Annál bizonytalanabb a jövő - A színházi nevelés és a magyar múlt

  • Kovács Bálint
  • 2014. február 3.

Színház

Az emlékezés drámái címmel tartott szimpóziumot a Káva Kulturális Műhely a színházi nevelés és a történelmi témák összekapcsolhatóságáról december közepén a MU Színházban. A négy előadás a magyar közelmúlt traumáiról, a múlttal való szembenézés igényéről szólt.

Túlzás volna azt állítani, hogy minden 14-18 éves kamasz elképesztően nyitott, értelmes és okos, pedig a Káva négy, a magyar közelmúlt eseményeit feldolgozó színházi nevelési előadásán így tűnik. A TIE (Theatre in Education) módszertanát használó foglalkozások úgy mesélnek el egy cselekményében és dialógusaiban nagyobbrészt színdarabként megírt történetet, hogy a játszó drámatanár-színészek bizonyos pontokon a nem csak nézőként jelen lévő iskolai osztályok tagjaihoz fordulnak, és megkérdezik, mit kellene szerintük egy-egy karakternek tennie az adott szituációban, mi lehetne egy nehéz helyzet megoldása, miért tette a másik, amit tett, és vajon jól tette-e vagy sem - hogy aztán a válaszok, a kialakuló beszélgetések tanulságai formálják az előadás további részét. A válaszok vagy viszontkérdések pedig - legyen szó hátrányos helyzetű szakközépiskolásokról vagy elit gimnáziumok tanulóiról - tényleg szinte mindig meglepően jók ezen a két napon. Hogy miért, az az egész színházi nevelésnek hívott, egyszerre színházi és pedagógiai módszer kulcsa: mert jó esetben ezek az előadások olyan helyzeteket mutatnak meg, amelyekben a felmerülő problémáknál a "néző" egyszerűen nem tud bornírt sablonválaszt adni. Márpedig az ember semmit sem érthet meg jobban, mint azt, amire maga jön rá.

A Káva négy múltfeldolgozó előadásában - Trianon, a holokauszt, az ügynökkérdés és a cigánygyilkosságok kapcsán - a helyzetek mindig ilyenek, nagyrészt a témákhoz való hozzáállás miatt: egyik sem a múltról, az adott eseményről szól, hanem a hatásukról, továbbélésükről a mában. Az unoka egy német kárpótlásigénylő lap miatt találkozik a zsidó nagymama múltjával (Kárpótlás), a focistakarrierről álmodó szlovákiai magyar srác a szlovák csapatban játszik, Pozsonyba látogató barátai pedig a helyiekkel balhéznak (Üres lap). A gimis tanárnőnek árulkodó fiú besúgott barátnője megtudja, hogy apukája hasonlóan járt el ügyökként (Jelentés), egy művész pedig emlékező szobrot küld a cigánygyilkosságok egyik helyszínére, amit a polgármester vonakodik kiállítani (Szobor). Tulajdonképpen a szó szoros értelmében nem is múltfeldolgozó előadások ezek, inkább médiumok, amelyek kérlelhetetlenül felkeltik az igényt minden nézőben arra, hogy kezdjék el a feldolgozás folyamatát. Mert a múltfeldolgozás nem lehet a színház kizárólagos feladata: sikerességéhez partner kell a megszólított személyében.

"Csak az egyéni múltak feldolgozása vezethet a közösségi, társadalmi múltfeldolgozáshoz; a kettő kéz a kézben jár, és nem kerülheti el egymást. Enélkül destabilizált a múltunk, mert sem a közös traumákban, sem a közös győzelmekben nem tudunk megegyezni. Márpedig minél kevésbé stabil a múlt, annál bizonytalanabb a jövő, mert konszenzus nélkül arról sem lehet gondolkodni" - mondja a Káva kétnapos szimpóziumának első kerekasztal-beszélgetésén Tompa Andrea színikritikus, író (lapunk szerzője - a szerk.), hozzátéve, hogy a színháznak és a művészeteknek a kezdetektől fogva témája a múlttal való szembenézés fontossága, és ez többnyire az egyén szintjén történik meg; Oidipusz vagy Hamlet példája mutatja, hogy lehetetlen a továbblépés, amíg nem tisztázott a múlt.

Gyáni Gábor történész a másnapi beszélgetésen még tovább megy: szerinte a múlt önmagában még nem történelem, csak a módszeres beszéd által válik azzá. Lőrinc László tanár, a Tényleg.com történelmi portál szerkesztője hozzáteszi: a közösségek érdekében fontos volna úgy bemutatni a történelmet, hogy átélhetővé váljon, a katarzisig lehessen vele azonosulni, mégse legyen benne hazugság. Nem úgy, ahogy például Trianont szokás ábrázolni a Hattyúk tava mintájára, ahol az ártatlan és tiszta Fehér Hattyú (Magyarország) és a herceg (az elcsatolt területek) szeretnének egymásra találni, de a gonosz hatalmak ezt nem hagyják. Márpedig - így Lőrinc - az azonosuláslehetőség megteremtésére tökéletesen alkalmasak a színházi nevelési előadások, amelyek egyesítik a történelemmesélés egyéni szintjét (a családtörténeteket) a vitával, kibeszéléssel.

A roppant fontos és a mai magyar színházban szinte soha fel nem merülő témák megjelenésén túl a Káva előadásai is épp attól válnak - nemcsak közösségi, hanem klasszikusan színházi értelemben is - hallatlanul izgalmassá, hogy a nagy kérdéseket egyrészt nem csak áttételesen teszik fel, mint a kortárs problémákra klasszikus drámákkal reflektáló színházak, másrészt meg sem kísérlik a szánkba erőltetni a választ, mint a rossz színház általában, harmadrészt pedig nem állnak meg ott, ahol még a legjobb "negyedik falas" színházak is: azaz nem bízzák rá a nézőre, hogy van-e kedve az előadás után elgondolkodni a látottakon. A színházi nevelési előadások puszta megvalósulásának feltétele a gondolkodás, mivel az ábrázolt probléma hatására az egyénben megszülető gondolat az üzemanyag, ami nélkül leáll az előadás hajtóműve.

És bár a hazai színházi neveléssel foglalkozó társulatok (azaz gyakorlatilag a Káva Kulturális Műhely és a Kerekasztal Színház) előadásainak nagy része jelenkori, általánosabb problémákkal foglalkozik, a módszer tökéletes a szimpózium négy darabjához hasonló, közelmúltbéli konkrét eseményekkel, traumákkal való szembenézésre is. Főleg, mert a négy előadás hihetetlenül ötletes alapszituációi révén egyrészt a megszokotthoz képest újszerű keretet tud adni a témáknak - azzal, hogy például nem a romák megöléséről, hanem az erre való emlékezésről, nem Trianonról, hanem egy "határon túli" ember úgyszólván fordított aszszimilációjának problémáiról szól -, és épp ezáltal kapcsolatot tudnak teremteni a jelennel is. "Nem minden múltábrázolás múltfeldolgozás. Ha egy múltbeli traumát úgy ábrázolnak, mintha nem telt volna el a történeti idő, és nem jön létre a viszonyulás a jelenhez, ha nem következik belőle valami a jelen problémáira nézve, az sokszor csak retraumatizáció. A múlt feldolgozása érzelmileg telítettebb, munkásabb feladat, mint a tudomásulvétele, mert a feldolgozáshoz hozzátartozik, hogy a művészetben ábrázoltak nem a meglévő perspektívát igazolják vissza. Sőt elbizonytalanítják azt, amit bizonyosságként éltünk meg, újradefiniálva a viszonyunkat hozzá - véli Tompa Andrea. - A problémákat hurcoljuk magunkkal, de megérteni azt akarjuk, hogy mi a viszonyunk hozzájuk." Hiszen, így Tompa, a múltfeldolgozás révén szakadhatnak meg az ördögi körök. Ez kell ahhoz, hogy minél kevesebb bántalmazott gyerekből váljon bántalmazó szülő.

MU Színház, december 13-14.

Figyelmébe ajánljuk