Siklóernyőzés: Fel, fel, ti rabjai a földnek

szerző
- kk -
publikálva
1999/15. (04. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Hogy ki volt a történelemben az elsõ, aki azért ment fel egy magaslatra, hogy onnan a mélybe vesse magát, máig vita tárgya. Az biztos, hogy a reneszánsz idején egyesek már a sértetlen visszaérkezés gondolatával is eljátszadoztak. A siklóernyõzõ ember általában szeret élni, életörömét pedig többnyire úgy fejezi ki, hogy a levegõbe magával visz egy paplant is.

{k199915_21;b} Az ejtõernyõ és a siklóernyõ között az a különbség, hogy az elõbbi csak a zuhanás sebességét csökkenti, míg siklóernyõvel repülni is lehet. Kutatások igazolják, hogy a siklóernyõt soha nem találták volna fel, ha Fausto Veranzio velencei matematikus 1595-ben nem lép ki egy gótikus templomtorony ablakán. De kilépett, ráadásul maga fölé emelt egy fakeretre erõsített lepedõt is. Ezzel a mozdulattal egy füst alatt megmentette saját életét, és feltalálta az ejtõernyõt. A lepedõtechnikát Joseph Montgolfier fejlesztette tovább, és 1777-ben egy fûzfa kosár és felesége alsószoknyájának segítségével többször sikeres ugrást hajtott végre házuk tetejérõl. Ám a biztatóan indult ejtõernyõ-kísérleteket felesége betiltotta, ezért Montgolfier inkább feltalálta a hõlégballont.

Ekkortájt készült el az elsõ váz nélküli, körkupolás ejtõernyõ is, amely kisebb módosításokkal egészen a közelmúltig egyeduralkodó volt. Ezzel nem lehetett mást csinálni, mint repülõgépbõl kiugrani, és

az idegállapot függvényében

imádkozni vagy nézelõdni. Dan Poynter amerikai ejtõernyõ-szakértõ nagyon szeretett szabadesésben relaxálni, ha ideje engedte, mindig a föld felé zuhant, eközben rengeteget töprengett a levegõben maradás problematikáján. 1964-ben gondolt egyet, négyszögletesre vágott két ernyõt, közéjük párhuzamosan válaszfalakat varrt, és elkezdett velük szaladni. A levegõ felfújta a válaszfalak közötti hurkákat - egyfajta szárnyprofilt kialakítva -, felhajtóerõ keletkezett, aminek az lett a következménye, hogy az ejtõernyõ-szakértõ megint a levegõben találta magát. De most egyszer sem esett szabadon, hanem kilométerekre elsiklott, sõt néhányszor kanyarodott is.

Dan Poynter talán még most is a levegõben körözne, ha paplan alakú ernyõje tökéletes, valamint az idõjárás ideális lett volna. Idõközben a paplanernyõk banán alakúak lettek, repülési tulajdonságai pedig lényegesen javultak. Az idõjárás azonban továbbra is kiszámíthatatlan, márpedig a siklóernyõzésben ez a legfontosabb tényezõ. Ha kellemes az idõ, nem túl erõs a szél, akkor nagyon el lehet szállni. A világrekord 298 kilométernyi repülés, magyar pilóta eddig 145 kilométert repült egyhuzamban. Siklóernyõs bajnokságokon azonban nemcsak a repülés hosszát mérik, hanem ellenõrzõ pontokat kell érinteni, és nézik a levegõben eltöltött idõt is.

"A siklóernyõzés a legextrémebb sport", állítja Pálfi Béla Gábor összetett magyar bajnok, aki egyszer a Hármashatár-hegyrõl a Gyõr melletti Abdáig siklott, és nem volt sokkal lassabb, mint az ugyanezen a vonalon közlekedõ személyvonat, a távot ugyanis öt és fél óra alatt letudta. Pálfi Béla Gábor korábban sárkányrepült, sítalpakat tesztelt, és búvárkodott. Szerinte nincs a világon nagyobb

szabadságélmény,

mint több száz vagy ezer méter magasan, egy paplannal a fejünk fölött szállni a levegõben. Nincs pilótafülke, mint a vitorlázórepülõnél, nincsenek nehéz, mesterkélt fémszerkezetek, mint a sárkányrepülõnél, csak egy 15-20 négyzetméteres textildarab meg néhány madzag, na és az elengedhetetlen tiszta tudat. "Ez nem a neurotikusok sportja. Aki hajlamos a pánikra, mondjuk elõszeretettel sikoltozik, annak már az elején megköszönöm az érdeklõdését", avat be pedagógiai módszereibe a magyar bajnok. Azokat is rövid úton kiszûri, akik elsõ repüléseik alkalmával "juhééé!" örömkiáltással futnak le domboldalon, és a levegõbõl elõszeretettel integetnek vélt rajongóik felé. "Vészhelyzetben pillanatok alatt el kell dönteni, hogy mi a teendõ: ha valaki bepánikol, vagy euforikus állapotba kerül a repüléstõl, könnyen az életével fizethet."

Úgy tûnik, siklóernyõskörökben egyelõre senki sem pánikolt túlságosan, vagy menõzött a kelleténél intenzívebben, hiszen Magyarországon eddig még mindenki megúszta. Mindössze néhány gerincsérülésrõl suttognak a Buda környéki domboldalakon, ami jó arány a sárkány- vagy a vitorlázórepülõsökhöz képest. Ám ha olyat hallunk, hogy a paplanernyõzésnél még a foci is veszélyesebb sport, nem kell elhinni. Az ilyen szentenciákat az extrém

siklóernyõs-öntudat

egyik megnyilvánulásaként kell felfogni. Siklóernyõzni ugyanis veszélyesebb, mint szögletet rúgni, elég például egy erõsebb fékezés (az ernyõ széleit lehúzó kötelek megrántása), és a pilóta annyira belenghet, hogy zsákrepülésbe kezd (nyílegyenesen zuhan a talaj felé). Vagy ott van a turbulencia. Még a legtapasztaltabb versenyzõk is tartanak a váratlan szélörvényektõl, az ernyõ kupolája ugyanis könnyen visszahajolhat, a cellákból kiszorul a levegõ, és az ernyõ forogni, majd zuhanni kezd. Ilyenkor könnyen összegabalyodhatnak a madzagok, na és a tudatállapotok, és páni félelmünkben esetleg késõn találjuk meg az ülõke alatti minimentõernyõ kioldó fogantyúját. Aztán nem ajánlatos a felhõk közé menni sem. Nemcsak azért, mert nincs ott semmi látnivaló (olyan, mint a sûrû köd), hanem mert teljesen elveszítjük térérzékünket. Nem tudjuk, merre van fent és lent, ami nem különösebben megnyugtató érzés mondjuk kétezer méter magasan, teljesen egyedül, egy paplannal a fejünk fölött. Úti beszámolók szerint felhõben rókázni természetes dolog. Természetellenes ellenben zivatarfelhõbe repülni: az erõs felszálló légmozgás és a könnyedén elérhetõ tíz-tizenkét kilométeres magasság ugyan csábító, de

a menetrendszerûen fellépõ oxigénhiány

és a több millió voltos elektromos kisülések általában csökkentik a repülés élvezeti értékét. Magyarországon egyébként sem lehet 2900 méternél magasabbra repülni: efölött helikopterek jelenhetnek meg a paplanernyõ körül, és alászállásra kényszeríthetik a pilótát.

A legfélelmetesebb, ami egy siklóernyõssel történhet, az a "stabil zsákrepülés". A cellák tele vannak levegõvel, a kötelek sincsenek összecsavarodva, a kupola sem omlott össze, mégis egyik pillanatról a másikra zsákrepülésbe kezd a pilóta. Egyelõre senki - még Mulder ügynök sem - tudja a rejtélyes jelenség fizikai magyarázatát. A szakirodalom az ernyõ egyik oldalának teljes lefékezését javasolja erre az esetre, reményét kifejezve, hogy a pilótát elég magasan éri a paranormális jelenség, és van még ideje korrigálni.

Már most világosan látszik, hogy a siklóernyõzés népszerûségben elõbb-utóbb lehagyja a sárkányrepülést. Bár sárkánnyal tovább lehet a levegõben maradni, mérete, viszonylagos bonyolultsága, nehézkessége és a felszerelés ára miatt sohasem válhat tömegsporttá. Siklóernyõzéshez már hatvanezer forint elegendõ, ennyiért be lehet szerezni az ernyõt, az ülõkét, a hevederzetet és a bukósisakot. Aztán még harmincezer forint kell a kötelezõ oktatásra, és már szaladhatunk széllel szemben, lejtõn lefelé. A komolyabb paplanernyõk persze többe kerülnek, de még a versenyernyõk ára sem haladja meg a negyedmillió forintot. Ezért a pénzért pedig már tényleg azt csinálhatunk a levegõben, amit akarunk. Csak be kell tartanunk a siklóernyõs-KRESZ-t, ahol az uralkodó elv, szinte hihetetlen, a jobbkézszabály.

Kovács Róbert

Rekettye

A repülést persze úgy képzeli el az ember, hogy fogja magát, és sarkára szökken, otthagy csapot-papot, fõvárosunk faunájának és flórájának a részérõl annyi, eztán felhõket bólingat fültövön satöbbi.

Persze nem így van, hanem ehelyett fut, amennyire telik tõle, a feje fölött egy roppant izével, távolról nézve olyan, mint egy támadó harci csiga, holott kosként próbálna szökellni, ám mégis úgy talpal, mint az Egyiptom hercege címû rajzfilmmunkásságban a rabszolgák. Körülötte fütyül a szél, mint ahogy magunk szeretnénk, ha mernénk, nõk után, a szélben hetyke hangok harsannak, engedd el a belépõt, javasolják ezerrel. Miféle belépõt, elengedtem én már mindent, mormoljuk hõn szeretett orrunk alá, sõt jómagunkat is elejtett a vaksors, a kétbalkezes; és lendületünket, amely eget vívni küldött, a semmibõl hirtelen elõbukkanó rekettye hûti le.

Az ember gyakran alábecsüli a rekettye jelentõségét, és ez hiba. A rekettye kétélû fegyver. Kívülrõl hajlamos egyszerû szimbólumnak lenni: a rekettye azonban belülrõl mutatja meg igazi arcát.

Hatodszorra azonban sikerül. Végül is miért ne, mindennapinak tetszõ dolgokat kell megfelelõ sorrendben végrehajtani, a lényeg az, hogy el kell engedni a belépõt, aztán a szél grabancon ragadja az embert, megbillenti alatta a világot, megpörgeti, aztán a tenyerére veszi, és leteszi a földre, ha úgy tartja a kedve, gyengéden, ha mégse, akkor egy pöcköléssel, amitõl felbukfencezünk. Odafent, ahonnan indultunk, néznek utánunk, és halljuk, hogy a beavatottak gyermekei, futtukban búcsút intve a dombról elrugaszkodó szülõknek, ezt kiabálják egymásnak, engedd el a belépõt, mintha ez volna az elsõ szavuk.

- kk -

szerző
- kk -
publikálva
1999/15. (04. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...