Kik azok, akiknek az örökös utazás jelenti az életet?

És miért kell állandóan mozgásban lenniük? Olga Tokarczuk: Nyughatatlanok című könyve az utazás különböző kontextusait ábrázolja.

Különös, nehezen megfogható könyvnek tűnik Olga Tokarczuk magyarul most Hermann Péter nagyszerű fordításában megjelent kötete. Erősen filozofikus, releváns kérdésekkel foglalkozó mű a Nyughatatlanok, olykor olyan lényeges felvetésekkel, amelyek csak rövid, publicisztikus gondolatfutamokban bukkannak fel. A szöveg gazdagon kibomló gondolatisága mögött egy kivételesen mozgékony, állandó figyelemre és a benyomások folyamatos feldolgozására kész elmével megvert/megáldott, minden iránt szüntelenül érdeklődő, érzékeny intellektussal bíró én áll.

A könyv mintegy száz, címmel ellátott fejezetében önéletrajzi reflexiók közé ékelve három hosszabb és néhány rövidebb elbeszélés, különböző filozófiai töredékek sorakoznak: a hibrid műfajú kötet szövegeit az utazás fenomenológiáját, lélektanát, egzisztenciális vonatkozásait felvillantó részletek kapcsolják össze, térben a globális és a lokális pólusai között mozogva, időben pedig a jelenben történtektől különböző történelmi korszakok (elsősorban a 17–18. század) alakjaihoz és eseményeihez fordulva. Az olykor kerek elbeszéléseket közlő, máskor rövidebb-hosszabb feljegyzéseket, gondolattöredékeket tartalmazó fejezetek a személyes és az egyetemes összefüggéseiben mutatják meg az utazás különböző kontextusait. A feltehetőleg ön­életrajzinak tekinthető énnek a szellemi önarcképe ez a kötet. E kép kontúrjait, árnyalatait és színeit térben és időben egyaránt nagy távokat átfogó, valóságos és metaforikus utazások során szerzett benyomások, az azokból leszűrt tapasztalatok anyaga adta. Emiatt is telitalálat az eredetitől jó érzékkel elrugaszkodó magyar cím: hiszen aligha kétséges, hogy az elbeszélő maga is a nyughatatlanok törzsének egyik prominens képviselője.

S hogy kik ők? Azok, akik számára az örökös mozgásban levés jelenti az életet, miközben a mozdulatlanságot a széthullással és az elmúlással azonosítják.

Ők az örökös nomádok, akik a letelepedett élettel járó gondolkodást és mentalitást nyűgnek érzik.

A műnek ezt az egyszerűen megfogalmazható filozófiáját – hogy tehát: a mozdulatlanság rossz, a mozgás, a változás jó – sajátos kontextusba ágyazza a szerző, felidézve egy 17. századi orosz ortodox szekta, a begunok híveit, akik egyenesen a Sátántól, a Gonosztól való megmenekülés zálogát látták a folyamatos mozgásban. A mű egyik elbeszélésében egy 21. századi utóduk, a Moszkvában élő háborodott hajléktalan szájába adott begun hittétel a kormányok és egyházak, mindenféle bürokrácia elutasításává, és a polgári létforma anarchista kritikájává terebélyesedik. (Közben azt is alighanem látnunk kell, hogy a letelepedett életformával együtt jár a tulajdonunk megóvásának kényszere, ami végső soron gátja a mindig kockázatvállalással is járó szabadságnak.)

Az önéletrajzi én utazásainak elsődleges tétje az önismeret kibontakozása. Az egyes szám első személyű elbeszélőt az utazások segítették hozzá lelki alkata, személyiségtípusa felismeréséhez, sőt utazásai során jutott el – tévesnek bizonyult pszichológusi pályaválasztását korrigálandó – az írói hivatáshoz is: első írásai utazás alatt születtek. Későbbi utazási tapasztalatai saját defektusai, korlátai feltárását, majd az ezekkel való együttélés módjának kialakítását segítették. Az elbeszélő jellemző módon zarándok­utaknak nevezi utazásait. Több alkalommal visszatér a kötetben a fordulat, mely szerint „a zarándok célja a másik zarándok”, azaz a másik ember: „Beszélni, ragadni, mellénk ültetni az embereket, kényszeríteni őket, hogy végighallgassanak. Aztán átváltozni az ő »beszélni-beszélni«-jük hallgatójává. Nem úgy szól-e a mondás: beszélek, tehát vagyok? Tehát az van, aki beszél? Felhasználni ehhez minden lehetséges eszközt, metaforákat, parabolákat, dadogásokat, befejezetlen mondatokat, nem törődni vele, hogy a mondat a közepén félbeszakad, mintha az állítmány után hirtelen szakadék tárulna fel.” (171.) És ebben a szellemben tovább folytatva, az egyenes beszéd, az őszinte szó a megváltás kulcsaként kerül elő: „Aki nem tanult meg beszélni, sosem szabadul ki a csapdából.” (172.)

Az elbeszélő zarándokútjainak célpontja gyakorta nem az élő, hanem a részeire bontott, az anatómusok által felfedezett és leírt, majd különböző eljárásokkal tartósított emberi test. Az anatómia is utazás metaforikus értelemben, ahogyan a 17. századi flandriai anatómus is egész életében a test belsejébe tett utazásokként írta le anatómiai vizsgálódásait. A „különösségek termeihez” vonzódó elbeszélő módszeresen kíséri végig az emberi test felfedezésének egyes állomásait: anatómusoknak, anatómiai rajzok készítőinek, preparációs eljárások feltalálóinak alakjai elevenednek meg a kötet lapjain. Különösen az a gondolat foglalkoztatja, hogyan lehet a testet halhatatlanná tenni, így jut el a különösségek termeitől a leg­újabb plasztinációs eljárások (az emberi szervek, szövetek jelenleg hozzáférhető legkorszerűbb tartósítási módjának) bemutatásáig. Az elbeszélő én és az emberi test konzerválásával foglalkozó tudósok a megörökítés mozzanatában találkoznak. Ahogyan a tudós plasztinátorokat a test megörökítésének vágya hajtja, az író a világ leírására törekszik igazi szenvedéllyel. Ez lenne az elbeszélő én élethosszig tartó utazásának célja és értelme, azonban e szenvedélyes törekvés ellenére írói működése korlátaival tökéletesen tisztában van: „Az élet mindig kicsusszant a kezemből. Csak a nyomaira leltem rá, nyomorúságos levedlett bőrére. Ha felmértem a pozícióját, máris valahol másutt volt. Csak jeleket találtam, mint a parkbeli fák kérgén: »Itt voltam.« Írásomban az élet befejezetlen történetté, álombeli elbeszéléssé, homályos részletekké változott, messziről szokatlanul eltorzult perspektívában vagy keresztmetszetben mutatkozott meg – és nehéz lett volna levonni az egészből bármiféle tanulságot.” (15.) Ez a kudarc vagy alkotói elégedetlenség munkál benne akkor, amikor mintegy minimalizálja írói programját: „Feljegyzéseket fogunk írni, ez a kommunikáció legbiztosabb módja, betűkké és iniciálékká fogjuk egymást változtatni, papíron fogjuk egymást megörökíteni, plasztinálni, mondatok formalinjába süllyeszteni.” (382.)

Műfaji hibriditása miatt a Nyughatatlanokat talán a Nappali ház, éjjeli házhoz lehetne hasonlítani, habár jól érzékelhetően ismét egy új poétikai irányban kereső kísérletről van szó, amelynek kisesszéi, filozófiai reflexiói éppoly lebilincselők, mint hosszabb leírásai. Az önéletrajzi megnyilatkozások és a filozófiai eszmefuttatások mellett különböző helyeken és időkben játszódó betéttörténetekben az írónő erős szociológiai érzékenysége, kultúrtörténeti korszakok és személyiségek plasztikus és empatikus megjelenítésére való képessége a korábbi műveiből ismert és méltán becsült színvonalon jelenik meg. Legfeljebb azt sajnálhatjuk, hogy a mozgás, a helyváltoztatás, az utazás mint életelv és mint metafora sokoldalú, pszichológiai, filozófiai és kulturális megközelítéséből kimaradt a kényszerű helyváltoztatással, az erőszaknak kitettség miatti meneküléssel kapcsolatos aspektusa, amely pedig a 20. és 21. századi világunk kiszakíthatatlan része.

Fordította: Hermann Péter. L’Harmattan, 2021, 390 oldal, 3990 Ft