Színház

A román, aki rákapott a hatalomra

Székely Csaba: Vitéz Mihály

  • Tompa Andrea
  • 2015. augusztus 2.

Színház

Van valami izgalmas és üdítő az első percektől kezdve, amikor a színpadon ott lóg, mint egy Brecht-darabban, a helyszínfelírás, hogy „Havasalföld” és „Cra­iova” (vagy inkább Krajova?), s egy bizonyos Mihály bán, a macsó „román” pedig ízléstelen hálós trikóban és valódi pocakkal uralja a színpadot.

Az izgalom abból táplálkozik, hogy egy román történelmi figurát láthatunk, kinek diktatúra közben és után emelt lovas szobrából jutott bőven az erdélyi városokba. Kolozsváron például a Fadrusz-féle Mátyás királynak is „pandanja”, s a teret, amelyen áll, nyomban 1919-ben keresztelték az ő nevére, azaz Mihai Viteazulra, a román győzelem szimbólumaként, hiszen Erdély első román fejedelméről van szó. Egy kortárs író, Székely Csaba pedig darabot ír róla, magyarul; igaz, hogy Romániában nem játszották a művet, viszont Szombathelyen igen, s most Budapesten vendégeskedik számos népek előtt. Van, lehet ennek így tétje.

Egy magyarul beszélő Vitéz Mihályt nézünk tehát, a törököt feltartóztatót, az Erdélyt meghódítót, a mai Románia területeinek, egykori fejedelemségeinek első egyesítőjét a 16. században. Magyar (sőt: erdélyi magyar) szerzőtől jelentős alkotói tett, hogy olyan figuráról ír történelmi bohózatot (bár „komikus tragédiának” jelöli), akin keresztül megszólalhat egy magyar–román és össz­európai viszony, még ha történelmi távlatból és a nevetéskultúra felől nézve is. Mihály felemelkedése és bukása vezeti az eseményeket, ám a műfaj követelményei szerint a szóbeli és játékbeli petárdák, a folyamatosan eldurranó komikum a motor. A szombathelyi társulattal dolgozó Béres Attila látványosan nyers, közönséges és mai, az amatőr színház történelmi játékaira utaló groteszk színjátékot teremt, és ez a közönségesség bár riasztó, mégis elfogadtatja magát, mert bumfordi és vicces. A nyelv is komikusan archaizál, kevés és sokszor ismételt fordulattal él („megtépázni az én szakállamat nekem”), így a szöveg, a párbeszédek sokkal hosszabbak, ráérősebbek, s ez hol humoros, hol, mivel egy pörgős bohózatban vagyunk, gátfutáshoz hasonlít. A drámai szöveget rendezői aktuálpolitikai-kritikai utalások tarkítják; ez jó, a textus elbírja.

Ha a román fejedelem egy durva, barbár balkáni medve, egy Falstaff, aki rákap a hatalomra és a hódításra (Bajomi Nagy György elég fajsúlyos e szerephez), akkor Erdély fejelmét, Báthory „Zsigát” egy színes kis homokosnak ábrázolja az előadás, aki inkább megfutamodik a hatalom elől. Ahogy a „bunkó román” belehuppan Erdély díszes trónjába, az kilátásba helyezi a jövőt – a huszadik századot is. A legviccesebb a német-római császár udvara, ahol mindenki németesre szabott, szivárványszínekben pompázó egyenöltönyben nézi a focit a tévében Conchita Wurst társaságában. Ezzel a képpel beértünk a hanyatló Nyugat jelenébe, kedélyes paródiájába. A görög származású köpönyegforgató tanácsadó, kém és kavarógép Mertz Tibor alakításában a legkomolyabban vehető szereplő. Minden nemzet ábrázolása komikus és elnyomó, kíméletlen, mindenki ostoba, a bunkó, érthetetlen székelyek is, ahogy nehéz fejükkel nem fogják fel a leg­egyszerűbb dolgokat sem – ennyi sztereotípiát és nevetségessé tételt ez a komikus műfaj elvisel. De a nők ábrázolása (és ez tisztán rendezői kérdés, bár nemigen írt a szerző sem számottevő nőfigurát) elfogadhatatlan, nemcsak azért, mert nincs egy normális nő sem, hanem mert a női test olyan szinten szexualizált és kizsákmányolt, ahogy a férfié nem, és ennek az elnyomásnak a megmutatása nem tudatosít a nézőben semmit, hanem jóváhagy egy jóváhagyhatatlan viszonyrendszert. Az asztalon sokáig minimálruhában idomokat düllesztő, vonagló nők, a csak szexualitása által ábrázolt feleség még bohózati szinten is kínosan egyszerű.

A jelenetek közti váltásokat zenei betétekkel hidalják át – a zenei választások is humorosak, nagyjából az első, legnyersebb, de működő ötlet már pozicionálja kulturálisan a helyszínt. Kifejezetten hálás vagyok azért, hogy Erdély külföldre szakadt, nosztalgiázó csalogánya, Tamás Gábor „Erdély felől fúj a szél” kezdetű nótája is helyet kapott, a románokat pedig az eredetileg moldáv O-Zone zenekar másképpen nyálas zenéje „írja le”.

Ám amennyire lendületes és innovatív az előadás eleinte az alap­ötletével és kezdeti energiáival, amennyire tétje volt egykori történelmi és jelenbeli viszonyaink villongásainak, úgy halványul mindennek az ereje a második részben. Bizonyára a bohózati forma roppan meg ennyi „történelmi viszony”, ennyi udvari intrika súlya alatt, amelynek céljait, a hatalmi derbiket fel kéne fognunk. Az író végig akarja mondani a történetet, de a jelenhez való kapcsolata, általánosabb hatalomkritikai nézőpontja, ami a mához kötné, elhalványul. Bohózat és tartalma egyre kevésbé találkoznak, és háromórányi anyag ebben a szövegben és előadásban biztosan nincs, túlírtnak tűnik. A sötét, már-már drámai tónusok, amelyeket az előadás második része pe­dzeget a csaták megjelenítésével, a fejedelem meghátrálásával és bukásával, lassan tét nélkülivé válnak, hosszúra nyúlnak, humoruk elveszik.

A szombathelyi Weöres Sándor Színház vendégjátéka a Városmajori Szabadtéri Színpadon, Budapesti Nyári Fesztivál, június 18.

Figyelmébe ajánljuk

Szól a jazz

Az ún. közrádió, amelyet egy ideje inkább állami rádiónak esik jól nevezni, új csatornát indított. Óvatos szerszámsuhintgatás ez, egyelőre kísérleti adást sugároznak csupán, és a hamarosan induló „rendes” műsorfolyam is online lesz elérhető, a hagyományos éterbe egyelőre nem küldik a projektet.

Fülsiketítő hallgatás

„Csalódott volt, amikor a parlamentben a képviselők szó nélkül mentek el ön mellett?” – kérdezte az RTL riportere múlt heti interjújában Karsai Dánieltől. A gyógyíthatatlan ALS-betegséggel küzdő alkotmányjogász azokban a napokban tért haza a kórházból, ahová tüdőgyulladással szállították, épp a születésnapján.

A szabadságharc ára

Semmi meglepő nincs abban, hogy az első háromhavi hiánnyal lényegében megvan az egész éves terv – a központi költségvetés éves hiánycéljának 86,6 százaléka, a teljes alrendszer 92,3 százaléka teljesült márciusban.

Puskák és virágok

Egyetlen nap elég volt ahhoz, hogy a fegyveres erők lázadása és a népi elégedetlenség elsöpörje Portugáliában az évtizedek óta fennálló jobboldali diktatúrát. Azért a demokráciába való átmenet sem volt könnyű.

New York árnyai

Közelednek az önkormányzati választások, és ismét egyre többet hallunk nagyszabású városfejlesztési tervekről. Bődületes deficit ide vagy oda, választási kampányban ez a nóta járja. A jelenlegi főpolgármester első számú kihívója már be is jelentette, mi mindent készül építeni nekünk Budapesten, és országszerte is egyre több szemkápráztató javaslat hangzik el.

Egymás között

Ahogyan a Lázár János szívéhez közel álló geszti Tisza-kastély felújításának határideje csúszik, úgy nőnek a költségek. A már 11 milliárd forintos összegnél járó projekt új, meghívásos közbeszerzései kér­dések sorát vetik fel.

Mit csinál a jobb kéz

Több tízmillió forintot utalt át Ambrózfalva önkormányzatától Csanádalbertire a két falu közös pénzügyese, ám az összeg eltűnt. A hiány a két falu mellett másik kettőt is nehéz helyzetbe hoz, mert közös hivatalt tartanak fönn. A bajban megszólalt a helyi lap is.

Árad a Tisza

Két hónapja lépett elő, mára felforgatta a politikai színteret. Bár sokan vádolják azzal, hogy nincs világos programja, több mindenben markánsan mást állít, mint az ellenzék. Ami biztos: Magyar Péter bennszülöttnek számít abban a kommunikációs térben, amelyben Orbán Viktor is csak jövevény.

„Ez az életem”

A kétszeres Oscar-díjas filmest az újabb művei mellett az olyan korábbi sikereiről is kérdeztük, mint a Veszedelmes viszonyok. Hogyan csapott össze Miloš Formannal, s miért nem lett Alan Rickmanből Valmont? Beszélgettünk Florian Zellerről és arról is, hogy melyik magyar regényből írt volna szívesen forgatókönyvet.

„Könnyű reakciósnak lenni”

  • Harci Andor

Új lemezzel jelentkezik a magyar elektronikus zene egyik legjelentősebb zászlóvivője, az Anima Sound Sys­tem. Az alapító-frontember-mindenessel beszélgettünk.