"Levegőt venni jó!"

szerző
Rút Ernõ
publikálva
1996/30. (07. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ezt Knézy sportriporter mondta az olimpiai megnyitóünnepség apropójából, és - mint mindig - ezúttal is neki volt igaza. Bár persze megfulladni se rossz.

197 ország színe-virága még akkor is fárasztó látvány, ha az ember nem próbálja meg elképzelni, hogy - ha ez az elit - milyen lehet a köz- és istenadta nép; hanem csak nézi, ahogy özönlenek, a szervezők jóvoltából, egy lépcsőn lefelé. Ami azt eredményezi, hogy az embernek az az amúgy is nyúlfarknyi méltósága néhány lépcsőfokkal mindig előtte bukdácsol. Odalent jól összekeverednek a nemzetek, afféle színes forgataggá, amelyben már az sem számít, hogy a kínai küldöttség láthatóan aktívaértekezletekhez szokott vezérürüjét úgy kellett lebeszélniük a beosztottaknak a tapsolásról, hogy egy finoman őszülő halántékú olasz gentleman, pónemre minimum a jachtcsapat szakvezetője, úgy taszajtotta félre az előtte pipiskedő kolleginát, hogy az csak úgy nyekkent; a lényeg a színes forgatag, amelyben mongol folkancúg szorong a szűkre szabott új-zélandi mellényzsebben. Neointernacionalizmus és etnotoleranc jegyesek, minden külön értesítés helyett.

Illetve sajnos épp ellenkezőleg. A magam részéről országomat egy Knézy Jenőért, továbbá nem csekély azoknak az íróknak a száma, akik az aranyfogukat odaadnák egy-egy Knézy Jenő-fordulatért, az olyanokért, hogy "a bábukat a kezükkel és a lábukkal mozgatják a művészek. Nem kis teljesítmény." Megtudhattuk továbbá, hogy Andorra államformája a parlamentáris társfejedelemség, hogy Clinton nagy emberi mivolta a mozdulatain is látszik, hallhattunk még vallási misékről, továbbá a fekete emberek afrikai eredetéről is esett szó.

Mindez persze nem homályosíthatta el a kezdőünnepség fényét, amelyhez fogható idáig minden bizonnyal alig akadhatott a világtörténelemben, talán az lehetett volna hasonló, ha Néró Róma helyett Karcagot gyújtja fel, de erről már lemaradtunk. Akira Kurosawa, szegény, az ő vacak kis zászlós futárjaival és gyalogsági szamurájaival a Ranból vagy a Kagemushából, ülhetett szégyenkezve a képernyő előtt: mezzoszoprán hátából nem állt ki ennyi törülköző a Christoph Willibald Gluck neve által fémjelzett operatörténeti fordulat óta. Ez a megnyitó egyébként is háttérbe szorított mindent, ami a giccs műfajában eddig történt. És nemcsak Kurosawa, de az észak-koreai koreográfusok, azok, akik olyan hercig kis élőképekkel tudták felejthetetlenné varázsolni hazájuk jelentősebb ünnepeit, azok is jobban teszik, ha összeszedik magukat: amit az atlantai úttörők és kisdobosok ezen az estén produkáltak, az a közismerten visszafogott Kim Dzsong Il ajkára is a pedofília bölcs mosolyát csalta volna. És akkor még nem esett szó a Fékon-hálóingbe burkolt háromszáz tagú angyalkórusról és Gladys Knight művésznőről, aki úgyszólván pinából vezette elő a Georgia on my Mind című nótát, de úgy, hogy genitália nem maradt szárazon a művelt világban.

Az elkerülhetetlen könnyekről ezúttal Muhammad Ali gondoskodott. Hiába, az amerikaiak ehhez is értenek. Egyébként meg kár, hogy vége, már az elején, innen kezdve már csak loncsos sportolók nyomulását követhetjük a nyakba akaszthatós plecsnik birtoklásáért, amelyek láttán majd olyan csúnyán húzza a száját az eljövendő korok zálogházi becsüse.

Rút Ernő

szerző
Rút Ernõ
publikálva
1996/30. (07. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...