Dunaújváros: Lehet így is

szerző
- pki -
publikálva
2000/35. (08. 24.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A Kékes tévé előtt sámlin kuporgó szomszédok lekukkolásának rafinált és igazán cyber változata a kivetítő előtt meccset néző dunaújvárosiakról cikket írni, hálátlan, ám megkerülhetetlen feladat, hiszen a magyar labdarúgás olyan pillanata volt ez, melyre felhívhatjuk azok figyelmét, akik legszívesebben az egész NB I-es mezőnyt - nem minden alap nélkül - elküldenék Miskolcra makukáért.

A Kékes tévé előtt sámlin kuporgó szomszédok lekukkolásának rafinált és igazán cyber változata a kivetítő előtt meccset néző dunaújvárosiakról cikket írni, hálátlan, ám megkerülhetetlen feladat, hiszen a magyar labdarúgás olyan pillanata volt ez, melyre felhívhatjuk azok figyelmét, akik legszívesebben az egész NB I-es mezőnyt - nem minden alap nélkül - elküldenék Miskolcra makukáért.

Nem vagyok optimista, már a kocsiban 2-0-ra fogadtam, de persze lelkem mélyén ott repesett az a kicsiny, madártestű remény, hogy hátha, hátha most igaz lesz, miszerint tíz több, mint négy, az ezeréves államiság győzedelmeskedik a heringfalók alig nyolcszáz éves kváziországa fölött, aztán.

Dunaújváros főtere kábé annyira jellegzetes, mint Áder János aranyköpései: szocreál házak, alattuk üzletek, körülöttük parkolók, a parkolókban autók, az autókban reménykedő emberek. Az egyik falon Quimby felirat, a helyi Edda Művek ideiglenes megdicsőülése, a főtéren emberek már megint, piros-fehérben, elszántan, mint egy tescós biztonsági ember a csokigondola előtt, résnyire szűkült szemekkel, melyekben a bizakodás és vérerek különös keveréke.

Az Art Café pszeudo-teraszáról a kivetítő nem látszik igazán, de miután a park növényzetének kiirtásába kezdek, Boda-Nyulasi, a kétfejű helyi erő figyelmeztet, hogy errefelé szájba szokták rúgni azt, aki letördeli a gallyakat, inkább amellett döntök, hogy közelebb megyek. A tér tele van, családapák gyerekkel, barátnők libidóval és szurkolók bámulják az ernyőt. Hamarosan kezdődik a mérkőzés.

A kemény mag itthon maradt reprezentánsai felállnak a rögtönzött színpadra, és

eléneklik a Himnuszt

szívbe markoló lelkesedéssel és egészen Varjú bácsira emlékeztető fekvésben, majd még dalolnak valamit, amiről nem szívesen beszélnék most, mert nem hallottam pontosan, meg különben is, hátha gyerekek is olvassák az újságot. Lelkesedésük mindenesetre imponáló, szívre szorított kéz, büszkeség és dac. És erre minden okuk megvan, a Dunaferr olyat vitt végbe, amire még remény sem volt a hazai mezőnyben: nem reménytelenül utazott Norvégiába, sőt nem reménytelenül vonult le a szünetben, a főtéren kitartó közönségnél pedig jobbat nem kívánhat magának magyar csapat, ilyet is csak akkor, ha olyan erővel és elánnal küzd, mint tette azt a Kohász.

Talán már hallottak róla, de a második félidőben vezetést szerzett a Rosenborg, és ezt megőrizte a végéig, bár egyetlen pillanatra sem lehetett biztos benne, hogy nem következik hosszabbítás. Az időjárás olyan volt, hogy magyar futballista egymilliárd alatt ki se menne a pályára, de minden cinizmusomat félretéve kénytelen vagyok leszögezni, hogy olyan hangulatot tapasztaltam a pályán és a téren, amit legutoljára nyolcvankettőben a Diósgyőr- pályán, amikor szinte tét és anyagi szolgáltatás nélkül verte egymást Báró nevű barátom és egy salgótarjáni fiatalember lelkesen.

Itt persze semmi atrocitás, család-fíling, egymásra mosolygó idegenek, folyamatos szemkontaktus és biztató mondatok.

- Meg vannak fogva, meg vannak fogva! - kiabálja nekem 1-1-nél egy családapa, és én megerősítem észrevételét: - Csak totyognak, mint a szaró galamb. Majd egymás felé lendítjük söreinket, és továbbmegyünk.

A szervezők a meccs végén sem húzzák le azonnal a függönyt, a nemzeti gyász elrendelése helyett van mit megbeszélni, és már ez is egy

kisebbfajta csoda,

egy magyar résztvevővel rendezett meccs, ami után van mit megbeszélni. Aztán persze hazamennek a legények, vagy kocsmába. Mi az előbbit választjuk.

Már csak a kocsiban kerül sor a helyzet kiértékelésére, ami megnyugtató, és a közvetítésre magára, ami ugyancsak. Ágai Kis Attila iróniával fűszerezett, néhol kifejezetten szellemes, de mindenhol pontos értékelései, megjegyzései rég nem látott magasságokba emelik az egyébként általában érdektelen és unalmas meccseket. Knézy Jenő (általam egyébként nagyon kedvelt) brutális közhelyparádéjával az indirekt szórakoztatás alapműveit hozza létre egy-egy mérkőzés alkalmával, de Ágai tudja is, hogy mit beszél.

Ez a cikk azonban a Dunaferről és szurkolóiról szól, akik mindent megtettek, amire képesek voltak, és ez egyedülálló a magyar labdarúgásban. Jöhet a Feyenoord.

- pki -

szerző
- pki -
publikálva
2000/35. (08. 24.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...