Mesemondók a gyermekotthonban

Van, aki a csillárra mászik

szerző
Matkovich Ilona
publikálva
2015/50. (12. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Öt éve járják önkéntesként a budapesti intézményeket, hogy bearanyozzák az ott élő gyerekek estéit.

„Ide nem kesergő emberek kellenek. Ezek a gyerekek az árnyékot ismerik, mi a meséken keresztül odatesszük a napot – mondja Wirtz Ágnes, az öt éve működő Meseközpont Alapítvány alapító-tulajdonosa. – Amikor mesemondás után ott maradunk, és leülünk az ágyuk szélére, kérik, hogy fogjuk a kezüket, öleljük át, simogassuk meg őket. Az elején haza akartam vinni mindet, aki azt mondta, »legyél az anyukám!«, csak hát nem ez az én szerepem. 300-400 gyerekkel foglalkozunk, és a mesével becsatlakozunk a gyermekotthon mindennap­jaiba. Történhet bármi, mi minden hétfőn itt vagyunk, a hét többi napján pedig a másik négyben. Erre mérget vehetsz!”

Mesés hétfő

Este hatkor találkozunk a budai gyermekotthon előtt, csapatunkat a délutános nevelők fogadják. A rózsadombi villa, melyet a híres Alpár Ignác építtetett felesége negyvenedik születésnapjára, régóta állami tulajdon. A hatalmas parkkal körülvett épület egymásba nyíló szobáit 36 gyermek lakja, a testvéreket lehetőség szerint egy szobában helyezik el. A kertben a játszótér mellett már áll az a raktárépületből átalakított madárház is, amelybe az alapítvány balatoni központjából kerülnek majd át papagájok, tőkésrécék, pintyek; Paloznakon nyaranta több turnusban táboroznak az állami gondozott gyerekek. A foglalkozásokat a mesék, a művészetek és a madarak köré szervezik.

Ebben a gyermekotthonban általában egy önkéntes mesél, de a mostani kivételes alkalom. A mesemondók most csapatban és ajándékkal, banánnal, körtével, almával és mogyoróval teli ládákkal érkeztek.

„Kezdődik a Mikulás-invázió. Év közben keveset, de ilyenkor rengeteg ajándékot kapnak mindenhonnan” – jegyzi meg Wirtz Ágnes, aki a többi önkéntessel együtt sorra ölelgeti a gyerekeket. Az első csoportban az egyik kislány mindenki csuklójára „meseillatú” olajat hint. Az eseménynek kialakult már a szertartása, gyertyát gyújtanak, ráhangolódásként elmondanak egy-két mondókát. Az önkéntesek között van könyvtárigazgató, egyetemi tanár, de multinacionális cég alkalmazottja is. Bajzáth Mária mesepedagógus, ötletgazda, az alapítvány szakmai vezetője 25 éve foglalkozik gyerekekkel és mesékkel. Az ő képzéseiről kerültek ki az első önkéntes mesélők, először csak nők, de most már öt férfi is csatlakozott hozzájuk. „Jól kereső, harmincas férfiak, akik a szellemi munka mellett valami egyszerű, jótékony dolgot is szeretnének csinálni a gyermekvédelemben” – mondja Mária, és hozzáteszi, hogy az állami gondozottakra a külvilág vagy eleve potenciális gonosztevőként gondol, vagy idealizált, naiv képe van „a kék szemű, szőke kis árvákról”, noha valójában csak 2 százalékuk árva. A valóság más, mint az előítéletek vagy a regényes gondolatok. „A mesélést sem úgy kell itt elképzelni, hogy minden gyerek áhítattal nézi a mesélő nénit vagy bácsit. Nem mindenkinek van kedve csendben maradni, van, aki szétszórtabb, egyfolytában nyüzsög és közbeszól, más szeretné átadni magát a mesének, ezen aztán összevitatkoznak. Van, aki a csillárra mászik, hogy rá figyeljek. Nem baj, fel vagyunk rá készülve” – magyarázza.

Az első szobában van, aki az ágyakon, más a padlón helyezkedik el. Három rövid mese hangzik el, utána vacsora, fürdés és az esti feladatok. Bár a központ idén már saját adventi népmesegyűjteményt is kiadott, az önkéntesek most fejből mondják a történeteket. Egy 4–8 oldalas nagy tündérmesét 14–18 óra alatt lehet megtanulni, de a mesélő aztán úgy kerekíti, ahogy szeretné, vagy ahogy a helyzet adja, de azért mindig megtartva a mese pontos szerkezetét. A lényeg, hogy meg kell élni a történetet a gyerekekkel együtt.

A szoba közepén álló íróasztalok mellett egy szétnyitott levél fekszik a padlón. Felveszem, látom, hogy az „Angyalkának” írta valaki. „Azt szeretném kérni, hogy legyen egyetlen barátnőm, aki csak az enyém” – olvasom.

Anna 10 éve dolgozik itt nevelőként. Karján csoportjának legfiatalabb tagja, Zolika, a nyolc hónapos baba. Két testvére is itt van, ő is ide került. Az anyja hajléktalan, még sosem látta a kicsit, és mivel öt hónapig nem is kereste, a gyámügy úgy döntött, örökbe fogadható. „Azt hittem, karácsonyra már családnál lesz, édes, formás baba. Mi imádjuk, de neki egy anyára lenne szüksége, aki csak őt szereti. De itt 10 gyerekre kell figyelni, neki közben mennek a hónapok az idejéből” – mondja Anna, aki maga az állandóság itt; a gyermekotthonban ugyanis gyakran cserélődtek a nevelők az utóbbi két évben, ami rossz hatással volt a gyerekekre. Anna szerint a fluktuáció nem véletlen. Azt mondja, ha száz évig él, akkor sem lát annyit, amennyit ezek a gyerekek otthon láttak – már aki hazamehet. A szülők nagy része ugyanis hajléktalanszállón él, többen alkoholbetegek. „Volt olyan hajléktalanszálló, ahol lehetővé tették, hogy az anya fogadhassa karácsonykor gyermekeit. Megbeszéltünk mindent, de végül a legnagyobb lányára hagyta a négy kicsit az idegen helyen. Azóta a nagylány karácsonykor sem hajlandó elhagyni a gyermekotthont” – jegyzi meg a nevelő.

Vannak olyan gyerekek is, akik azután kerültek be a gyermekvédelmi rendszerbe, hogy a szülők megnövekedett devizahitelük miatt elvesztették a lakásukat, és így lettek hajléktalanok. Bajzáth Mária jól emlékszik arra az anyukára, aki „ott ült a lépcsőn este is, nem akart elmenni, és zokogott, hogy ne vegyék el a gyerekemet. Az állami gondozottak számának folyamatos emelkedését nagymértékben a munkavesztés és az elszegényedés következményének is tekintem” – teszi hozzá.

Balázs is régi nevelőnek számít, pedig csak két éve foglalkozik ugyanazzal a csoporttal.
A geodéta végzettségű férfi először Böjte Csaba házaiban dolgozott, ahol elmondása szerint rengeteget tanult, de amikor a nagyrészt románok lakta területre került, és az intézeten kívül nehezen értette meg magát, visszajött Magyarországra. Minden délután nyolc órában dolgozik másodmagával, havi 84 ezer forintot keres. Délután elmegy a gyerekekért az óvodába és az iskolába. A pedagógusokkal rendszeres kapcsolatot tart, ha szülői értekezlet van, abba az osztályba ül be, ahol a legtöbb a probléma. Etet, itat, tanul, altat, beszélget, kirándulni viszi a gyerekeket. Olykor beugrik az éjszakás helyett, ilyenkor az a legnagyobb kihívás, hogy reggel 6-ra meg kell csinálnia mind a 12 gyerek tízóraiját. Most két tizenéves fiú között ülve hallgatja a mesemondókat. Egyikük súlyosan traumatizált és magatartás­zavaros, állandóan csitítani kell, a másik viszont nyakig betakarózva, mozdulatlanul figyel.

A 15 éves Bernivel a konyhában beszélgetünk. 11 éve él állami gondozásban. Középsúlyos értelmi fogyatékos, olvasni nem tud, mégis újabb és újabb meséket tanul meg elmondás után. Most a saját történetét mondja a nagymamájáról, akihez haza szokott menni, és az édesanyja új párjáról, akinek állítólag van saját gyereke, de ő keveset tud róluk. Nyílik a konyhaajtó, egy kiskamasz fiú lép be rajta. Kérdezem, miért nem hallgatja a mesét, de csak legyint: „Úgyis hazamennek.”

A gyermekvédelmi rendszerben jelenleg 23 ezer gyerek él, ám a törvényi változások miatt egyre többen kerülnek ki nevelőszülőkhöz. Bajzáth Mária szerint a gyerekek nagy része szeretne családhoz kerülni, még akkor is, ha tudják, rossz magaviseletük miatt a nevelőszülők bármikor visszaküldhetik őket. „Előfordult, hogy egy kislányt 10 év után küldtek vissza, ezért akart öngyilkos lenni. Ha a mese nem is oldja meg, nem is oldhatja meg a problémáikat, valamennyire erősíti az állami gondozásban élő gyerekek lelki-szellemi felnőtté válásának folyamatát. Ők hiába szeretnének, nem tudnak kihez kötődni. Érzelmileg, értelmileg és szociálisan kevésbé fejlettek, mint a családban felnövő gyermek, ám 18 éves korukban – a jog szerint immár felnőttként – dönteniük kell arról, hogyan, és főleg hol kezdik meg új életüket, és mivel a bankszámlájukon addigra többnyire összegyűlt egy kisebb-nagyobb összeg a családi pótlékból vagy az árvasági segélyből, sokan azt hiszik, gazdagok, és abból majd örökre megélnek. Az egyik kislány azt mondta, ő a Váci utcában fog lakást bérelni. Mondtam neki, hogy ebből a pénzből jó esetben négy-öt hónapig. Nagy nehezen belátta, és széles körű összefogással sikerült őt végül elhelyezni egy utógondozóban, ahol 24 éves koráig maradhat, ha betartja az ottani szabályokat” – mondja Mária, aki megjegyzi, az ilyen helyeken alapfeltétel, hogy a fiatal nappali tagozaton tanuljon, vagy legyen állandó munkaviszonya.

Hiába kapnak az itteni gyerekek rengeteg törődést, amikor kikerülnek az otthon látóköréből, nagy részük nem talál fogódzót, elkallódik, felveszi azokat a viselkedési mintákat, amelyeket a családjában vagy új ismerősei között lát. Sokukat megtalálják az édesszülők is, hogy a néhány százezer forintnyi induló tőkére rátegyék a kezüket, és gyakran előfordul, hogy a tapasztalatlan fiatalokat az alkalmi jó­akarók rövid idő alatt kifosztják.

Persze, ennek az ellenkezőjére is van példa, amikor az évek alatt félretett pénzből utógondozottként tanulni megy a gyerek, szakmát, érettségit, diplomát szerez, és különböző alapítványi vagy céges támogatásokkal lakáshoz is jut, munkába áll, családot alapít. „Tízből egy, százból tíz, 23 000-ből 2300 – legalábbis a kutatási adatok szerint. Mi azért dolgozunk, hogy egy gyerekkel mindig több legyen, aki teljes életet élhet” – mondja Mária.

Családi kezdeményezés

A mostani mesélés előtt mindhárom csoportban levetítették a táborban készült nyári képeket, közkívánatra többször is. Az 1 hektáros paloznaki birtokot Wirtz Ágnes és a férje ötödik éve működteti szakemberek segítségével, a gyerekek (fiatalok) 24 éves korukig vehetnek részt a tábor programjain. „Megpróbáljuk az otthonból kikerült gyerekek sorsát is követni” – mondja Ágnes, és mivel Meseközpontjuk kizárólagos családi kezdeményezés, egyszerűbb a dolguk, mert rugalmasabbak, mint az állami intézmények, és szükség esetén gyorsabban is tudnak segíteni.

Az alapító úgy látja, öt év után, kellő tapasztalattal már adományokat is kezdhetnek gyűjteni a céljaik megvalósításához. „Sikeres üzletemberekként, rokonainkkal összefogva eddig mindent mi finanszíroztunk. Ám a paloznaki tábor mellett különböző korosztályokra szabott modellintézményeket is szeretnénk létrehozni a legjobb szakemberek bevonásával, és ehhez már nem lesz elég a saját erőforrásunk. Remek a csapat, tele vagyunk lendülettel és ötletekkel. A gyermekotthon reménytelenségében élesebb a fény, és ez mindnyájunkat további munkára ösztönöz.”

szerző
Matkovich Ilona
publikálva
2015/50. (12. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

A Jobbik és az ÁSZ-büntetés
Vona Gábor dilemmái
László Géza írása
Miért maradtak velünk a különadók?
Interjúk
L. Ritók Nóra, Rufus Wainwright, Ráduly György
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Gasztró

még több gasztró

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...