Baseballdöntő: Haza, futás

szerző
Para-Kovács Imre
publikálva
2000/41. (10. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Mindig is érdekelt, hogy mire lehet használni a baseballütőt még, ezért szombaton Szentendrére indultam, ahol a magyar nemzeti baseball-bajnokság döntője zajlott a két nagy rivális, Szentendre és Nagykanizsa csapata között.

Mindig is érdekelt, hogy mire lehet használni a baseballütőt még, ezért szombaton Szentendrére indultam, ahol a magyar nemzeti baseball-bajnokság döntője zajlott a két nagy rivális, Szentendre és Nagykanizsa csapata között. Aszentendrei baseballpálya a Lajos-forrás felé vezető úton található egy völgyben, mellette patak csörgedez és erdő terül, melynek lakói megdöbbenve figyelik, hogyan baseballoznak a magyarok.

Nem fogom elmondani a szabályokat, mert nekem is egy órámba telt, mire nagyjából megértettem a lényeget, és megtapasztaltam, hogy amennyiben tudom, mire megy a dobálás, ütögetés és futkározás, sokkal élvezetesebb nézni a meccset, mint előtte. Egy mondatban összefoglalva: annyi a baseball értelme, hogy nagyon messzire kell ütni a fagolyót, és amíg repül, el kell futni egy zsebkendőnyi kockára, amit otthonnak hívnak, illetve hazának. Jó az, ha az ember pontosan tudja, hogy hol a hazája, és odafuthat. De jó az is, ha egy csöppnyi szelet pirított barna kenyéren gorgonzola sajt és olajbogyó pihen, kár, hogy ennek semmi köze jelen írásunk tárgyához, csak most, midőn az ősz közelg, egyre érzelmesebb leszek.

A magyar baseball helyzete

azonban korántsem ilyen egyértelmű - mint megtudtam informátoromtól, aki hangosbemondói és lemezlovasi teendőket látott el a rendezvényen -, mivel a baseballjátékosok, amint befejezik az iskolai tanulmányaikat, már nem tudják vállalni az edzéseket. A játékot jelenleg a hazánkban ideiglenesen tartózkodó japán üzletemberek tartják életben, akik valamiért jobban érdeklődnek a baseball iránt, mint az ugyancsak hazánkban állomásozó amerikaiak. Ez már csak azért is különös, mert a filmekből arról értesültem, hogy egy amerikai, ha külföldre megy, csak két dolgot visz magával: a baseballkesztyűjét és a gyereke fényképét, hogy aztán a szállodai szoba magányában az utóbbit nézegetve, az előbbivel gyakoroljon. Nos, Magyarországra nem hoztak baseballkesztyűt, ezért is erősítik a magyar csapatokat japán játékosok.

A tribün talán kezdetlegesnek tűnhet a felületes szemlélő számára, a társaságomban tartózkodó gyermekkorú állampolgár azonban nagyon élvezte, hogy csigákat gyűjthet baseballnézés közben, és csak egyszer találta el a fagolyó.

Sokkal fájóbb

volt a büfé hiánya, ami azt eredményezte, hogy a Family kocsmába kellett járnunk ásványvízért, ezért a mérkőzést mintegy mozaikszerűen néztük. Ám még így is kiderült, hogy ezen a napos délutánon a szentendrei csapat a jobb, többször futottak haza, és többször ütöttek nagyot.

A baseballban a bírók szerepe talán egy kicsit kiemeltebb, mint az egyéb csapatsportokban, és a nézők nagy szerencséjére kézjelekkel kommunikálnak, ami persze a hozzám hasonló analfabétáknak a Csupasz pisztoly első részét juttatja eszébe. A meccs alatt kiderült, hogy a legnagyobb szabálytalanság ebben a játékban a visszapofázás, ami annyit jelent, hogy a játékos nem ért egyet a bírói döntéssel, és ezt a bíró tudomására is hozza. Visszapofázásért kiállítás jár. Ez természetesen nem jellemző a meccsekre, sokkal inkább a játék szépségéből eredő öröm. Amikor például az egyik ütő akkorát koccol a falabdával, hogy az kiszáll a pálya túloldalán, az emberek igazi szakértő módjára kapják fel egymás fejét.

Ekkor már kezdtem úgy érezni, hogy a szünetekben megszólaló zeneszámokat befolyásolni kell, ezért javasoltam, hogy játsszunk Sex Pistolst, és már komolyan fontolgattam, hogy hazaugrok a Tankcsapda-cédékért, de egy jótékony belső hang erről lebeszélt, úgyhogy csak figyeltem a játékot, és kérdésekkel zaklattam a személyzetet, majd felpróbáltam egy kesztyűt, amivel elméletileg el kell kapni a golyót. Nem túl kényelmes viselet, arra intem önöket, hogy semmiképpen se próbáljanak meg baseballkesztyűben erőgépet vezetni, mert túl sok lesz az áldozat.

A játék egyre

izgalmasabb lett, egyik ásványvizet ittam a másik után, amikor Szentendre 11-3-ra vezetett, már közel került a befejezés, de Nagykanizsa talpra állt, és végül is szorossá tette a meccset. A családtagokból álló szurkolótábor végig kitartott, és zajos álldogálással köszöntötte a bajnok Szentendrét, akik pezsgőt locsoltak, majd a pályára telepített karosszékekben szivarozásba fogtak. Ekkor éreztem megfelelőnek a pillanatot, hogy felajánljam a nagykanizsai csapatnak a Magyar Narancs különdíját a legocsmányabbul káromkodó játékosnak, de nem kacagtak a tréfán, viszont igazi sportemberekhez méltó módon nem is vertek meg.

Közben megtudtam, hogy vasárnap - mintegy a bajnokság izgalmainak levezetéseként - a hazánkban élő japán üzletemberek válogatottja és a magyar legjobbak mérik össze erejüket a szentendrei pályán. Egészen komolyan javaslom önöknek, hogy ha idegállapotuk engedi, látogassanak ki oda, mert sokkal jobban fogják értékelni ezentúl Bruce Willis alkotásait, ha nagy vonalakban felfogják, miért is futkároznak ezek a baseball-sapkás, baseballkesztyűs, baseballütős emberek akkor is ha, nem kell semmit behajtani.

Para-Kovács Imre

szerző
Para-Kovács Imre
publikálva
2000/41. (10. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...