Magyar Narancs: Elég sok kislány fordul meg a focipálya körül az apukája vagy a testvérei révén, mégsem lesz belőle játékvezető.
Kulcsár Katalin: Nem akartam játékvezető lenni, csak szerettem volna a futballban tevékenykedni. A '90-es években még nem voltak mindenhol női focicsapatok, így ez volt az egyetlen lehetőség, hogy a sportág közelében maradjak. Először úgy gondoltam, hogy lesz majd egy csapatom, vagy klubigazgató leszek, de a játékvezetésben maximálisan megtaláltam, amit kerestem, amire vágytam - most már el nem cserélném egy klubvezetői posztért.
MN: Mi fogott meg ennyire?
KK: Én beleszülettem ebbe, úgyhogy nem tudnék egyvalamit megfogalmazni, amit különösen szeretek a fociban.
| ||
MN: A focipályákon jellemző nyers stílus sem riasztott el?
KK: Még 15 éves sem voltam, hogy elkezdtem, és akkor nem mérlegeltem ilyesmiket. Győr mellett nőttem fel, édesapám egy nagyon jó játékvezetői közösséghez tartozott, ami nagyon tetszett. Akkor nem jutott eszembe, hogy egyszer majd én leszek, akit szidnak, akinek be kell mennie középre. Az elején annyira koncentráltam a feladatra, hogy egyáltalán nem jutottak el hozzám a negatív beszólások. Asszisztensként az oldalvonalon állni sokkal roszszabb, ott azért jobban hallani a bekiabálásokat.
MN: Sokat változott a futball világa, amióta elkezdted?
KK: Akkoriban alig-alig volt női játékvezető Magyarországon, most 150 körül vagyunk. Akkor indult be komolyabban a női labdarúgás nemzetközi szinten, lett igény a női játékvezetőkre is. Mára a követelmények is nagyon magasak. A heti hét napból öt napon egyszer vagy kétszer el kell mennem edzésre. Ezenkívül van a meccsnap és annak másnapján az aktív regenerálódás, amikor vagy masszőrhöz megyek, vagy uszodába. Ez egy átlagos edzésmenynyiség, nem kiemelkedően sok. Az UEFA-nál az a koncepció, hogy a játékvezetők olyan felkészültségi és edzettségi szinten legyenek, és olyan teljesítményt is nyújtsanak, mint az aktív sportolók. Amikor elkezdtem, még másként volt, úgyhogy most kellett felhoznom magam.
MN: Milyen férfimeccset vezetni?
KK: Kevesebbet várnak tőlem, mint egy férfitól, így könnyebb megugrani a lécet. De bevallom, sokszor fárasztó és unalmas minden egyes meccsen ezzel az előítélettel találkozni - talán egy idő után megszokják a csapatok, hogy nő vezeti a meccsüket, és elfogadják.
MN: A játékosok vagy a szurkolók fogadnak el nehezebben?
KK: A szurkolókkal nem foglalkozunk, teljesen irreleváns a véleményük. Van, amikor felhergelik a csapatot, akkor minket is érint a viselkedésük, de amúgy nem nagyon halljuk őket. Minél többen vannak, annál kevésbé. A morajlást érzékeli az ember, illetve hogy az adott döntéssel egyetértenek-e, vagy nagyon ellene vannak, de rám ez már egyáltalán nincs hatással. A játékosok hozzáállása viszont teljesen különböző. Egy férfiközpontú társadalom focistái sokkal nehezebben fogadnak el egy női játékvezetőt, mint azok, akiknél a nők teljesen egyenrangúan vannak kezelve. Ilyenkor tudom, hogy nem velem van bajuk, hanem egyszerűen a női nemhez más a hozzáállásuk. Nekem eddig szerencsém volt, mert tettlegességig sosem fajult egyetlen szituáció sem.
MN: Ehhez szerencse kell?
KK: Az is, mert van olyan, hogy egy játékvezető hoz egy szakmailag jó döntést, viszont olyan helyzetben, ami utána meghatározza a meccs kimenetelét. Egy jó szakmai döntés ellenére is a közvélemény vagy a média teljesen másképp reagálhat, és olyan meghurcolásnak teszi ki a játékvezetőt, hogy adott városban/országban többet nem szerencsés mérkőzést vezetnie. Ez ellen nem nagyon lehet védekezni. De viselkedéssel is ki lehet provokálni egy feszült helyzetet, aminek az elkerülésére nagyon jól ki kell ismerni a játékosokat, és tudni kell, hogy kivel mi a leghatékonyabb kommunikáció.
MN: Nagyon racionálisan beszélsz a közegről.
KK: Könnyű egy kávé mellett mesélni róla, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy teljesen hidegen hagy, ha bántanak, annak ellenére, hogy nem hibáztam.
MN: Volt, hogy abba akartad hagyni?
KK: Közel voltam már hozzá, de addig sosem jutottam el, hogy komolyan felmerüljön a befejezés, nagyon sokat kaptam a focitól, amiről nem akarok lemondani. A közeg, amit megismertem, az emberek, akikkel jól érzem magam, és jó, hogy ott vannak körülöttem, és persze, hogy olyan helyekre jutottam el, ahová magamtól sosem mentem volna. Azerbajdzsánt vagy Kazahsztánt ritkán választja az ember nyaralási célnak, pedig nagyon izgalmas helyek. A nemzetközi kapcsolatok is fontosak, kevés olyan ország van Európában, ahol ne lenne ismerősöm.
MN: A játékosokkal is kialakulhat barátság?
KK: Nem teljesen kizárt, hogy valaki összebarátkozzon egy játékossal, de nem jellemző. Olyanokkal szinte sosem, akikkel meccsen találkozom. Nagyon érett személyiség kell ahhoz, hogy ha hozok ellene egy döntést a pályán, azt ne vegye magánemberként rossz néven. Azt jobban el tudom képzelni, hogy egy visszavonult focistával jóban legyek, hiszen akkor eleve van egy olyan közös alap, amire lehet építeni a barátságot.
MN: Mi a szakmai csúcs játékvezetésben?
KK: Más női és más férfiszinten. Lehet meccsekben nézni, úgy nagyjából hasonló a csúcs, mint a játékosoknál. Van, akinek az a csúcs, hogy bekerül az NB I.-be vagy a nemzeti válogatottba. Persze cél lehet a vb-döntő, Eb-döntő is. Én most az UEFA 16 fős női elit keretébe tartozom, amivel már félig-meddig megvalósítottam az álmaimat. Férfimezőnyben nem nagyon tudok gondolkodni, mert egyre inkább az a tendencia, hogy ha valaki női nemzetközi meccseket vezet, akkor férfimeccsre szinte semmi esélye nincs. Ehhez az kellene, hogy a magyar bajnokságban a férfi első osztályban vezessek meccseket, és ott is a legjobbak között legyek. Vezettem már első osztályú meccset, de nem vagyok NB I-es kerettag. Kevés olyan ország van, ahol nőként ez lehetséges. Nálunk eleve külön női játékvezetői keret van. A teljesítményünket az ellenőrök véleménye alapján ítélik meg. Az a tapasztalatom, hogy a futball összes résztvevője másként tekint a játékvezetőre, ha nő. Vannak olyan dolgok, amiket egy női játékvezetőnek máshogy kell csinálnia, utaltam már a kommunikációra.
MN: Kedvesebben szólsz a játékosokhoz?
KK: Nem feltétlenül, de ugyanazzal a mondattal én nevetségessé tehetem magam, míg egy férfi tekintélyt parancsol. Meg kell találnom a lehető leghatásosabb kifejezési formát, amivel én ugyanazt tudom elérni, mint egy férfi. Van, akinél az működik, hogy nyugodtan, higgadtan szólok, de van, akinél az a legjobb, ha meg sem szólalok, mert minden szó csak provokáció. Ha a néma csendben felmutatott lap a legjobb megoldás, akkor azt kell választani, és nem tovább rontani a helyzeten. Van, akihez nem lehet szépen szólni, mert egyszerűen úgy nem érti meg - nála erélyesebb hangnemet használok. Van olyan is, akivel teljesen intelligensen, értelmesen lehet kommunikálni a pályán is. Nem akarok okosabb lenni, mint ők, nem akarom nekik elmagyarázni a szabályokat, tudom, hogy ez egy nő szájából teljesen más hatást vált ki.
MN: Udvarolni nem szoktak?
KK: Szerintem nem vagyunk túl vonzóak játékvezetői mezben, az elvesz minden nőiességet. Nem mondom, hogy soha nem fordult elő, hogy ne próbálkoztak volna, de minél magasabb szintű meccset vezet az ember, annál kevésbé foglalkoznak ezzel. A játékosoknak is a meccs a fontos, nem az, hogy hogyan néz ki a játékvezető. Én ezt az egész játékvezetést gyerekként kezdtem, nem nőként. 20 éves korom körül döbbentem rá, hogy én alapvetően kuriózumnak számítok, de akkorra már eldőlt a sorsom. Nem mindig könnyű, és biztos, hogy nagy hatással volt rám, hogy fiúk között nőttem fel. Néha észreveszem magamon, hogy hiába vagyok a barátnőimmel, akkor is egy erőteljesebb, férfiasabb hangon szólalok meg, mert azt használom többnyire.
MN: Soha nem féltél a pályán?
KK: Nem, de ez még engem is meglep.
MN: Mennyire más a női és a férfimeccsek közege?
KK: A lányok még sokkal sportszerűbbek, mint a fiúk, de ez is kezd változni. 'k is többnyire férfifocit néznek, abból tanulnak, úgyhogy kezd a stílusuk férfiasodni.
MN: Mennyire tartod élvezetesnek a női futballt?
KK: Nemzetközi szinten szerintem nagyon élvezetes. Vannak gyengébb meccsek, de ez minden tornán előfordul. A nőknél sokkal magasabb színvonalúak a válogatott meccsek, a klubcsapatok még nem annyira erősek. A női BL-ben nagyon nagy különbség van a csapatok között, de a végéhez közeledve ott is sok izgalmas meccsel találkozhatunk.
MN: Esélyegyenlőségi harcos vagy?
KK: Talán sokan gondolják, hogy biztosan feminista vagyok, de egyáltalán nem. Úgy gondolom, hogy a foci egy férfisportág, a férfiak kezdték el játszani, a női futballnak még alig van hagyománya. Mi kerültünk bele ebbe a közegbe, úgyhogy nekünk kell alkalmazkodnunk. Persze van létjogosultsága a női focinak, főleg ahogy fejlődik nemzetközi szinten, de az eredetétől nem tekinthetünk el. Nekem ez nem egy harc, hanem egy hivatás.
MN: Női szemmel nézed a focistákat?
KK: Meccsen erre egyáltalán nincs felesleges kapacitásom, de azért nem vagyok vak, meglátom én is a férfiakat, ám azért addig nem jutok el, hogy ezzel komolyabban foglalkozzam, vagy esetleg megjegyezzem. Ahogy az sem jellemző, hogy engem megjegyezzenek. Volt persze, aki megkeresett és próbálkozott, de ez nagyon ritka. Van egy fal a játékos és a játékvezető között. El sem tudom képzelni, hogy milyen lenne, mondjuk, egy sikertelen randi után összefutni valakivel a pályán. Ezt nem tudja lemosni magáról az ember, és olyan szinten befolyásolhatja mindazt, amiért addig küzdött, hogy szerintem nem éri meg.
MN: Sminkelsz meccsre?
KK: Meccs előtt az öltözőben nem, de általában kosztümben érkezünk a helyszínre, ahhoz egy nagyon minimális, természetes alapsminket szoktam tenni. Rúzst vagy színes körmöket sosem hordanék. Elég furcsán nézne ki, ha ott rikítana a vörös körmöm, amikor felmutatok egy sárga lapot.
