Interjú

"Örülj, ha még járni tudsz"

Kiss Dániel atléta
szerző
Pásztory Dóra
publikálva
2012/21. (05. 24.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az Ikarus BSE gátfutója ötszörös magyar bajnok, 2010-ben Európa-bajnoki bronzérmet nyert 110 méteren. Megszerezte az olimpiai kvalifikációt, de tavaly februárban, egy műtét után baktériumfertőzést kapott, s majdnem el kellett távolítani a lábfeje egy részét. Hat hónapos rehabilitáció után elkezdte felkészülését Londonra, de részvétele kérdéses. A mátyásföldi diákolimpián beszélgettünk, ahová éremátadónak hívták.

Magyar Narancs: Minden ideköt?

Kiss Dániel: Itt nőttem fel és itt kezdtem el sportolni. A sashalmi Tanodába jártam. Papírgyűjtésből tekertem hazafelé biciklivel, amikor elütött egy piros Lada. Nem láttam egy konténertől, hogy jön. Nagy Józsi bácsi ott üzemeltetett egy kis konditermet, ahol a baleset történt. Ő másodállásban az Ikarus atlétika-nevelőedzője volt, és korábban is többször hívott, de nem mentem le. A baleset után ő vitt haza, és azt kérte az anyukámtól, hogy ha már épségben megúsztam az ütközést, menjek le egy edzésre. Rá egy hétre lementem, és mivel a kezdetektől brillíroztam a futóedzéseken, hamar megtaláltam a motivációt, hogy ott is maradjak.

 


Fotó: Németh Dániel

 

MN: Mikor dőlt el, hogy gátfutó leszel?

KD: 14-15 évesen magasugrásban voltam második a korosztályos bajnokságban, de 100 méteren is álltam a dobogón. Az edzőm, ifjabb Tomhauser István azt vallotta, az a jó, ha minden versenyszámmal megismerkedem, sokoldalú képzést kapok. De elég gyorsan kiderült, hogy a sprintfutáson kívül engem nem igazán érdekel más. Először 100 méterig versenyeztem, majd jött a 200, amit nagyon szerettem, de az végül túl hosszúnak bizonyult. Miután gátaztunk is, volt technikai alapom, úgyhogy versenyezni kezdtem ebben a számban is. Eleinte nem voltam jó, mégis úgy láttuk, hogy itt több perspektíva van, mint a 100 méteren. Kisebb a mezőny, és mivel a gátfutás technikai szám, és ha jobban összeraktuk technikailag, akkor jöttek is az eredmények. Tizenöt-tizenhat évesen már korosztályos bajnok voltam, és ez így maradt utánpótláskoromig. Amikor felkerültem a felnőttmezőnybe, akkor Csillag Levente, Kovács Balázs uralta a 110 gátat. Az athéni olimpiára készültek. 2003-ban magyar bajnoki bronzérmet szereztem, 2004-ben már ezüstöt, 2005-től 2010-ig pedig minden évben sikerült győznöm.

MN: Mindig szerettél versengeni?

KD: Korábban egyáltalán nem, a sport hozta ki belőlem. És amint bekerültem ebbe a közegbe, nagyon hamar lettek céljaim. Kölyökkoromtól kezdve egyértelmű volt, hogy az olimpiára szeretnék eljutni, illetve hogy egyszer nekem játsszák el a Himnuszt. Eddig még egyik sem sikerült.

MN: Mennyire befolyásol, hogy fehér bőrű futóként nem juthatsz egy bizonyos határon túl?

KD: Borzasztó érzés, igyekszem megbarátkozni a gondolattal, mert változtatni nem lehet rajta. Minél jobbnak kell lenni és minél előrébb végezni. Tény, hogy nagyon nehéz a sprintszámokban, 100-on, 200-on vagy 110 gáton dobogóra állni akár a kontinensviadalon is.

MN: Neked sikerült. Bronzérmet szereztél az Európa-bajnokságon. Kellőképpen értékeltek idehaza?

KD: Elsősorban atlétakörökön belül tudták, hogy ennek micsoda értéke van. Sok téves információ jött le a médiában arról, hogy hány év után nyert érmet magyar versenyző futószámban. 2002-ben Németh Roland bronzérmes lett Münchenben az akkor Európa-bajnok Chambers kizárása miatt, úgyhogy 8 évet kellett várni az újabb éremre. Ennek ellenére nem volt igazán meglovagolva ez az eredmény, amit nem is bánok, nem nagyon vonz a népszerűség. Legfeljebb az volt fontos, hogy az emberek tudják, hogy egy 13 másodperces időeredmény világszinten mit jelent, tudják hova tenni, ha egyedüli fehér bőrűként bejutok egy döntőbe.

MN: Az Egyesült Államokban jártál egyetemre. A Memphisben töltött idő után máshogy gondolsz a sikerre?

KD: Ami először eszembe jut, az a mérhetetlen magabiztosság és a megkérdőjelezhetetlenség, ami az ottani sportolók fejében van saját határaikkal, saját eredményeikkel kapcsolatban. Az USA-ban a legtehetségesebbeket azonnal elszívja a kosárlabda, az amerikai foci vagy baseball. Furcsa, de az atlétikában nem a legjobbak maradnak, viszont a hozzáállásuk és az akaraterejük példaértékű, amiből mindenképpen tanultam. Leginkább a versenyrendszer hiányzik - és bár a szakmát is megosztja, hogy jó-e a sok versenyzés, az tény, hogy ott tizenkét hónapból hatot versenyeznek. De én mindig azt éreztem, hogy viszonylag kevés edzésből is képes vagyok rajthoz állni, és nem feltétlenül futok rosszabb időeredményeket, mint ha sokat edzettem volna. Azt vallom, hogy a versenyzésre készülünk, így azt kell a legtöbbet gyakorolni.

MN: Mert a sok verseny a sikerélményeken keresztül az önbizalmat növeli? Vagy mert rutinossá tesz?

KD: Mindkettő, de inkább rutin miatt. A sok verseny mellett egyszerűen nem tudsz olyan edzésmunkát csinálni, amibe belefásulnál, mert fáradt lábbal nem vagy képes végigfutni a 110 gátat. Tehát két verseny között pihenni is kell, így nem válnak monotonná az edzések. A versenyekkel minőségi futást gyakorolsz. A szám legnagyobbjai heti 2-3-nál nem edzenek többet. A minőség itt nincs arányban a mennyiséggel. A jamaicaiak sem viszik túlzásba az edzésmunkát, meg ugye eszik a "lekvárjukat"...

MN: Mennyire tekintenek az atlétákra potenciális doppingolóként?

KD: Bizonyos eredmények eléréséhez elkerülhetetlennek tűnnek bizonyos teljesítményfokozó szerek. Ha a 100 méter világcsúcsának fejlődését nézzük, nyilván megfordul az ember fejében, hogy valami van, hiszen évekig szenvedtek a 9,90 körüli eredménnyel. Mindenki tudja, hogy van emögött egy olyan rendszer, ami Európába, pontosabban Közép-Európába nem jut el. De Nyugat-Európába valószínűleg eljut, hiszen a 10 évvel ezelőtti THG-botrányba is többen belebuktak. (A THG olyan szteroid, melynek hatása hónapokig tart, de csak három-hét napig lehet kimutatni a szervezetben - a szerk.)

MN: Volt olyan, hogy azt érezted, tiszta eszközökkel csak egy bizonyos szintig juthatsz?

KD: Volt, de nem a dopping, inkább saját magam miatt. Magamhoz és az adottságaimhoz képest viszonylag későn jöttek azok az eredmények, amiket a szakemberek és én magam is vártam. Azután pedig a sok sérülés okozott komoly mélypontokat. Akarva-akaratlanul az egészségesen futott eredményeimhez, részidőkhöz viszonyítom a teljesítményemet. Tudom, hogy mire lennék és mire voltam képes, de nem tudok eljutni arra az egészségi szintre, hogy a képességeimnek megfelelően tudjak futni, stabilan versenyezni. A kérdőjelek inkább az edzések mennyiségével és minőségével kapcsolatban jöttek.

MN: Ez kicsit úgy hangzik, mintha az edződ munkáját kérdőjeleznéd meg.

KD: Nem, hiszen ifjabb Tomhauser Istvánban mindig vakon megbíztam. Remekül tudunk együtt dolgozni, és nagyon sok olyan tapasztalatot szereztünk, ami az utánpótlásnak is hasznára válhat. Az állandó sérüléseim rákényszerítettek minket egy olyan edzésmódszer kifejlesztésére, mely szerint kevesebb terheléssel lehet jó eredményeket elérni. És az elmúlt évek sikerei bizonyítják ennek a meglehetősen egyedülálló módszernek a létjogosultságát. Együtt tapostuk ki az utat, és ez a jövő generációjának nagyon nagy kincs lesz.

MN: Mi lehet az oka, hogy ilyen sérülékeny vagy?

KD: Ezt nagyon nehéz megmondani. Talán ez az én keresztem, de igyekszem nem így felfogni. Amúgy az atlétikában, különösen a sprintgátfutásban, egy élversenyző 2-3 évnél tovább a statisztikák szerint sem tud topon lenni. Teljesen ki van zsigerelve a test, és ez előbb-utóbb sérülés formájában visszaüt. Én úgy érzem, még nem jutottam erre a szintre, még nem sikerült elérnem a maximumot, de olyan sokszor műtöttek, olyan sokszor tört meg a felkészülésem, hogy nem tudom, lesz-e valaha is lehetőségem, hogy eljussak a saját csúcsomra. Az anatómiai felépítésemből fakadóan könnyen sérülök. Magas vagyok, nagy a testtömegem, ami az erőkarokra jobban kihat. Nagyobb tömeget kell elbírnia a lábamnak, az Achillesemnek, de azok nem ilyen terhelésre lettek kitalálva. Viszont úgy érzem, minden sérülés után lelkileg erősebb lettem.

MN: Akkor most lehetsz a legerősebb.

KD: Tavaly februárban volt egy műtétem, régi talpfájdalmamat orvosolták. A bal lábfejemet többször műtötték korábban is. A gátfutásban a lábfejet folyamatosan lábujjhegyre csapom. Egy edzésen százszor is, ebben elfáradtak a csontok. A talpam elülső, párnás részén leért a csont, ez okozta a fájdalmat. Annyira kellemetlenné vált, hogy meg kellett műteni. Ez igazából egy rutinműtét, de minden orvos másképp csinálja. Volt, hogy egy nap öt orvostól kaptam öt különböző véleményt, mindezt úgy, hogy az olimpiai felkészülésem múlt rajta. Ez a tanácstalanság volt a legnehezebb. Végül egy olyan orvos mellett döntöttem akkor, akiben maximálisan megbíztam, és a mai napig nagyon jó orvosnak tartok.

MN: Haragszol valakire vagy inkább csalódott vagy?

KD: Inkább csak annyi, mindez hogyan fordulhatott elő? A Sportkórházban elkaptam egy MRSA nevű bakteriális fertőzést, de a mai napig vitatott, hogy az hogyan kerülhetett a lábfejembe. A Sportkórház álláspontja szerint a baktérium már benne volt az orrgaratomban, ami azért érdekes, mert előtte már tízszer műtöttek, és sosem jelentkeztek hasonló tünetek, és nem is vizsgáltak ki ennek a betegségnek gyanújával. De igazából az volt a gond, hogy miután kitenyésztették a baktériumot, nem kaptam megfelelő kezelést. Nem jutottam hozzá ahhoz a speciális antibiotikumhoz, ami hat ellene, majd átküldtek egy másik kórházba. Gyakorlatilag kiadtak, mert nem tudtak velem mit csinálni. Innentől kezdve viszont nem sportolóként kezeltek, nem úgy álltak hozzám, hogy esetleg futni tudjak, hanem az volt a cél, hogy egyáltalán lábra álljak. Kérdéses volt, hogy a lábfejem jobb elülső része egyáltalán megmarad-e. Benne volt a pakliban az is, hogy a lábfejem egy részét amputálni kell. Végül sikerült megmenteni, de a nagylábujjamban megszűnt a nagyízület, összeforrt a csont, és nem mozog. Akkor azt mondták, hogy felejtsem el az atlétikát. Harmincévesen ott zokogtam a kórházban. Az élsportban egy kicsit gyerekek vagyunk, és ez a helyzet olyan volt, mint amikor elveszik a játékot. Azóta nincs olyan nap, nincs olyan edzés, de nincs olyan lépés a civil életben sem, hogy ne fájna. Igazából már csoda az is, ahol most tartok. Minden épeszű ember rég abbahagyta volna a sportot, de nekem van egy olimpiai kvalifikációm, amit tavaly megszereztem, és nem akarom veszni hagyni. Élsportolóként nem vagyok egy nyápic ember, megszoktam a fájdalmat, 20 éve része az életemnek. Leginkább azért van bennem harag és düh, mert a legfontosabb verseny előtt történt ez velem. Úgy éreztem, az olimpián életem legjobb formájában állhatok rajthoz. Azért mondtam le a világbajnokságot, mert fájt a lábam, de úgy mentem el a műtétre, hogy ez megoldódik, és minél előbb elkezdhetem az olimpiai felkészülést. Ebből lett az, hogy "Öreg! Örülj, hogy ha még járni tudsz", és egy 6 hónapos tortúra következett. Négy hónapig vasakkal a lábamban és csak mankóval tudtam járni. Nem tudom, hogy tud-e rosszabb történni egy sportolóval, mint 4 hónap szobafogság az olimpia évében.

MN: Kértek tőled bocsánatot?

KD: Nem, és szerintem nem is fognak. Igazából nem is vágyom rá, nincs rá szükségem. Tudom, hogy akik műtöttek, a legjobb tudásuk szerint jártak el és jót akartak, ezért nincs bennem rossz érzés velük kapcsolatban. Viszont egy hiba történt, amiről nem én tehetek, amiért valaki felelős, de mégis én iszom meg a levét.

MN: De most már küzdesz, hogy újra futhass.

KD: Az izmaim teljesen leépültek, nem tudtam elmenni edzőterembe vagy uszodába, egy cipőt sem tudtam felhúzni. Azért igyekeztem valamennyire karbantartani magam, mindennap felültem a szobabiciklire, tekertem egy órát. Ilyen dedós dolgokkal próbáltam legalább a keringésemet rendben tartani. Néha fekve nyomtam, aminek nálunk az égvilágon semmi jelentősége nincs, de kellett a lelkemnek. Viszont mindennap hittem benne, hogy újra fogok futni. A műtét után új edzésnaplót kezdtem, amiben le van írva, hogy ekkor és ekkor már futnom kell, milyen távot, mennyi súlyt kell emelnem, és ezeket a lépcsőfokokat tudom tartani. Még mindig nagyon távol vagyok egykori önmagamtól, de lassan kezd visszajönni a síkformám, vannak jelek, amikben már megmutatkozik, hogy javul az állapotom.

MN: Mivel lehet most biztatni?

KD: Igazából semmivel, ezért sem akartam sok embert közel engedni magamhoz. A barátnőmnél laktam, az ő szülei nagyon sokat segítettek. A barátaim ott voltak mellettem. Átértékelődött bennem sok minden, például az emberi kapcsolatok. A sporthoz való hozzáállásom talán annyit változott, hogy már nem csinálom annyira görcsösen a dolgokat, nem követek olyan szigorú diétát, nem vagyok akkora aszkéta, mint korábban. De ennek ellenére is jó súlyban vagyok, és biztos vagyok a sikerben. Ami a legnagyobb hülyeségnek tűnhet, hogy ugyanúgy tekintek az olimpiára is, mint a fertőzés előtt. Van két hónapom Londonig, nem tudom, mennyire tudom összekaparni magam addig, de a céljaim nem változtak. És ha azt vesszük, hogy 2 hónapja még nem tudtam rendesen futni, akkor nem is olyan kevés ez az idő.


szerző
Pásztory Dóra
publikálva
2012/21. (05. 24.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 1
    Bernadett Lajos
    2012. december 05., szerda 15:35
    Még jó,hogy nem bénult le örökké!!!!!!

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Betyárból kiskirály
A Toroczkai-birodalom – riport Ásotthalomról
A nagy begyűjtés
Mészáros Lőrinc és a tőzsde
Színházi melléklet
Máté Gábor, Kováts Adél, Kultúrbrigád
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Gasztró

még több gasztró

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...