Az írónő igen jó társaságba kerül, mert Csehov és Kaffka Margit fogják őt követni. Biztos van benne logika. Rakovszky elbeszélői stílusa mindenesetre vintage. Azt ugyan nem tudni, hogy ezek az elbeszélések mikoriak, régiek-e vagy vadonatújak, hány év vagy évtized alatt születtek, első közlések-e, vagy válogatásról van szó – jó lenne, ha a kiadók lila fülszövegek és kiragadott passzusok helyett inkább ilyen alapvető információkat közölnének.
Boldog, boldogtalan
Hét elbeszélés olvasható a könyvben, mindegyik elég hosszú és komótos, csattanók nincsenek. Ami összeköti őket, az a lélektani realizmus (vagy az erre irányuló törekvés), meg a polgári (kispolgári, középpolgári) perspektíva. Következésképp az elbeszélések a polgári létnek a centruma, a család körül forognak, ami a látásmódot, a világnézetet és a problematikát is meghatározza. A családregény az elmúlt száz évben pompás temetésben részesült ugyan, de sírján a családi témák örökzöldek. A családi problémák pedig lélektanilag nézve kétszáz éve ugyanazok: a szerelem és a szerelem kihunyása, érzelmi hullámzások, hűtlenség, gyűlölködés, válás, megözvegyülés, a gyerekek kirepülése, az öregek magukra maradása. Nem véletlen, hogy a kötet negyedik, szerintem legjobb elbeszélése, a Széplelkek a polgári kor kezdetekor, Goethe idején játszódik Németországban, amikor a házasság polgári vetülete kibontakozott: Rakovszky ebben a stílusimitációban van igazán otthon.
Miként azt Hegel megírta, a polgári tudat boldogtalan tudat, a kulturáltság, a művelődés a boldogtalan tudat szembesülése saját boldogtalanságával, és ennek megszépítése. A polgársággal, és nemcsak a kicsivel, vele jár a giccs. A polgári öntudat, és nem kell filozófusnak lenni ahhoz, hogy Hegelt kövessük, a maga reflektáltságában mindig repedt, hasadt, megkettőződött, a boldogtalan tudat pedig ezt nehezen viseli, melankolikusan megédesíti, esztétizálja, iróniával kezeli. Rakovszky Zsuzsa hősei ennek a boldogtalan tudatnak a foglyai, és visszaesnek, ha ki akarnak belőle törni, de többnyire nem akarnak, elvannak benne.
A „boldog vég” persze ironikusan értendő, ezt rögtön tudni, maga a szintagma, ami egy fordítás, nem engedi meg az iróniamentességet. A címadó elbeszélés főhősnője miután magára maradt a felnőtt fia disszidálása után, elszenderül anélkül, hogy valamiféle szerencsés fordulat bekövetkezne, útja egyenesen vezet a kórházba és a hullaházba. Politika is van ebben, hisz a fiú Nyugatra szökött, de sokkal több a lélektan: hidegháború ide vagy oda, itt az anyai szív szenved. Az egyedülálló anya olyan melegen tapadt rá a fiára, hogy a srác az ő karjából ugyanúgy menekült, mint az országból. Vannak itt pszichoanalitikus meglátások is. A szerelmetes fia nélkül maradt nő sorsa fatálisan halad a korai halálba, s minő irónia, a vég boldogságát morfiuminjekció adja meg.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
