is használjuk szigetelőanyagnak, ráadásul nem is sós víz ellen védekeznénk vele."
Ha a természeti veszélyeket le is küzdik a mérnökök, már csak az ember okozhat bonyodalmakat. Garantálni kéne azt is, hogy a még sugárzó hulladékelemek akár emberi szándék ellenére is véglegesnek szánt helyükön maradjanak. És ha véletlenül igaza lesz Albert Einsteinnek, aki ugyan nem tudta, hogy a harmadik világháborút milyen fegyverekkel fogják megvívni, de abban biztos volt, hogy "a negyediket botokkal és kövekkel", akkor az se lesz elképzelhetetlen, hogy kései utódaink ártatlan tudatlanságukban vagy épp kíváncsiságukban különös érdeklődést tulajdonítanak majd a végleges atomhulladék-lerakók iránt, ahol még 20 ezer év múlva is különösen veszélyes anyagok hevernek. Kár lenne őket hazacipelni a kunyhóba - bár a mérnökök szerint ez lehetetlen vállalkozás lesz. Ugyanis miután a föld alatti járatok megtelnek hulladékkal, betonnal öntik ki őket, a legvégén pedig még a felszínen lévő épületet is lebontják. Azaz nem marad majd még jel sem a lerakó után. Csak egészen közelről lehet majd megállapítani - ha egyáltalán -, hogy itt korábban emberi beavatkozás történt.
De mi történik, ha épp ez kelti fel az érdeklődést? És ez nem kizárt még a szakmabeliek szerint sem, ezért felvetődik annak lehetősége, hogy valamilyen jelzéssel egyértelműsítsék a későbbi korok embere számára is, hogy itt különösösen veszélyes dolog lapul a föld alatt. Mondjuk, egy halálfejes rajzzal? De mi lesz, ha ezt félreértik? Vagy épp megértik, és majd ők akarják valaki ellen felhasználni ezt a fegyvert, és nekiállnak kibányászni? Érdemes-e nyomot hagyni, vagy sem? És milyen adathordozón tároljuk tudásunkat, amihez később is hozzáférhetnek? Egyáltalán: jó, ha hozzáférnek? Hozzáférjünk? Emlékezzünk, vagy felejtsünk ebben a témában? És biztosítani kell-e, hogy ezeket a csöveket, ha indokolt lesz - de mikor is lesz indokolt? -, valahogy kiszedhessük onnan, ahova végleg elhelyeztük, vagy sem? Ha biztosítjuk, és emellett is szólhatnak érvek, akkor csökken a passzív biztonság szintje - de ez miért lenne jó? Vagy: ma mindenhol az az ország felel az atomhulladékok biztonságos tárolásáért, ahol az atomerőmű fekszik - de mi lesz, ha ez az ország már nem létezik pár ezer év múlva? (Többek közt e kérdéseket vizsgálja az onkalói atomtemetőről szóló, Az örökkévalóságig c. nagyszerű svéd dokumentumfilm- a szerk.)
Tudomásunk szerint nincs konszenzus ezekben a témákban a tudomány képviselői közt. A vita zajlik, s a terület még számos nyitott kérdést tartogat a jövő számára. Időnk legalább van: átmeneti tárolóból még rengeteget fel lehet húzni, az ott hűlő fűtőelemek türelmes jószágok, nekik száz év meg se kottyan. És nem is lesz velük semmi baj, ha a helyükön maradnak, és nem bántja őket ott senki.
A bányától a konnektorigA maghasadás útján a reaktorokban energiát termelő fűtőelemek apró üzemanyag-tablettákból állnak. Ezekben speciális módszerrel dúsított urán van. Az urán dúsítására azért van szükség, mert a földből kibányászott, nyers uránércben alacsony az U-238-as és az U-235-ös izotópok aránya. A tömböket a kitermelés után először feldarabolják, majd megdarálják, végül kilúgozzák; a folyamat végére nagyjából 65-70 százalékos urántartalmú sárga masszát (ún. yellow cake-et) kapunk. Ezt szállítják át az urándúsító üzembe, ahol tovább növelik az anyag koncentrációját: az uránt előbb gázzá alakítják, majd a különböző izotópokat szétválasztják. Így lesz elkülöníthető a nevezetes U-235-ös izotóp is. A most már gáz halmazállapotú urán-oxidot visszaszilárdítják porrá, majd ezt préselik tablettákká. Ezeket nagy hőmérsékleten (1700-2000 fokon) tovább keményítik, és több méter hosszú fém burkolócsövekbe töltik, de úgy, hogy egy kis hely is maradjon a maghasadáskor keletkező, ún. hasadási gázterméknek. A lezárt burkolócsövet üzemanyagrúdnak nevezik. Ezek azonban sosem önmagukban állnak: létezik 7°7-es, 15°15-ös, illetve 20°20-as köteg (a szisztéma erőművenként változik). Ezek a kötegek kerülnek be az atomerőmű gyomrába, azaz a reaktortartályba. A szabályozott maghasadás révén (a szabályozó rudak által gyakorolt kontrollra azért van szükség, mert ennek hiányában katasztrófát, robbanást okozó láncreakció indulhatna el) a fűtőelemek hőt termelnek, amellyel (a forralóvizes erőművekben közvetlenül a reaktortartályba vezetett hűtővízből, a nyomottvizes erőművekben közvetve, gőzfejlesztőn keresztül, a reaktortól elválasztott szekunder körben) gőzt állítanak elő. A gőzt aztán az erőmű turbináiba vezetik át, amelyek gőzhajtással a villamos energiát termelő generátort mozgatják. Természetesen számos különböző reaktortípus - gyors tenyésztő, nehézvizes, golyóhalmos, gázhűtéses - létezik, ahol ehhez képest eltérő megoldások lehetnek: csupán nagy vonalakban igyekeztünk bemutatni, hogy lesz a kitermelt ércből végül villamos áram. |
270 ezer tonna világszertePakson egy fűtőelem hossza 3,5 méter, a súlya 220 kilogramm. Ez nem mindenhol van így: van, ahol ennél akár egy méterrel hosszabb, van, ahol rövidebb elemek működnek. (A súlyuk is ennek megfelelően változik.) A World Nuclear Association tavaly novemberi adata szerint világszerte átmeneti tárolókban összesen 270 ezer tonna kiégett fűtőelem pihen (saját becslésünk szerint ezek darabszáma akár az egymilliót is közelítheti), és ez évente újabb 12 ezer tonnával gyarapszik. (Ebből mintegy háromezer tonnát dolgoznak fel újra.) A világ 31 országában működnek erőművek, összesen 437 reaktor. (Európában többek közt nincs Ausztriában, Portugáliában, Dániában, Észtországban, Olaszországban, Írországban, Görögországban.) Minden atomerőműben van átmeneti tároló a kiégett fűtőelemek számára. Pakson az átmeneti tárolóban összesen 7957 darab ilyen pihen jelenleg. A fűtőelemek szállítása itt (is) hatalmas, acélból készült és belül vizet tartalmazó konténerekben történik: ebben utaztatják át őket a reaktorokból az átmeneti tárolóba. Egy ilyen konténer teljesen legyengíti a sugárzást. Évente a reaktorokban használt fűtőelemek egynegyedéből lesz atomhulladék. |
Így zajlik a reprocesszálásA végleges elhelyezést ugyan nem váltja ki teljesen, de az újrahasznosítás lehet a kiégett fűtőelemek lehetséges kezelési módja. Ez főleg Franciaországban jellemző. "Az olcsóbb, direkt elhelyezéssel szemben az szól a reprocesszálás mellett, hogy előbbi esetén lepakolunk a mélybe olyan anyagot, ami további energiaforrás lehetne. Azaz a reprocesszálás kevesebb hulladékkal is jár, jóllehet költségesebb megoldás, mint a közvetlen végső elhelyezés" - mondja Aszódi Attila, aki nem is titkolja, hogy az újrahasznosítást megnyugtatóbb megoldásnak tartja. Ennek a folyamatnak a lényege, hogy a kiégett fűtőelemben elválasztják az értékes anyagot és a hulladékot. Ezt kémiai eljárás keretében teszik: feloldják az üzemanyag-pasztillátokat, kinyerik belőlük az uránt és a plutóniumot, majd - ez utóbbi, hasadóképes anyagokat - tárolás után újra felhasználják. Az úgynevezett hasadási termékeket - a reprocesszálás során elválasztott hulladékot - üvegbe keverik, ezt fémedényekbe töltik, amiket megszilárdulás után acélcsövekben átmeneti időre tárolnak, miközben passzív módon hűtik. Ezeknek az ún. vitrifikált hulladékoknak a végleges elhelyezése fémkonténerekben, melygeológiai tárolókban lehetséges. A világ leghírhedtebb újrafeldolgozó üzeme a belső-oroszországi Majakban található. A városban az '50-es évektől kezdve hadi fejlesztések is folytak, ezért nem lehetett ide belépni. A város környéke évtizedekkel korábban sugárzás szempontjából igen szennyezett volt: ezt elsősorban a katonai kísérletek melléktermékeként létrejövő nagy aktivitású hulladék kémiai felrobbanása okozta 1957-ben. (Paksról 1998-ig ide kerültek a kiégett fűtőelemek.) Máshol azért nincsenek ilyen problémák: Franciaország például régóta vállal "bérreprocesszálást", mások mellett Németországnak is. Emiatt zajlottak azok az emlékezetes láncolásos akciók, amikor zöld aktivisták odakötötték magukat a vasúti sínekhez, amelyeken az atomhulladék robogott egyik országból a másikba. |
