"A gondolatot is kilopják a támadó fejéből" - Mocsai Lajos, a férfi kézilabda-válogatott szövetségi kapitánya

szerző
Simon Andrea
publikálva
2011/6. (02. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A legsikeresebb magyar kézilabdaedző, ráadásul férfiakkal és nőkkel is komoly eredményeket tudott elérni. Szövetségi kapitányként a nemrég befejeződött svédországi vb volt a 12. világversenye. A magyar válogatott, erején felül teljesítve, az olimpiai selejtezőt érő 7. helyen végzett.

A legsikeresebb magyar kézilabdaedző, ráadásul férfiakkal és nőkkel is komoly eredményeket tudott elérni. Szövetségi kapitányként a nemrég befejeződött svédországi vb volt a 12. világversenye. A magyar válogatott, erején felül teljesítve, az olimpiai selejtezőt érő 7. helyen végzett.

Magyar Narancs: A saját pályafutásában hová helyezi ezt az eredményt?

Mocsai Lajos: A legértékesebbek között van: a befektetett munka, a szakmai fölkészítés és az a lélektani küzdelem emeli oda, amiből ezt a világbajnokságot tiszta szívvel végigjátszottuk.

MN: Hogyan építette föl ezt a csapatot?

ML: A fölkészítést egy világversenyre, ha reális, ha nem, mindig az előzőből kiindulva kell elkezdeni. Sajnos a legutóbbi Európa-bajnokságon a 14. helyet sikerült elérni - ezt nem szerettük volna megismételni, pláne, hogy ez a vb olimpiai selejtezőre kvalifikált. Tudtuk, hogy két hét alatt kilenc meccsből legalább hatot meg kell nyernünk, köztük olyat is, amin az elmúlt tíz év valamelyik világbajnoka lesz az ellenfelünk - franciák, spanyolok, németek. De a többi riválisunk is - Izland, Ausztria, Norvégia, Lengyelország - előttünk volt a világranglistán. Sokan - köztük én is - féltették ezt a kétharmadrészt fiatalokból, egyharmadában idősebbekből álló válogatottat, hiszen ott volt a Nagy László-problematika, de Laluska Balázs csukló- és Eklemovics Nikola vállsérülése is jelentősen szűkítette azt a kört, amelyből az a 16-17 ember kikerülhetett, aki megfelelt az elvárásoknak. Egy homogén, morálisan erős csapatot szerettem volna fölépíteni. Ez volt az alapelvünk: olyan tehetséges fiatalok kerüljenek a válogatottba, akik tiszta szívvel képesek a magyar válogatottért játszani, s az elvárások és a tét növekedésével egyre jobb teljesítményt nyújtanak. Akik az alkalmazott taktikát és azokat a kulcsmozzanatokat, amikből egy-egy mecscset meg lehet nyerni vagy nyerésre lehet fordítani, akkurátusan és szakszerűen oldják meg. Ahol a "mi munkánk" nem az edzőké, nem a játékosoké, hanem a csapaté. Ahol nem a pályán lévő hét játékos egyéni teljesítménye számít, mert az önmegvalósító ember a saját képességeivel a közösség érdekeit szolgálja. Van 16 hurkapálcád, amit egyenként a kisujjaddal el tudsz morzsolni, de átkötöd őket a nemzeti lobogóval, és senki nem tudja eltörni, mert az erejük összeadódik.

MN: Az etikai kódex miért kellett? Miért kellett nyilvánvaló dolgokat leírni?

ML: "riási szerepe volt a csapatépítésben, magam sem gondoltam, hogy ilyen irdatlan ereje lesz. Nem a leírt szöveg miatt volt fontos, hanem mert a játékosok egymás közti visszajelzésrendszerében kialakult az az értékrend, amely szerint éltek és dolgoztak. "Tudom, hogy a többiek eszerint ítélnek meg engem, amikor cselekszem. Hoppá, ez nem való bele!" Olyan értékrendet szerettem volna kialakítani, ami akkor is nevel, amikor nem beszélünk róla. Egy közösség belső teljesítményét a belülről kapott támogató jellegű hangulatinformációk építik a legjobban, nem az, ami kívülről érkezik.

MN: Hogyan kezelték azt, hogy Izland ellen mégis rosszul kezdtünk?

ML: A pszichológiai módszerek széles skáláján kellett mozognom az egész vb alatt. Van, amikor nem szólsz, hagyod, hogy a saját problematikájában főjön meg a közösség, és a saját hajánál fogva húzza ki magát belőle. Van, hogy a teljes felelősséget át kell vállalni. Az Izland elleni meccs után azt mondtam, hogy másnap kezdődik a világbajnokság. Mert egy kétméteres, 120 kilós, kétharmadában nagy izomtömegű emberekből álló csapat egy 18 órás utazás és edzés másnapján nem tud teljesíteni. Amikor '86-ban Svájcban vb-döntőt játszottunk, már három nappal korábban Zürichbe érkeztünk. Volt egy bemutatómeccsünk Svájccal, amin eldugtam a csapatom: két beállóval játszottunk, mert filmezett bennünket nyolc csapat. Kikaptunk négy góllal. Mondták, hogy esélytelenek vagyunk. Aztán majdnem mindenkit megvertünk. Ez abból is adódott, hogy bekvártélyoztuk magunkat, vagyis az átálláson már túl voltunk, mire elkezdődött a vb. Most nem. Négykor keltünk, délután háromkor megérkeztünk Svédországba, és volt egy óra lehetőségünk ott edzeni, ahol másnap a meccset játszottuk. De ezért is utazni kellett egy órát oda, egyet vissza. 18 órát voltunk talpon, ebből adódott a másnapi ólmos fáradtság. Aztán a norvégok ellen 0-6-nál elindult a csapat, és fantasztikusan küzdött.

MN: A gyakorlatban hogyan jutottak el meccsről meccsre az eksztázisig?

ML: Sokszor hallom sportolóktól, hogy "nagyon jól éreztem magam a versenyben, azért teljesítettem ilyen jól". De ez fordítva van: a körülöttük dolgozók, a vezetők, a vezetőedző vagy a szövetségi kapitány gondoskodik arról, hogy létrehozzon egy olyan tudatállapotot, amiben a sportoló vele együtt szenvedélyes, küzdőképes tudást mutat, amitől eredményesen játszik. Ennek a fölépítése a csapattal való együttlétek során történik. Imaginatív módszernek hívják azt, amikor a játékosok fölidézik a legsikeresebb élményeiket, hogy visszahozzák azt az állapotot, atmoszférát, amiben akkor teljesítettek. A sportoló így függetleníteni tudja önmagát a külső körülményektől, és csak a pályán várható eseményekre koncentrál. Ennek a nagyon magas koncentráltsági szintnek a lehetősége az is, hogy a játékosok, miután a taktikai értekezleten földolgoztuk az ellenfél legfontosabb támadó és védő szokásait, szinte olvasni tudják a játékot, elővételezik a várható eseményeket, a gondolatot is kilopják a támadó fejéből. Ez a megelőző típusú, offenzív védekezésnél jelent meg nálunk, ami nagyban segítette a játékunkat.

MN: Mint a németek ellen? Szakemberek mondták, hogy az a meccs tananyag lehetne.

ML: Az valóban óriási mérkőzés volt, számos elterelő hadművelettel. Olyan felállásban játszottunk, mint addig soha. Három nagy lövővel kezdtünk, hogy ne kelljen cserélni, és ne tudjanak ránk rohanni. Aztán a nagyon jó kapusteljesítménynek és a nagyszerű védelemnek köszönhetően jöttek a lerohanásgólok, és végig karbantartottuk azokat a taktikai elemeket, amikkel a német válogatott két nappal korábban rommá verte Izlandot. Az izlandi nyitott védelem ellen két taktikai cselekvést alkalmaztak: a rendkívül sok keresztmozgást és a rászervezett, a védelem mögé való befutásokat irányító és főképp szélső pozícióból. Evvel a játékkal gyöngítették az izlandi játékosok kapcsolatát, meg az erre rászervezett folyamatos helycserékkel. Mi eleve másképp állítottuk föl a védelmünket: nyitott volt és agresszív, de elsősorban a 9 m-es vonal mögül indult, vagyis nem engedtük magunk mögé a befutásokat, a keresztmozgásokat pedig igyekeztünk elfojtani. Tehát más védekezési filozófiával léptünk pályára: azokat a területeket, ahol a lövési zónákat próbálták kialakítani, mi megelőztük. Le is cserélték a bal átlövőjüket - Pascal Heinz, aki Izlandnak kilenc-tíz gólt lőtt, ellenünk csak egy-kettőig jutott. Megtaláltuk a gyenge pontjaikat, és végig azt éreztem, hogy bizonytalan a német csapat. De ugyanezt éreztem később a lengyeleknél is: bizonytalanok a vezetőik, legfőképpen saját magukban. És amikor megérzed, hogy szinte szoronganak a következő naptól is, az megsokszorozza az erődet. És volt bennünk egy nagyon erős becsvágy is Fazekas Nándor, Ilyés Ferenc és Mocsai Tamás miatt - nehogy már elverjenek minket azok, akik ezeknek a játékosoknak csak 10-20 perceket adtak kegyelemből a Bundesligában!

MN: Azt hogyan kezelték, hogy az ön fia is ott volt a csapatban? Ráadásul Nagy László posztján.

ML: A miénk egy nagyon intakt család, tíz évig éltünk Németországban, mindig együtt étkeztünk, és megbeszéltük a gyerekek problémáit, akik a legfontosabb intim dolgaikkal is a feleségemhez és hozzám fordultak. Vagyis ha egy apa és a négy gyereke között évtizedeken át nincsen probléma, a közös munka sem jelenthet gondot. Tamás nagyon intelligens fiatalember, 32 éves, tehát már nem gyerek, így nagyon jól tudja, hogy egy közösségben az ő teljesítménye, odafigyelése, koncentrált munkavégzése még kevesebb felületet adhat a kritikára, mint bárki másnak a jelenléte. De ő ezt magától tudja, nem kellett ezt nekünk megbeszélnünk. A közösségre vonatkozó szabályokat ő még pontosabban betartja, a csapat nagyon szereti, és ő nagyon jól tudja, hogy a mi kapcsolatunk sokkal mélyebb annál, hogy nekünk egy apa-gyerek viszonyt kellene játszanunk. Ez egy felnőtt nagyüzem, ahol a világot el kell vernünk, felnőtt férfiakkal vérszerződést kötünk arra, hogy ez sikerüljön. Ebben ő egy nagyon fontos láncszem, de semmiféle előnyt nem vár el azért, mert én az édesapja vagyok. Így aztán ez a probléma nincs is. Persze van egy érzelmi része, apaként aggódom a gyerekemért, hogy jó teljesítményt nyújtson, vagy hogy egy kritikus helyzetet jó vagy rossz irányba dönt-e el. Ezek nyilván mind ott lapulnak a tudatalattiban, de ezt kezeljük, semmi olyat nem engedünk meg magunknak, ami a többi játékossal máshogyan volna. És a gyereknek egyébként sem kell éreznie a szülő aggodalmát, hiszen az neki csak pluszteher volna.

MN: A Nagy Laci-ügyről hogyan vélekedik?

ML: A szövetségi kapitánynak a lehető legerősebb magyar válogatottat kell kiállítania, de az mindig kérdőjeles, hogy ki kivel működik jól. Nagy Laci nemzetközileg elismert, 207 cm-es, hármas védőpozícióban is használható, balkezes játékos, akire óriási szüksége volna a magyar kézilabdázásnak. De ő most nem vállalja ezt a szerepet, holott 170-szeres magyar válogatott, tíz évet lehúzott itt, az utolsó vb-n nagyon komolyan odatette magát. Miközben kivár, több dologra hivatkozik. A kézilabda-szövetség elnöksége és Nagy László menedzsere folytatja le ezt az egészet, ebben én nem veszek részt, mert ha egy edző egyetlen játékos bajaival ilyen szinten foglalkozik, akkor az különcködés. És én ezt nem vállalhatom. Mert akkor mindenki hozzám fordulna a legkisebb bajával is, ami képtelenség, és tönkreteszi a közösséget. Aztán azt is meg kell nézni, hogy ha egy közösség jól működik, az etikai-erkölcsi háttér hogyan engedi meg azt, hogy ő visszataláljon ehhez a közösséghez. Ez nehéz kérdés, a következő időszak csúcskérdése. Ha egy játékos privilégiumokat kap, a közösség nehezen fogadja be. De ha a játékos a közösség működését javítja a távolmaradásával, vagyis jobb minőséget hozunk mondjuk a fölkészülésben, tehát mindaz, amit ő tesz, a közösségért van, akkor ez a visszaút egyenes.

MN: De miért felelte egy újságírói kérdésre azt, hogy nem jutottak volna előrébb Nagy Lacival?

ML: Mert azt a közösséget védtem, amelyik épp végigharcolt egy világversenyt. Ezt a csapatot nem sérthetem meg avval, hogy Nagy Laciról, aki ezt a vb-t is lemondta, azt mondom, igen, vele előrébb végeztünk volna. Ez csak egy föltételezés. Mindenki láthatta, hogyan küzdött ez a csapat a második meccsétől. Visszatérni ide csak úgy lehet, ha az a közösség értékét emeli. Ha csak a magáét, az nehezen elfogadható. Persze soha ne mondd, hogy soha!

MN: Mennyi van még ebben a csapatban?

ML: Nem tudom. Ez a csapat a határaihoz közel kézilabdázott. És a most itt lévő játékosok mellett csak egy-kettő van, aki alkalmas a nemzetközi élmezőnyre. A fejlődéshez szükség lenne jobb átlövőben - Mocsai Tamás mellett - még egy nemzetközi klaszszisra, egy balkezes jobb átlövőre. Nyilvánvaló, hogy Zubai mellett Schuch Timuzsinból komoly beálló lesz, de most még csak a védőfeladatokat osztottam rá, illetve a németek ellen tízpercnyi támadást, mert fizikailag még nem bírta a két feladatot. Szükség lenne egy másik típusú, 2 méter körüli beállóra, akit más dimenzióban lehetne megjátszani. Minden csapaton lehet jobbítani, de jelen pillanatban én abban az élményben élek, hogy ez a válogatott csak a nála jelentősen jobb csapatoktól kapott ki, és néhány nála jobbat le tudott győzni. "riási fejlődésben van a sportág, hatalmas üzletté vált, ez a 21. század küzdő labdajátéka, ami jól közvetíthető és rendkívül kreatív. Egy stratégiai alapokon nyugvó gladiátorharc, amit a világ 178 országában játszanak. Hatalmas előnyük van azoknak, ahol kialakult az akadémiai rendszer, az életpályaprogramot adó kiválasztással és képzéssel, a sporttudományos háttér biztosításával. Ahol ez megvan, nem jelent gondot a kiöregedők két-három évenkénti pótlása. Nekünk viszont jelentős lemaradásunk van, öt-hat éve nem voltunk például junior világversenyen, hiszen csak egy-egy kiemelkedő képességű játékosunk van, mint például a 202 centi magas, balkezes Ancsin Gábor. "riási szükség lenne olyan központi akadémiákra, ahol Kárpát-medencei magyar fiatalokat képzünk egyetemi háttérrel, vagyis a kézilabdázás mellett nyelvi, informatikai, közismereti oktatást kapnak, és 22-23 éves korig eldől, lesz-e belőlük nemzetközi tehetségű játékos. Az én nagy álmom az, hogy a 18-23 éves korcsoportból kétévenként 24 fős évjáratokat indítsunk, amely legalább négy évig, a férfivé válásig együtt dolgozik. Ha ezt megcsináljuk, lesz utánpótlás. Ha nem, akkor marad a mostani állapot: három-négy év kimarad, egy-egy tehetség jön innen-onnan, de nem tudjuk fölvenni a versenyt a folyamatos, nagy tömegű, fajsúlyos képzéssel. Ráadásul az USA-ban is egyre népszerűbb a sportág. Ha az ottani kétméteres emberek, akik egy méter tizet ugranak, elkezdenek hajítani, és megtanulják a taktikát, új dimenzió nyílik a kézilabdázásban.

MN: A '86-os csapatából van olyan, aki ebben a mai játékban tudna érvényesülni?

ML: Persze, ez csak szoktatás kérdése, ha megvannak az alapképességek. És annál a '86-os csapatnál megvoltak. Borzasztó jó versenyzők voltak, extra magas játékintelligenciával: Kovács Péter, Hoffmann, Bíró, Marosi László, Gyurka vagy Iváncsik Misi fantasztikus embereim voltak. Meg akarták verni a világot, hiszen tíz éven át volt egy korosztály előttük, amelyik az évközi tornákon mindenkit elvert, de világversenyen a 7-10. helynél nem jutottak előrébb. Abban az '54-56-os generációban minden együtt volt. Persze azóta sok minden változott, az edzéselmélet, a módszertan, a lépéshossz, a vaksz és a labda anyaga is, de őket is meg lehetett volna tanítani mindenre, ha ebbe a tempójú játékba szoknak bele.

MN: És ön mennyit változott harminc év alatt?

ML: 1978 óta tanítok a TE-en, ahol az volt a szokás, hogy az egyetem csapatait a legfiatalabb tanárok vitték. És nekem olyan csapataim voltak, mind a férfiaknál, mind a nőknél, ahol a játékosok válogatottak is voltak. Ez nagyon jó iskola volt, már egészen fiatalon komoly edzői munkát folytathattam. Ráadásul egyedülálló műhelymunka folyt itt, nemcsak a labdajátékokban, hanem például Koltay Jenő bácsi vezetésével olimpiai bajnok gerelyhajítókat edzettek. Szakmai csoportok alakultak hajításokból-dobásokból, folyton képeztük magunkat. Vagyis sokat tudtam a szakmáról, de hiányzott mögüle a tapasztalat. Viszont a falon is átmentem, mindent meg akartam valósítani, azt is, amiben sok túlzás is volt. Már akkor is megvolt a magam elképzelése a kézilabdázásról, és amikor 1982-ben a Vasas női csapatának vezetőedzője lettem, másfajta munkavégzést vezettem be. Magas szintű képességfejlesztésbe kezdtem, speciális erőfejlesztéssel, átalakítva a szökdelő- és futómunkát, és miközben a világban arról vitatkoztak, legyenek-e szélsőbefutások és keresztmozgások, mi a Vasasnál egy kevésbé statikus kézilabdát kezdtünk el játszani. Ehhez az is kellett, hogy az évszázad kézilabdázójának választott Sterbinszky Amália odaállt a fiatal edző és az újfajta munka mögé, és a többiek is követték. És ebből jött a '82-es BEK-győzelem, ahol az elődöntőben azt a Kijevet búcsúztattuk, amelyre a szovjet válogatott épült. Pedig az első meccsen öt góllal kikaptunk, senki nem bízott a győzelmünkben. Én is nagyon feszült voltam, mert az itthoni visszavágó előtt táncversenyt rendeztek a csarnokban, és úgy csúszott a parkett, hogy mikor Angyal Éva zokniban beszaladt a pályára, a közepéig szánkázott. Úgyhogy egyik este tovább maradtunk, és négykézláb, gyökérkefével és szódavízzel súroltuk végig az egészet. Legyőztük a Kijevet, majd a döntőben a jugoszláv válogatottal felérő Radnicki Beogradot is. A világ legfiatalabb edzőjeként nyertem BEK-et, és onnantól, bár még nem volt meg a mai tudásom és tapasztalatom, nem nagyon kellett magyarázkodnom.

szerző
Simon Andrea
publikálva
2011/6. (02. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Kelet és Nyugat érdekellentétei
Interjú Timothy Snyderrel
Választási riport Szerencsről
Az új Hazafias Népfront
A rendszer árnyéka
TGM a Jobbikról
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...