Egy maréknyi schillingért (Magyar focisták hihetetlen kalandjai Burgenlandban)

szerző
Török Tibor
publikálva
2001/46. (11. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Atörténet a boldog békeidőkben kezdődött, amikor a magyar futballistákat csak harminc év fölött engedték ki külföldre. Szombathelyről két, akkoriban nagyon népszerű játékos, Halmosi Zoltán és Kulcsár Ferenc zárhatta Ausztriában a pályafutását - így indult a nyugati vonal. Halmosit azóta is emlegetik a sógorok, a játékos odaát roppant népszerű lett. Kulcsárt sem felejtették el, a sigethi (´rsziget) kávézó közönsége azonnal tudja, hogy ő volt az a Cánci névre hallgató magyar, akit vállukon vittek végig a falun, amikor a csapat megnyerte a bajnokságot.

Atörténet a boldog békeidőkben kezdődött, amikor a magyar futballistákat csak harminc év fölött engedték ki külföldre. Szombathelyről két, akkoriban nagyon népszerű játékos, Halmosi Zoltán és Kulcsár Ferenc zárhatta Ausztriában a pályafutását - így indult a nyugati vonal. Halmosit azóta is emlegetik a sógorok, a játékos odaát roppant népszerű lett. Kulcsárt sem felejtették el, a sigethi (´rsziget) kávézó közönsége azonnal tudja, hogy ő volt az a Cánci névre hallgató magyar, akit vállukon vittek végig a falun, amikor a csapat megnyerte a bajnokságot.

A harmincéves korhatár eltörlése után

gyakorlatilag felszabadult az osztrák futballpiac,

a kinti amatőrklubok két külföldi játékost szerepeltethetnek, és az egyesületek általában élnek is a lehetőségekkel. A burgenlandi labdarúgó-szövetség adatai szerint az általuk szervezett bajnokságokban mintegy 340 külföldi labdarúgó szerepel, nyolcvan százalékuk magyar, tizenöt százalék szlovák és öt százalék jugoszláv. Ehhez hozzászámolhatjuk, hogy most már Stájerországban és Alsó-Ausztriában szintén spíláznak honfitársaink, bécsi amatőrklubok például Budapestről is bevásároltak.

Mindez nem jelenti, hogy mindenki futballista, aki annak látszik - bár ezt már az NB I-ből tudjuk. Kimentem az új osztrák csapatomhoz, láttam, hogy a nyolcvan százalék csak a gyöpöt meg a vakondot rúgja ki, talán egy-két ember használható, de majd a magyarok, nyugtattam magam. Volt is kettő, de nem nagyon ismertem őket, pedig még azt is tudom nagyjából, hogy a falusi ütőverőknél ki játszik. Hol fociztatok, kérdeztem, hát otthon, és mondták a falu nevét, én meg csak néztem, de hát ott még csapat sincs - mesélte az egykori válogatottból lett edző. De megesett már olyan is, hogy szombathelyi kispályás csapatból vittek el valakit - a felek kölcsönös megelégedésére.

Itthon időnként súlyos vitákba bonyolódnak a szakemberek, hogy mindenkit kiengedjenek-e: a huszonegy-két éves, sokra hivatott, tehetséges fiatal játékost (hogy aztán esetleg lemészárolják) meg a labdába csak időnként egyeneset rúgó, mezei focistát is. A schilling persze nagy úr: egyrészt jól jön a magyar klubnak 5-10-15 ezer - néha még több is - osztrák valuta, másrészt egy helyiérdekű spíler odakint havi néhány ezret összekereshet. Általában háromezer schilling (Stájerországban ötezer) alatt még a legalsó divízióban sem fizetnek. Elvileg persze az osztrák amatőrcsapatok nem fizethetnének mást, mint útiköltséget, ami csaknem öt schilling kilométerenként. Hans Schneider, a burgenlandi labdarúgó-szövetség ügyvezetője tud olyan klubról, amely Győrből igazolt focistát, és fizeti az egy-egy alkalommal ötezer schillingre rúgó benzinpénzt. Bár a szabályok tiltják, a klubok a meccsekért is fizetnek a futballistáknak, de hogy mennyit, arról a szövetség embere diplomatikusan csak annyit mond: erről nem is akar tudni.

Arra a kérdésre, hogy a nem túl tigris állapotban lévő magyar fociból kikerülő játékos miért eladható az osztrák alsó osztályokban, nem nehéz a válasz. Az esetek többségében mégis magasabban képzett futballisták mennek ki, a kinti színvonal viszont amúgy sem verdesi az Alpok legmagasabb csúcsait. A neves kapus szerint: Kinn alapvetően kétféle osztrák játékos létezik: a grosses Talent és a supergrosses Talent. Az első időnként valóban eltalálja a labdát, az utóbbinak volt már egy indítása a meccsen, ha pedig kapu közelébe került, akkor már nincsenek is rá jelzők. Közben pedig nem merem kigurítani a védelemnek a labdát, mert félő, hogy összetörik, de az biztos, hogy elveszítik. Nemrég váltottam csapatot, hihetetlen élmény ért, a középhátvéddel tudok játszani.

Kíváncsiságból kimentem néhányszor edzeni az egyik haveromhoz, kinn játszik az ottani megye kettőben. A csapat szertárában tizennyolc Adidas-labda, darabja ezerhétszáz schilling, a pályán golfozni lehetne, a parkolóban nem állt más, mint német gyártmányú kocsi. A fickók edzésen nyolc méterről becsúsztak, aprították egymást, mint a répát, azt vettem észre, hogy én is rúgom, mint a bolond a havert, mert különben megszóltak volna. Az edző teljesen jó fej volt, két órát nyomtuk, a közepe fele bevezényelte az olasz lövőedzést, aminek a lényege, hogy tizennyolc-húszról futtából kell megbikázni a visszagurított labdát. A kapu mögött volt egy nyolc méter magas háló, aztán egy kisebb edzőpálya, annak végében egy almáskert. A helyi erők izomból tüzeltek: majdnem lelőtték a repülőket az égről, tíz perc múlva az összes labdát az almásból vadásztuk elő - emlékszik vissza egy "vendégjátékos".

Már gyakran az edzés is tiszta móka:

a csapat tagjainak többsége Bécsben dolgozik, a hétközi tréningen nincsenek túl sokan, pénteken nagyobb a tolongás. (Szombaton pedig kötelező bulizni, így gyakran megesik, hogy egyik-másik helyi erő súlyosan leharcolva jelentkezik játékra.) Itt együtt gyakorol a nagycsapat (Kampfmannschaft) és a tartalék (Reserve). Az utóbbinak külön bajnokságot szerveznek, itt kellene kibontakozniuk a tehetségeknek, valójában csaknem bárki játszhat. A két alsó osztályban még bírót sem küldenek a tartalék mecscsére, valaki általában csak levezeti a mérkőzést.

Egy edző meséli: Egyszer szóltam, hogy igen kevesen vagyunk edzésen, nem lesz ez így jó. Már csak azért sem, mert ha valami van, rögtön a magyar edzőt találják meg, ezért mondtam az elnökségnek, jó lenne, ha kivezényelnék az ifjúságot, hogy valamit tudjunk készülni. Mikor kimentem, láttam, hogy az egész falu megmozdult, akit nem kellett hordágyon hurcolni, mind kijött. Volt, aki magas szárú bőrcipőben, a másik valami makkosban, egypárat pedig a sportorvos rögtön eltiltott volna minden mozgástól, sarkon meg lábujjhegyen elég nehéz futni. Néztem, hogy most mi lesz, a kevésbé veszélyeseket meg a sportcipősöket összegyűjtöttem, nekik technikai edzést vezényeltem, míg a többieknek tartottam egy kis erőnlétit, futottunk körbe a dombokon. De én még jobban jártam, mint kollégám, aki egyszer ment ki tréningre, az öltöző töksötét, a csapat pedig a kocsmában kártyázott, nagyon izgalmas volt a játék, nem akarták abbahagyni.

A nagycsapat meccsére az alsó két osztályban

egy játékvezető érkezik,

a lest a kinn futballozók szerint leginkább csak érzi, kivált akkor, amikor hirtelen kontrára fordul a dolog. Ebből következően nehéz idegenben nyerni, ugyanis a hazai pályát maximálisan befújják. A faultokat már nem annyira, a kinti bekkek pedig legendásan gorombák, különösen a magyar irányítókat, technikásabb spílereket törik, akik persze előszeretettel próbálják egy-egy elegáns köténnyel és más látványelemmel rombolni az önbizalmukat. Ilyenkor következik be - a támaszkodó láb tervszerű elsöprését követően - a szalagszakadás.

Ne felejtsük el, hogy amatőrök bajnokságáról van szó, vagyis az egésznek inkább a szerelemhez, mint a sporthoz van köze. Azonban mégiscsak bajnoki meccseket kell játszani, csapatot pedig ritkán alakítanak azért, hogy utolsó legyen. Hans Schneider szerint az egész történetet két oldalról kell megvizsgálni: az osztrákoknak jobban megéri kész játékost vásárolni, és azonnal a csapatba állítani, mint saját utánpótlásból kinevelni. A magyar klubok pedig boldogan - de az is lehet, hogy nagy duzzogva - adják el akár a legjobb focistákat, akik aztán csak-csak hiányoznak az ottani csapatokból.

Először a kíváncsiság hozta az első külföldieket, köztük a magyarokat. Tizennégy éve tart a népvándorlás, amikor Halmosi és Kulcsár kijött, valósággal bálványozták őket, felnéztek rájuk. Igazi sportszív dobogott bennük, de a kilencvenes évektől már inkább a pénz dominált a hozzánk érkező játékosoknál. Ami nekem különösen nem tetszik az egész történetben: ennyi menedzsert még sehol sem láttam, rengetegen árulnak magyar futballistát. Próbáljuk a klubokat arra szorítani, hogy a magyar egyesülettel egyezzenek meg, hagyják ki a közvetítőt. Gyakran úgy vesznek játékost, hogy nem is látják, igazi zsákbamacska, kijöhetnek belőle jól, de járhatnak rosszul is. Ugyanis mindig megtévesztik őket, a múltkoriban számoltam össze, annyi helyről hallottam, hogy egykori magyar olimpiai válogatott focistát vettek, hogy körülbelül hat csapat jönne ki belőlük. Ráadásul hiába fizet ki bármennyi schillinget az osztrák klub a játékosért, ha az elmegy, a pénzt nem kapja vissza - próbál eligazítani a kissé kusza viszonyok között az ügyvezető, aki egyébként azért is tanult meg magyarul, hogy honfitársaink ügyeit intézni tudja.

A menedzseres sztorikkal Schneider úr igen diplomatikusan fogalmazott, mert valójában boldog-boldogtalan futballistát árul, habár mostanában egyre telítettebb a piac. A januári átigazolás utolsó napján az egyik osztrák vendéglőben találkoznak a közvetítők (akik között vannak jó szándékú segítők és szerencselovagok is), és ott tudják beszerezni a klubok a két külföldit, ha eddig elmulasztották volna - állítólag van minden: középhátvédtől csatárig.

Ez nem vicc: helyben megkötik az üzletet, akkor is, ha az érintett nincs jelen, végtére a foci bizalmi iparág. Nagyon ne mosolyogjunk: vett már magyar első osztályú csapat úgy délszláv balszélsőt, hogy az illető öt meccs után bevallotta, ő voltaképpen bekk, csak a menedzser gyorsan kinevezte támadónak.

Török Tibor

szerző
Török Tibor
publikálva
2001/46. (11. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...