Színháztörténeti paradoxon, ám tény: az 1956-ot megelőző hat-hét esztendő egyszerre volt a magyar színházi élet kíméletet nem ismerő pártállami leigázásának korszaka, valamint a máig elérő nézői és színészmitológiák kiindulópontja. Ha nem is békében, de azért a jelek szerint keveseket zavaró egymásmellettiségben fér meg e korszak emlékezetében a legendás előadások, színészóriások, igazgatók és rendezők (Gellért Endre, Major Tamás, Várkonyi Zoltán, Nádasdy Kálmán stb.) dicsősége meg a színészalázó tortúrák (mint például Tímár Józsefnek a pályától való száműzése) és a közönséget birkának tekintő színpadi agitkák szégyene. Ez a kínos bő fél évtized volt az operaház egyik aranykora, az Operettszínház és egyáltalán az operett „megmentésének” hősi érája, a pesti kabaré Kellér Dezső-i és Darvas Szilárd-i utóvirágzásának ideje, s még számos más színház, műfaj, no és persze művészi pályafutás kiemelkedő pillanata.
A hatalom egyszerre megnyomorító és kényeztető, szó szerint is kitüntető figyelme, a közönség pár órányi menekvést kereső össznépi törekvése, valamint a művészek fojtó légkörű, ám mégis termékeny összezártsága hozta létre ezt az utóéletében is különleges jelenséget. A kivételes-kivételezett helyzet értelemszerűen felértékelte a színházi világot és szereplőit, s ez a politikai jelentőség és a politikai affinitás gyarapodásával is együtt járt. Sztálin halála után, a Nagy Imre-féle „új szakasz” idején így válhatott a magyar s főleg a budapesti színházi élet a „fellazulás” egyik fő terepévé, számos vezető művész pedig akarva-akaratlanul is a hatalmi játszmák résztvevőjévé. Leveleket, memorandumokat írtak alá, s ami ennél is fontosabb: olyan bemutatókat harcoltak ki és hívtak életre, amelyek tükrözték és egyszersmind gerjesztették is a közéletben érzékelhető feszültségeket.
Az ilyen direkt politikai töltetű bemutatók előtt azonban még olyan előadások megszületését kell megemlítenünk, amelyek éppen apolitikus voltukkal hatottak e korban „forradalmi” újdonságnak. Nem vitás, ilyen volt Kálmán Imre erősen átírt Csárdáskirálynőjének 1954-ben bemutatott produkciója Honthy Hannával és egy éveken át elnyomott, sőt üldözött, nosztalgikus életérzés szabadjára eresztésével, s okvetlenül ilyen volt a rímes-szerelmes Heltai Jenő-darab, A néma levente 1955-ös előadása is a Néphadsereg Színházában. A közönség itt is, ott is felszabadító erejű, ritka ajándék gyanánt értékelhette az ideológiai indoktrináció szándékától mentes, mívesen szórakoztató produkciókat.
| ||
Ideológiai-politikai szempontból már jóval forróbb és kényesebb darab volt Az ember tragédiája. A reakciósság és bűnös pesszimizmus vádjával 1948 után a színházak műsorától távol tartott, azaz gyakorlatilag betiltott, 1954-ig még könyv alakban sem újra kiadott Madách-mű először egy gimnáziumi előadás formájában került a nyilvánosság elé. 1954 tavaszán ugyanis az író nevét viselő budapesti gimnázium diákjai Lengyel György rendezésében, a Zeneakadémia kistermében eljátszották Az ember tragédiáját. E szenzációértékű produkció után kerülhetett sor 1955 januárjában a Nemzeti Színház új Tragédia-bemutatójára, melyet az előző évadra – minisztériumi áldás híján – még hiába terveztek Major Tamásék. „Ez a mi Csárdáskirálynőnk” – mondta állítólag Major (aki Gellért Endre és Marton Endre társaságában rendezőként jegyezte a bemutatót), s ahogy azt egy aggodalmas hangvételű pártirat is megállapította: „Az ember tragédiája megnézése divatőrületté vált”. Az időközben újra felülkerekedő Rákosi Mátyás is megtekintette a Tragédia egyik előadását, s ha hihetünk Molnár Gál Péter anekdotikus színháztörténetének, akkor az első titkárnak mindössze két érdemi megjegyzése volt: „a prolikat ez nem érdekli”, illetve „maguknak csak az a szerencséjük, [hogy] nem szeretek művészt börtönben látni”.
1956-ra azután következtek az immár napi politikai jelentőségre is rögvest szert tevő bemutatók. 1956. október 6-án, azaz Rajk László és társai újratemetésének estéjén mutatta be a főváros legújabb színháza, az angyalföldi József Attila Színház a fiatal Gáli József Szabadsághegy című drámáját, amelynek középpontjában a koncepciós perek témája állt. Gobbi Hilda játszotta a munkásmamát, aki elől eltitkolják, hogy három kommunista káderfia közül az egyik börtönbe került, és ott utóbb meg is halt. A darab fogadtatása igen zajosra sikeredett, ám korántsem volt indokolatlan az a kérdés, amit a barát és nemzedéktárs Eörsi István az Irodalmi Újságban megjelentetett bírálatában felvetett: „Vajon ez a siker nem publicisztikai értékeinek köszönheti-e a létét, vajon e műbe nem a merő aktualitás pumpálja-e ideig-óráig a vért?”
Ilyen kérdést Németh László ugyancsak 1956 októberében bemutatott Galileijével kapcsolatban természetesen senki sem vetett fel. Az 1953-ban megírt, majd hatalmi szóra megváltoztatott befejezésű dráma a Nemzeti akkori kamaraszínházában, a Katona József Színházban jutott a közönség elé, a címszerepben Bessenyei Ferencet felléptetve. „Ha végsőkig keserítik, a féreg is felágaskodik” – őrzi máig a rádiófelvétel a keserűen kifakadó Bessenyei-Galilei hangját, s az ilyen és ehhez hasonló mondatok még akkor is direkt hatást válthattak ki a pesti közönségből, ha egyebekben sem az itáliai tudós, sem Németh László mártíri énképével nem azonosultak.
A Katona József Színházban amúgy éppen ezt a darabot játszották október 23-a estéjén is: ide kellett időben megérkeznie a Vörösmarty Szózatát a tüntető tömeg körében előzőleg elszavaló Bessenyei Ferencnek. Neki ebből utóbb nem lett különösebb baja, s kollégáinak többsége is „megúszta” kisebb-nagyobb szakmai retorziókkal a szavalásokat, a forradalmi tanácsi elnökségeket és a rádióbeszédeket. Jó néhányan azonban sokkal rosszabbul jártak, színészek éppúgy, mint rendezők és drámaírók: a győri rendezőt, Földes Gábort halálra ítélték és kivégezték, Gáli József is majdnem ugyanerre a sorsra jutott, míg Háy Gyulát, Darvas Ivánt, Mensáros Lászlót vagy Nagy Attilát börtönbe zárták pár esztendőre. Jóllehet, szíve szerint alighanem Kádár János sem szerette a művészeket börtönben vagy kötélen látni.
