„Címlapterrorista lettem” - Kőhalmi Zoltán humorista

szerző
Soós Tamás
publikálva
2017/51. (12. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ő a szorongásos értelmiségi, aki a hétköznapok abszurditásából faragja a vicceit. A politikai humort hagyja másnak, de megüti a bokáját, ha mondjuk a Putyinnal csókolózó Orbánnal poénkodik. Gyerekkori traumái mellett most arról is mesélt, milyen szálak fűzik a Magyar Narancshoz.

Kőhalmi Zoltán: Még csak két hónapja álltam színpadon, amikor megjelent rólam az első kritika a Narancsban. Szépeket írt a Legát, öt csillagot adott, de úgy vezette föl a cikket, hogy „Kőhalmi az a figura, akitől vagy semmit, vagy csak a legrosszabbat várhatjuk. Külsőre mint egy katowicei bányamérnök a hetvenes évekből, akinek már egyetemi tanulmányai során sikerült idült alkoholistává válnia”. Később ez a leírás jelent meg rólam a Dumaszínház honlapján is, és ha valaki felkonferált, persze oda nyúlt információért. Ha mentem vidékre, ez fogadott a plakátokon. Egy idő után már az őrületbe kergetett a katowicei alkoholista titulus. Az első Showder Klubban is ezzel akartak felvezetni, de Kiss Ádám szólt nekik: „Ezt nagyon gyorsan húzzátok ki. A katowicei óriási sértés!” Utána megpróbálták átírni krakkóira… Ez még akkoriban történt, amikor a Godot-ban léptünk fel, szűk baráti körben. Bödőcs egyik este mutatta is, hogy nézd, ott ül a Legát, de nem figyeltem különösebben. Amikor az ember még nem ért valamihez, nagyon magabiztos tud lenni. A kritika után azért odamentem hozzá beszélgetni, de jóval később derült csak ki, hogy egy törzsvendéget figyeltem. Hónapokig egy autókereskedőnek hajbókoltam, aki nem értette, miért hozom fel neki mindig ezt a kritikát.

MN: Alkoholista bányamérnök helyett ma már szomorú bohócként ajánl a Dumaszínház honlapja.

KZ: Az enyém az a fajta bohóc, akinek a fejére öntik a trutymót, és fellöki az elefánt, ez pedig azt is jelenti, hogy nem nevethetek a színpadon. Van, akinek jól áll, hogy győztesen jön ki a helyzetekből, és úgy meséli a történeteit, mintha bratyizna egy társaságban. Én nem ilyen alkat vagyok. Az életben sem nevetek, ha rossz dolog történik velem, de segít elviselni, ha később humoros történetet gyártok róla.

MN: És hasznos terápia a humor? Szabadultál meg szorongásodtól azért, mert viccet csináltál belőle?

KZ: Alapélményem a Foxi Maxi-jelmez. Fekete-fehér tévénk volt, nem tudtuk, hogy kék az a kutya. Én barna Foxi Maxiként mentem a farsangra, de ezt a traumát sosem beszéltük ki apámmal, csak a színpadon került elő. Sok mást viszont elmeséltem, mert már gyerekkoromban is viccbe csomagoltam minden rosszat, ami velem történt. A pszichológusom szerint az ilyen történeteken zokogni szoktak az emberek, én viszont nevetek. Az igazságtalanságokra úgy emlékeztem, mint egy sztorira, aminek a szerencsétlen szereplője vagyok. Ha viccet csinálok a traumából, azzal tudatosítom, elgondolkodok rajta, és talán fel is oldom. Minden poén enyhít a szorongáson.

false

 

Fotó: Németh Dániel

MN: Van olyan parád, amiből nem tudnál viccet csinálni?

KZ: Remélem, nincs. Mániám, hogy olyan témákat keresek, amikből elvileg nem lehet poént csinálni. A pesszimizmus előnyeinél az foglalkoztatott, hogy vicces estet csináljak a halálról. A mai kultú­ránk­ban ez tabutéma, nem szeretünk arra gondolni, hogy az élet véges, én pedig az első perctől az emberek orra alá dörgöltem ezt. Most más érdekel, az új estem, a Pályatévesztési tanácsadó megszokottabb, beszélgetős stand-up. Van, aki szerint közéletibb – néhány poént nem hagyhattam ki, mert ha a pályaválasztásról van szó, muszáj beszélni az elvándorlásról is.

MN: Van, amivel tényleg nem lehet viccelni? A pesszimizmus előnyei ateista monológja sok embert sértett.

KZ: Kaptam gyűlölködő leveleket kedves keresztényektől, de a mai napig nem értem, miért csapta ki ez a biztosítékot. Arról meséltem, hogy amikor nagyritkán be­ülök a feleségemmel egy misére, hogyan szerencsétlenkedek, mert kívülállóként nem tudom, mit kell csinálni. Ebben a történetben is rajtam csattant az ostor, de volt, aki azt hitte, hogy a szentmisét teszem nevetségessé. Pedig én megengedő ateista vagyok. Felőlem laposföld-hívő is lehet bárki, nem bántom a meggyőződéséért, csak felvetem, hogy mi van, ha, mondjuk, csak azért vagyunk a világon, hogy kiflit termeljünk a hangyáknak. Ettől még van olyan szituáció, amiben nincs helye a humornak. Szélsőséges példával élve, egy tragédiából vagy terrorakcióból nem fogok poént csinálni.

MN: Szélsőséges példa a Charlie Hebdo Mohamed-karikatúrája is, vagy az, amikor Kathy Griffin egy levágott Trump-fejjel pózolt.

KZ: Tőlem távol áll mindkettő, de szerintem lehet ilyesmivel viccelni, csak nem úgy, ahogy a Charlie Hebdo tette. Amellett, hogy a szólásszabadság emblémája lett az újság, és a szólásszabadságot én is támogatom, a humorukat nem tudom, mert az bántó és provokatív. Szerintem nem a témát kell nézni, hanem azt, hogyan és miért poénkodik a humorista. Van valami értelme azon felül, hogy megbántja, akit úgyis meg fog? Ha nincs, akkor ki kell húzni az anyagot. Ha viszont van, az hasznos is lehet. Egyes humorelméletek úgy képzelik el a poént, mint egy furcsaságot, ami kizökkent minket a hullámvasutunkról. Utána vissza kell kapaszkodnunk valahogyan a sínre, és ezt a stresszhelyzetet oldjuk fel a nevetéssel. A fanatikusokkal épp az a baj, hogy nincs humorérzékük, és nem tudnak magukon nevetni.

MN: Az ateizmusbotrányodból akkor…

KZ: Nem volt olyan nagy az a felháborodás. Botránynak inkább azt nevezném, amikor címlapterrorista lettem a Magyar Időkben. Az egymással csókolózó Viktor és Putyin akasztotta ki az embere­ket, mert azt hitték, homoszexuálisnak állítjuk be őket a HVG címlapján. Kérdés persze, hogy baj van-e a homoszexuális csókkal, de ezt a két derék homofóbot nem azzal akartuk nevetségessé tenni, hogy ilyen helyzetbe hozzuk, hanem a volt szocialista országok vezetőinek csókjára utaltunk, különösképpen a Brezsnyev és Honecker közöttire. A Fidesz ezzel kampányolt az első plakátjain, miközben most ők azok, akik feltétel nélkül fogadják Putyint. Lehet, hogy a mi képünk egy botrányos megfogalmazása az analógiának, de nem az volt a probléma, amire ráugrottak.

MN: A HVG címlaptervezőjeként hétről hétre politikai karikatúrákat gyártasz, a színpadon viszont nem szoktál politizálni.

KZ: Mert úgy gondolom, az nem színpadra való.

MN: De ha úgymond értelmiségi humort csinálsz, nem fér bele, hogy orbánozás vagy gyurcsányozás nélkül beszélj az országban zajló dolgokról? Humoristaként nem épp az a feladatod, hogy megpiszkáld egy kicsit az embe­rek szent meggyőződéseit?

KZ: Én azt látom, hogy nálunk nagyon durván működnek a politikai reflexek, és hiába értesz egyet valakivel, ha egy dologban eltér a véleményed, átkerülsz a másik oldalra. Ebben az országban csak a „ti” és a „mi” létezik, és a „ti”-nek sosem lehet igaza. Valaki azt írta nekem az említett HVG-címlap kapcsán, hogy mostantól a kétmillió jobboldali szavazó el fog kapcsolni rólam, ha meglát a tévében. Hallottam olyat, hogy a karmesterek közül is úgy válogatnak az emberek, hogy ki melyik oldalhoz tartozik, de azért remélem, hogy a többség nem így gondolkodik, és a jobboldali szavazók nem csak a jobboldali művészek munkáit élvezik. Én nem szeretném, ha azért nevetnének a poénjaimon, mert azt hiszik, ehhez vagy ahhoz az oldalhoz húzok. Minden tiszteletem Bödőcsé, aki elfogultság nélkül űzi a politikai humort, de arra már valószínűleg nem emlékszik senki sem, hogy 2010 előtt Gyurcsányékat ekézte. Szerintem most sokan betették az „ellenzéki humorista” feliratú dobozba, pedig ő mindig a hatalmon lévőket támadja. Bennem egyébként is van egy vágy, hogy évtizedek múlva is hallgatni lehessen a vicceimet, az aktuálpolitikai humor viszont hamar elévül, ezért sem foglalkozom vele.

MN: De Hofi például úgy tudta kifigurázni a szocializmus abszurditását, hogy az még ma is zseniális, harminc éve viszont nagyon is aktuálisnak hatott.

KZ: Írhatnék ilyen poénokat, de eddig nem ez volt a fő csapásirány. Alapgondom, hogy a hétköznapokban is túl sokat foglalkozunk politikával, ezért nem éreztem szükségét, hogy az előadásaim is erről szóljanak. Az új estemben elhangzik Felcsút, tehát van rá poénom, de engem inkább az izgat, hogy bevilágítsak egy olyan sarokba, amiről senki nem gondolja, hogy viccet rejthet. Például hogy létezik év fája verseny. Ha most magamra hagynál, nem azon gondolkodnék, mit mondott éppen Németh Szilárd, hanem arra próbálnék poént írni, miért áll a sor az autópályán, vagy milyen műsorok mennek a kutyatévében. Egyelőre ott tartok, hogy a kutyák mindent szürkében látnak, kivéve a kéket és a sárgát, ezért nekik a szivárvány csak egy ukrán zászló. Ezek olyan dolgok, amikkel más nem foglalkozik. A politikában viszont kénytelen vagy olyan témákkal viccelődni, amik maguktól generálódnak, és ezekről egy idő után mindenki ugyanazokkal az ötletekkel áll elő.

MN: Amikor konferanszié voltál az oktatásról szóló Dumaszínház-kabaréban, elsütöttél egy viccet Lázár Jánosról, de gyorsan hozzáfűzted, hogy „az ilyen poénokhoz nem járult hozzá a könyvelőm”.

KZ: Lehet, hogy kicsit aggódtam utána. Már előtte is sokat gondolkodtam rajta, mert az a poén arra utalt, hogy ha beszólok neki, nem biztos, hogy tudok cigarettát venni. Az emberek fejében egyenlőségjel volt közte és a cég között, amelyhez a trafikok tenderei kötődtek, én pedig kimondatlanul is azt sugalltam, hogy ez egy olyan rendszer és egy olyan Lázár János, amely és aki bármikor utánad nyúlhat. Néha becsúszik egy-egy ilyen poén, és ilyenkor mindig megtalálnak a kommentelők. A bulvársajtó is rögtön felkapta, amikor egy interjúban elárultam, hogy listát írtam a dumaszínházas kollégáimról, pedig előtte 12 évig nem voltam nekik érdekes.

MN: Litkai Gergely felkérésére soroltad be három kategóriába a kollégáidat. Milyen következménye lett az interjúnak?

KZ: Hülyeség volt elmesélnem a dolgot, ráadásul szerencsétlen szövegkörnyezetben került elő. A listaírás az idióta maximalizmusomra lett volna analógia, és hogy milyen kritikus vagyok mindennel szemben. Joggal álltak utána elém, hogyan jövök én ahhoz, hogy bárkit is minősítsek. Azóta mindenkit megkövettem, és akiknek a legjobban fájt, azokat személyesen is megkerestem. Tisztítókúra volt ez több kapcsolatomnak, mert tizenvalahány éves sérelmek is előjöttek, amiket talán sikerült kibeszélni. Ma már nem írnék listát, mert attól még, hogy elitista vagyok, nem leszek a magyar humor felkent minőségellenőre. Virágozzék minden virág, és majd a közönség eldönti, melyiket szagolja. De beszéljünk másról, nem akarom felmelegíteni ezt a témát, mert megint erről fog cikkezni a bulvársajtó.

MN: Ha magyar stand-up, akkor azt mondják, Kőhalmi és Bödőcs…

KZ: Nem fogsz csőbe húzni, nem értékelem a kollégákat.

MN: Azt azért aláírod, hogy Bödőcs a túlmozgásos, improvizáló humorista, te pedig a sztoikus, előre tervező, aki mérnökként építi fel a poénjait?

KZ: Ha nagyon műveltnek akarnék tűnni, azt mondanám, Tibor a Humboldt, én pedig Gauss vagyok A világ fölmérése című regényből. Gauss az a tudós, aki az íróasztalnál kiszámolja az univerzum titkait, Humboldt pedig bemászik a vulkánba, és megtalálja a járatlan utat az esőerdőben. Bödőcs az osztály bohóca volt, aki az előadói oldalról keveredett a pályára, én pedig úgy, hogy ültem otthon, és kitaláltam poénokat. Ő mindenét használja, gesztikulál, hangokat, embereket utánoz, én pedig meglepően sokat tornázok az öltözőben bemelegítésként, hogy aztán egy helyben álljak a színpadon. Engem mindig is a humor szerkezete érdekelt. Woody Allentől a kedvenc poénjaim között van, amikor a kitalált mitológiai állatokról beszél, köztük egy olyanról, aminek a teste oroszlán, és a feje is oroszlán, de nem ugyanazé az oroszláné. Egyébként Tibor is gondosan felépíti a poénjait. Mi szeretjük egymást, összejárunk, és közben húzzuk a másikat. Volt olyan sztorink, amit én kezdtem el mesélni róla a színpadon, ő pedig folytatta. Az egy legendás este volt, ami úgy ért véget, hogy kísértem haza Tibort a Stefánián, és azt kiabáltuk, hogy ikercsillagok vagyunk. Szezonvég volt, szilveszteri kabaréfelvétel, és Bödőcs kínálgatta a pálinkáját. Senki sem kért, de ő két perc alatt körbement, és közben megivott vagy két decit. Úgy ütötte ki magát, hogy észre se vettük. Amikor hanyatt esett a székkel, Bajor Imre segített neki fölállni. A színpadon azzal zártam a sztorit, hogy milyen részeg az az ember, akit a Bajor Imi segít föl. Ő pedig továbbfűzte, hogy nem az az igazán részeg, hanem akit a Kőhalmi kísér haza.

szerző
Soós Tamás
publikálva
2017/51. (12. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 2 talalom
    talalom
    2018. február 12., hétfő 21:15
    Milyen jó, hogy van Kőhalm IS, meg Bödöcs IS...
  2. 1 Karatnai
    Karatnai
    2018. január 19., péntek 09:34
    Elnézem Kőhalmit, és látom Farkasházy Tibor szellemi utódját.
    De nem csupán szellemi utódját, hanem eredetközösség-és érdekközösségbeliét is!
    Mert, ahogy ZABOTINSKY mondta; " Az értékrend, az maga az etnosz!"

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Győri Péter-portré
Közös jelölt Józsefvárosban
Interjúk
Mohácsi János, Robert Menasse, Bartók Imre
Melléklet a Balatonról
Olaszrizling, kisvasút
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...