A kukac éve

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
2001/1. (01. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ken Kesey interneten át árulja haveri köre nagy pszichedelikus buszozásának több mint 30 év után összevágott és videóra mentett filmfelvételeit. Stephen King megnyitotta új rémregénye kicsiny, elektronikus boltját. A világ Nr 1 könyvvására, az ezúttal lengyelekre fokuszáló Frankfurt különdíjat kreált az e-könyveknek. A most [*****]-nak nevezendő küzdőtéren végkifejletéhez közeledik az első magyar online regénypályázat, a döntőben Garaczi, Majoros és Smiles urak hajráznak. Korrekt szakmai portálja lett a honi filmes és színházi világnak (magyar.film.hu; szinhaz.hu ), hálóhelyre leltek papíron anyagiakkal küzdő kulturális folyóiratok (c3.hu; KonTextus.hu), és lehet keresgélni irodalmi, zenei vagy képzőművészeti vonalon is (bár például sok múzeumi honlap tanulhatna az Uhrin Benedek Fan Clubtól). A Stefanovits-Végh-Kálmánchelyi trió filmje, az uristen@menny.hu óta közhelyesnek hat minden valami@valahol.hu jellegű cím. Nem szeretnék a Gép + narancs rovat felségterületére tolakodni, de innen, a kultúrbunkerből sem lehet nem észlelni a hálózat térhódítását mindenféle művészetekben, lazán ideértve a reklámot is. Ez az @¨© lesz a végső, csa-ak összefogni hát, hajramagyarok@orszagimazs.hu.

Kultúra

világ.Ken Kesey interneten át árulja haveri köre nagy pszichedelikus buszozásának több mint 30 év után összevágott és videóra mentett filmfelvételeit. Stephen King megnyitotta új rémregénye kicsiny, elektronikus boltját. A világ Nr 1 könyvvására, az ezúttal lengyelekre fokuszáló Frankfurt különdíjat kreált az e-könyveknek. A most [*****]-nak nevezendő küzdőtéren végkifejletéhez közeledik az első magyar online regénypályázat, a döntőben Garaczi, Majoros és Smiles urak hajráznak. Korrekt szakmai portálja lett a honi filmes és színházi világnak (magyar.film.hu; szinhaz.hu ), hálóhelyre leltek papíron anyagiakkal küzdő kulturális folyóiratok (c3.hu; KonTextus.hu), és lehet keresgélni irodalmi, zenei vagy képzőművészeti vonalon is (bár például sok múzeumi honlap tanulhatna az Uhrin Benedek Fan Clubtól). A Stefanovits-Végh-Kálmánchelyi trió filmje, az uristen@menny.hu óta közhelyesnek hat minden valami@valahol.hu jellegű cím. Nem szeretnék a Gép + narancs rovat felségterületére tolakodni, de innen, a kultúrbunkerből sem lehet nem észlelni a hálózat térhódítását mindenféle művészetekben, lazán ideértve a reklámot is. Ez az @¨© lesz a végső, csa-ak összefogni hát, hajramagyarok@orszagimazs.hu.

Piti a vérzivatarban

Ha még emlékeznek rá, ezen a hajramagyarok címen lehetett Sydneybe üzenni a magyar testkultúra büszkeségeinek az olimpiára. Nagy évük volt ez az ország imázsát glancoló közhivatalnokoknak: a millennium jegyében mintha szent hivatásuk lett volna másképp csinálni mindazt, amit már megszoktunk régi formájában. A koronát a Parlamentbe költöztették a múzeumból, az augusztus 20-i tűzijátékot a Parlament elé a Gellért-hegyről. A koronázás bejött: ha a Nemzeti Múzeumban marad, aligha zarándokolnak hozzá napok alatt több tízezren, viszont ideológiai vitákat és forintmilliókat megspórolhattunk volna. A tűzzel való játék azonban visszafelé sült el, a kékre világított Lánchidat leszámítva, az új design nem érte meg a tömegnyomort, a költségeket illető titkolózás pedig kifejezetten ellenszenves volt.

A kulturális jellegű állami költekezést finoman szólva ellentmondások terhelték. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma példának okáért hetente, adásonként egymillióval támogatott egy szimpla showműsort (Rókusfalvy Pálét az M 1-en), aminek égvilágon semmi köze a millenniumhoz, de Eörsi István németországi útiköltségét visszatartották, rém kínos helyzetbe hozván a vele együtt meghívott másik két magyar írót, akinél viszont állták ugyanazt a cechet. Tizenkét színészt havi félmillióval tiszteltek meg a nemzet nevében, de a Műcsarnok szomszéd országokra is tekintő millenniumi kiállítástervét úgymond profilidegenként kilőtték.

A támogatás és elutasítás szakmai érvei mögött mindenkor szubjektív és személyes szempontok is húzódhatnak, nem beszélve a politikaiakról. Mindezek összhatásából fájó történetek is ki szoktak kerekedni, jutott belőlük bőven 2000-re is. Hámori József nagyobb miniszteri mozgásteret kínáló és kisebb szakmai autonómiát élvező Nemzeti Kulturális Alap(program)ot hagyott hátra, mint amilyet ő örökölt Magyar Bálinttól. Utódja, Rockenbauer Zoltán azt a kezét tartja rajta a kulturális örökség lüktető pulzusán, amellyel a Magyar Narancs című, kétheti periodikában publikált hajdan. Ugyanezzel írt alá néhány erősen vitatható papírt is. Belenyúlt a szakmai szervezetek által állami kitüntetésre javasoltak listájába és egy levéltári támogatást célzó szakmai javaslatba (kisebb, vidéki levéltárak javára, a fővárosi rovására). Pesti Magyar Színházra cseréltette a Hevesi Sándor téri Nemzeti Színház névtábláját (az NKA-ban egyébként végre szakkuratóriumhoz jutott építésztársadalom megszégyenítéséhez ő már nem kellett, mondhatni önjáró folyamat az, mióta Schwajda György a színfalak mögött dolgozni kezdett az új új Nemzetiért). Albérlővé fokozta le a Petőfi Irodalmi Múzeumot saját épületében (ahová Károlyi Palota Kulturális Központ néven költözött be új főbérlő). Szakmai koncepció kidolgoztatása nélkül vágott bele egy új modern művészeti múzeumba (koncepció majd az épülettel együtt születik).

Személyes érdeklődése a polinéz kultúra mellett a klasszikus zenéhez és a képzőművészethez köti, nem csoda, ha előremutató lépései ez utóbbi területeken szembetűnőbbek. Lepacsizta a pénzügyminiszterrel, hogy eltörlődjék a 25 százalékos áfa, mely a műkincsbehozatalt nehezítvén visszafogta a legális piacot, és hogy két ezrelékről egy százalékra, tehát ötszörösére emelkedjen a beruházások után fizetendő társasági adóból leírható összeg, amennyiben műalkotások vásárlására fordítják. (Áfaeltörléssel persze a nehéz évek után magára talált könyvpiac, beruházási kedvezménnyel a visszaállamosított Mafilmből kinőtt, de még gyerekcipőben járó privát filmipar is tudna mit kezdeni, ám ilyesmi nem áll friss jogszabályban.) A jövőre életbe lépő változások hírénél jóval nagyobb hullámok kísérték azt, hogy a muzsikusok felének cseréjét eredményező követelményszint emelésével párhuzamosan több száz millióval kistafírozta a Kocsis Zoltán dirigálta Nemzeti Filharmonikusokat (sárga irigységbe taszajtván másokat, főként a Budapesti Fesztiválzenekart, ahonnan mindezek ellenére csak heten szerződtek át).

De nemcsak az államnak, hanem önkormányzatoknak is akadtak ügyeik a maguk művészeivel. A főváros például csak véres verejtékkel tudott dűlőre jutni világhírű zenekarával és annak karnagyával, Fischer Ivánnal. A Budapesti Fesztiválzenekar immár nem a főváros intézménye, de fix apanázst kap. A Szegedi Kortárs Balettnek az ottani Nemzeti Színházzal és önkormányzattal gyűlt meg a baja, végül a Juronics Tamás vezette trupp is önállósodott. Menet közben, részleteikben ugyan horrorisztikusak, utólag mégis gyakran optimista végkicsengésűek ezek a történetek, mert dacból és elhivatottságból új produkciók születnek, és ezeknek legalább akkora esélyük van a halhatatlanságra, mint hivatalnak a feledésre. Az NKA-nál életbe lépett utófinanszírozási rendszer miatt a szokásosnál is jobban eladósodhat a Mediawave, de a fesztivál (legrosszabb esetben az emléke) és gründolóinak neve mégis fennmarad, városházák és különféle kuratóriumok emberkéire pedig a kutya sem fog emlékezni.

Sorsok

Az élethalálharcnak tűnő csaták közepette persze nehéz ezzel vigasztalódni, de a lényeg mégiscsak a mű, a produkció. Ami papíron, vásznon, képernyőn, kottán, színpadon megjelenik. Itt most nem ártana határozottan megnevezni, mi marad fenn a 2000-es tömegtermelésből, de a szelekciót szívesebben hagynám rá az időre. Inkább csak felsorolásszerűen, emlékeztetőül néhány dolog, ami fontosabbnak tűnt más dolgoknál, figyelmet keltett, a közbeszéd részévé vált.

Az 50-es évek (a rendszerváltó napok nagy témája), a 60-as évek (a tavalyi retro tárgya) után még közelebb merészkedtünk a félmúlthoz: előhívódott a 70-es, 80-as évek levegője. Az Új Színházban, Kornis Mihály darabjában maga Kádár János és Kádárné Mária jelent meg a színen. Kukorelly Endre Rom című könyvecskéjében számolt el, le, be az egész érával, -ról. Hogy mit tettek a málló rom ellen a szamizdatosok, az a Centrális Galéria Író - Géppel című kiállításán látható. Hogy nagyjából mi ment a mindennapokban, arra Buzás Mihály A kis utazás című filmje és a köré szervezett, Almássy téri fesztivál kereste a választ, míg az ízig-vérig mában mozgó építészeti és designfolyóirat, az Octogon kampányt kezdett a kor egyik jellegzetes képe (Erdély Miklós egyik alkalmazott munkája), a Kálvin téri Fabulon-mozaik megmentéséért. Annak összefoglalására pedig, hogy nyugati szemszögből mi látszott zajlani errefelé, egyrészt a Ludwig Múzeum közép-európai művészetből szemezgető vándorkiállításai tettek kísérletet (a Nézőpontok/Pozíciók az elmúlt ötven, A Fal után a legutóbbi tíz évből merített), másrészt a Kommunizmus fekete könyve és a köré szervezett konferencia vállalkozott (rendezte a XX. Század Intézet, amely átvette az edinburghi Koestler-hagyatékot, s múzeumot alakít ki a rossz emlékű Andrássy út 60-ban; nem összetévesztendő a nemrég született XXI. Század Intézettel).

Történelmi és személyes szálak szövődtek össze a fél évszázados fennállásának dicshimnuszait derűsen tűrő Esterházy Péter régóta várt vaskos kötetében (Harmonia czlestis). Gyártási mizériák okozta véletlen, de Gödrös Frigyes (Glamour) és Szabó István (A napfény íze) vállvetve villantotta fel a XX. századi világtörténelem lenyomatát egy-egy zsidó család sorsában. A két film közül ez utóbbi folytatólagos vitát indukált az ÉS-ben az asszimilációról, ami még mindig normálisabb, mint a Claude Lanzmann Shoah-jának televíziós sugárzását kísérő visszhangtalanság. Ami kódolva volt: szó se róla, pótoltak egy régi adósságot, ám nem futotta hírverésre, hogy valami alapvető értéket adnak a fél országban amúgy sem fogható M 2-n. Szász János Steven Spielberg alapítványának megbízásából készített dokumentumfilmje (A holokauszt szemei) 2001-ben valószínűleg látható lesz, de azt már előre sajnálni lehet, hogy le kellett mondania a Herder-díjas Kertész Imre Sorstalanságának megfilmesítéséről. ´t magát esetleges Oscar-jelöltsége aligha kárpótolja.

A mogyorók bejövetele

Mit tett egy szorgos sznob e városban, ahol vendéglátó egységeket olyan kutyaütőkről neveznek el, mint Eckermann, Hemingway, Leonardo, Miró, Mozart, Picasso, Shakespeare, Verdi, Verne vagy Vian?

Ünnepelt. Kiszedte postaládájából az ingyenes (amúgy állítólag 2001. augusztus 20-ig több mint egymilliárdba kerülő) Millenniumi Országjárót, s várja már nagyon a Választ (a kormányzati hetilapot) meg a Sacra Coronát (Koltay-Nemeskürty filmjét). Elutazott 21 Szent István-szobor avatására, a tévében lassított klipeken követte n + 1 millenniumi zászló átadását. 740 ezer forintért megvette 18 karátos aranyból és ezüstből a koronázási ékszerek szorgos kezű ötvösmesterek készítette, kicsinyített mását. Hőgutát kapott a Szent Jobb-körmenetben. Hűsölni történelmi kiállításokra járt. Megnézte Esztergomban a Veled, Uram!-at (Szörényi-Bródy), Egerben a Jézus születését (ifj. Csoóri-G. Nagy Ilián), Budapesten a Betlehemi Csillagot (Illés Lajos; aki G. Nagy szerint tőle plagizált), a Megfeszítettet (Koltay Gergely) és a Bánk bánt (Erkel; a szomszéd réten dolgozó Pa-Dö-Dö-vel szimultán).

Lapozgatott. Primőrt (csak jelzésül: Parti Nagy Lajos: Hősöm tere; Szentkuthy Miklós: Bezárult Európa; Szávai Géza: Székely Jeruzsálem; Jusztina Harsona: Naplómmal kettesben; Tom Wolfe: Talpig férfi; Ian McEwan-, Musil- meg Tarantino-sorozat;) és évfordulós aktualitást (száz éve született Márai és Szabó Lőrinc, ugyanakkor halt meg Nietzsche, akinek különszámot szentelt a Vulgo és a Gond, s akinek Zarathustrája új fordításban, kritikai kiadásban jelent meg). Kívülről fújta a világ legfelkapottabb regényfolyama fordulatait (JK Rowling: Harry Potter). Várta, melyik kiadó kezd valamit a hivatalos Kínát hergelő, disszidens Nobel-díjassal (Gao Xingjian vagy Kao Hszing-csien, ahogy tetszik).

Színielőadásokra járt. Külföldiekre (Hannoverbe a maratoni Faustra; a Trafóba mindenféle mozgó testekre; Pina Bauschra és Európa művészszínházainak Pestre jött krémjére) meg magyarokra (találomra: Bárka: Tótferi; Kamra: Kés a tyúkban; Mozgó Ház: Tragédia; Picaro: Kórház-Bakony; és persze Kaposvár, Nyíregyháza). Megleste a kereskedelmi tévékbe beszippantott sztárokat (Stohl András, Alföldi Róbert), figyelte, mire jutnak ígéretes rendezők (Schilling Árpád és megint Alföldi), s hova fut ki a fővárosi színházi struktúra átalakítása.

Hegyezte a fülét. Puccba vágta magát, nehogy kinézzék az Operából a száz éve halott Verdi-hetekről és egy elfeledett/felfedezett horvát Zrínyi-dalműről. Kitett a polcára másfél méter új Bach CD-t, ha már 250. évfordulója volt a Mester halálának. Meg félméternyi Bartók-összest a Hungarotontól, csak úgy. Próbált eligazodni a kiadó komponista-igazgatója, Hollós Máté és Csalog Gábor zongoraművész vitájában, aki Hollóst a művészek semmibevételével és megfélemlítésével vádolta. Tavasszal és ősszel fesztiválra járt klasszikust és kortársat hallgatni, kiugrott Salzburgba Eötvös Péter kedvéért, a Szigetre világzenéért, az Andrássy útra technoparádéért.

Meresztette a szemét. Megállapította, hogy a nagyok nagyok (Dürer, Dalí, Miró, Klee, Tanguy, Warhol, Beuys, Cecil Beaton, Brassai; 100 mozgalmas év Berlinből; plusz a klasszikusok, akiket bíróság ítélt vissza a Herzog-örökösnek). Hogy a számítógéppel felnőtt fiatalokban van spiritusz és gógyi (Áthallás; Média Modell). Szobrok között csónakázott a Ligetben. Figyelte, merre mozdul a nőművészettel startoló Ernst Múzeum, immár a Műcsarnokról leválván. Vette az imázsukat szponzoráció útján fényező cégek üzenetét (bauMax-x, West, Raiffeisen, Magyar Aszfalt, @¨©). Árverésre járt bámulni, hogyan vesznek kétmillióért miniatűr Széchenyi-képmást (a róla szóló Bereményi-film ennek tízszereséből készül), 44 millióért pedig Murillót (eredetisége vitatott, az viszont tény, hogy nem fizették ki, tehát nem kelt el kikiáltási áron sem). És csak nézte bambán, hogy a főváros öt év alatt, tehát sem az előző, sem a mostani kormánnyal együttműködve sem volt képes helyet teremteni László Károly gazdag svájci műgyűjteményének.

Beült a sötétbe. Kezdőkre (Mundruczó Kornél: Nincsen nekem vágyam semmi; Fésős András: Balra a nap nyugszik), haladókra (Deák Krisztina: Jadviga párnája; Szőke András: Helyfoglalás, avagy a mogyorók bejövetele; Lukáts Andor: Portugál) és örökifjakra (Jancsó Miklós: Anyád! ...a szúnyogok), rövidre és reciklált tuttira (Hyppolit; Meseautó). Látogatta a kötelező hazai fesztiválokat (Titanic, Mediawave). Letesztelte a nemzetközi fesztiválcirkusz ászait (P. T. Anderson: Magnólia; Almodóvar: Mindent anyámról; Forman: Ember a Holdon; Wenders: A Millió Dolláros Hotel). Várta, hogy ellenőrizhesse Cannes-t (Lars von Trier: Dancer in the Dark; Wong Kar-Wai: In the Mood for Love), ha már ellenőrizte, mire adtak LA-ben Oscart (Sam Mendes: Az amerikai szépség; A. Wachowski: Mátrix + Wajda, aki ugye régről ismerős).

Miután pedig mindezt letudta, videotékába indul, hogy az új évezred hajnalán ismét megnézze a 2001: Ûrodüsszeiát. Írója, Arthur C. Clarke Srí Lankán éldegél, rendezője Stanley Kubrick tavaly óta a Tejutat járja, túl mindenen.

S akkor eszébe jut, hogy túllépett e mai kocsmán még valaki: Petri György.

Koccintás után vagyunk, tessék elővenni, Amíg lehet, aztán meg a decemberi Holmit.

BÚÉK.

Szőnyei Tamás

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
2001/1. (01. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...