Interjú

„Erős cérnáim vannak”

Szemenyei János színész, zenész
szerző
Kozár Alexandra
publikálva
2017/51. (12. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Volt már III. Richárd és Mozart, rendszeresen Mundruczó Kornéllal és a Proton Színházzal, énekelt Bóni grófot, Mágnás Miskát és Nessun dormát. Kecskemét és Budapest között ingázva tucatnyi előadás zenéjét szerezte. Rendez és dalszöveget ír a Madách Színházban, és ha végre tud majd próbálni, a Queen-musicalben is fellép.

Magyar Narancs: Rengeteg mindent csinálsz egyszerre, mindehhez van két kisgyereked. Hogy bírod fizikailag?

Szemenyei János: Erős cérnáim vannak, nem szoktam kiborulni. De arra figyelek, hogy három éjszakánál többet ne töltsek a családtól távol, és ha más nem lehetséges, legalább reggel, amikor a gyerekeim fölkelnek, ott legyek. A kicsiknek iszonyúan aktív az a hat óra és fél tíz közötti időszak, amíg el nem indulok a próbára. Ilyenkor tudunk fürdeni, táncolni, énekelni, zongorázni, bábozni.

MN: Régebben többször kaptál fegyelmit a színházakban, amiért nem értél be a délelőtti próbára.

SZJ: Azóta, hogy gyerekeim vannak, már nem kell a vekker, valami átállt az agyamban, automatikusan felébredek rájuk. Korábban is sokat dolgoztam, annyi változott, hogy azelőtt éjszaka szereztem zenét, most viszont éjféltájban igyekszem lefeküdni, különben a másnapi előadást nehezen bírnám. Ha pedig főpróbahét, illetve premier van Kecskeméten, akkor az egész család odaköltözik velem.

MN: A színészlakás egyetlen szobájában vagytok mindannyian?

SZJ: Igen, de jól bírjuk. Ennyi időt ki lehet bírni egy légtérben. A gyerekek imádják, ez egy kirándulás nekik, s így délután együtt tudunk lenni. Ilyenkor az előadás után már legfeljebb egy rövidebb időre megyek le a többiekkel a büfébe, nem maradok hajnalig, mert másnap is fel kell kelnem. De éppen mostanában költöztünk Pest­erzsébetre a XII. kerületből, mert onnan másfél óra volt Kecskemétre érni, innen pedig negyven perc. Az is megfordult a fejünkben, hogy Kecskemétre költözzünk, de annyi a dolgom Pesten is, hogy ezzel magamnak tennék keresztbe.

MN: Két év után eljöttél a Vígszínházból. Ehhez képest ez már a hatodik évadod Kecskeméten, ahol azért lássuk be, a fővárosi és az országos közönség kevesebbet lát. Mi az, ami ott tart?

SZJ: Eredetileg azért szerződtem oda, hogy olyan prózai szerepeket játsszak, amiket a fővárosban esetleg nem kaptam volna meg. Musicaleket ugyanis a Madáchban vagy az Operettben is játszhattam volna, de nekem mindig a próza volt a kihívás. Meg az is vonzó Kecskeméten, hogy olyanokkal dolgozhattam, dolgozhatom – Zsótér Sándorral, Mohácsi Jánossal, Rusznyák Gáborral –, akik érdekelnek, mint rendezők. Azután később elvállaltam néhány táncos-komikus szerepet is, például Mágnás Miskát vagy Bóni grófot a Csárdáskirályből, de addigra már ezeket is élveztem. És ezek mögött is volt olyan vállalható koncepció, ami miatt igent mondhattam.

MN: És talán nem is skatulyázódtál be…

SZJ: Pont ezért is mentem Kecskemétre. De nagy szerencsém van, mert sokat vagyok folyamatosan Pesten is és vidéken máshol is. Ami pedig a Vígszínházat illeti, ma már lehet, hogy az ottani helyzetekre is másképp, érettebb fejjel reagálnék. De azokból az évekből is profitáltam, noha akkoriban még nem voltam elég nyitott arra a jólfésült, profi gépezetként működő színházra.

MN: Lázadtál vagy nyeltél?

SZJ: Ez is, az is. Nem voltam oda való. Nem tudtam azonosulni a közeggel. Ma már jobban tudnám kezelni, ha ilyen helyzet adódna. Néha próbáltam hangot adni annak, hogyan gondolkodom, de nem tudom, sikerült-e eléggé. Mindenesetre egyfajta görcs, szorongás volt bennem, nem tudtam feloldódni.

MN: Úgy tűnik viszont, hogy azóta sokkal többet dolgozol zeneszerzőként.

SZJ: Gyakran előfordul, hogy zeneszerzőként is, színészként is benne vagyok egy előadásban.

MN: Hogy működik a színházi zeneszerzés? Mennyire kapsz szabad kezet?

SZJ: Rendezője válogatja. Van, aki teljesen szabad kezet ad. De van, aki közli, hogy ezen és ezen a ponton mondjuk egy ABBA-t szeretne hallani, netán még azt is megmondja, hogyan épüljön föl a dal. Ezt nem annyira szeretem, mert akkor a teljes zenei koncepciót alá kell rendelnem az adott számnak, vagy ha nem rendelem alá, akkor lelóg az egészről. (Zsótér Sándor kecskeméti Gabler Heddájának első felvonása végződik egy nagyon hangsúlyos ABBA-számmala szerk.) Vannak aztán köztes verziók, amikor a rendező ennyire nem határozza meg a számot, de azt igen, hogy erre és erre a helyre ilyen és ilyen hatású zenét szeretne. A színházi zeneszerzés alkalmazott műfaj, és nem is gond, ha valami támpontot kap az ember, mert az alapján el lehet indulni. De Jordán Tamás például, amikor megnyílt a szombathelyi Weöres Sándor Színház, teljesen szabad kezet adott Az ember tragédiája zenéjéhez. Egyébként néhány éve indult a Zeneakadémián az alkalmazott zeneszerzés szak, ami nagyon érdekelne, de jelenleg sehogy sem tudnám belezsúfolni az életembe.

MN: De minek neked már az alkalmazott zeneszerzés szak?

SZJ: Azért jól jönne. Mert a zeneszerzői munkáimat is autodidakta módon, egyikről a másikra építettem fel. De ha pár alapvető fogást megtanulhatnék, hogyan kell például profin felrakni egy rezesbandát, ahelyett, hogy egyesével játszom fel a hangszereket, az sokat segítene. Szívesen elsajátítanám ezeket a technikákat.

MN: Mennyire használod a számítógépet a zeneszerzésnél?

SZJ: Nem vagyok a technika ellensége, de ha egy előadás akusztikus zenét kíván, akkor ott élő hangszereket használunk. Van annak izgalma, ha valaki a kettőt megfelelően tudja ötvözni.

MN: Nem erre gondoltam, hanem arra, hogy vannak zeneszerzők, akik már nem zongoránál ülve, lekottázva szerzik a dalokat, hanem bizonyos paramétereket beállítanak, és a gép keveri ki a végeredményt.

SZJ: Nem, ilyet én nem csinálok, először mindig a dallamot találom ki az akkordmenettel. Úgy használom a számítógépet, hogy azt mondom a hangmérnöknek, hogy most adj be légyszi egy klarinét- vagy egy nagybőgőhangszínt, és akkor feljátszom zongorával. Miután kész a partitúra, hívom a zenészeket. De olyannal nem érem be, hogy mondjuk, egy C-dúr akkordra a gép játsszon futamokat. Még a dobot és a cintányért is magam szoktam feljátszani.

MN: Színészként mennyire vagy elégedett?

SZJ: Most egy Madách színházi és egy Operett színházi premierem is lesz, és remélem, Kecskeméten is megtalálnak továbbra is a jó szerepek. Azért is mondom, hogy utólag nem bánom a Vígszínházat, mert ha az nincs, akkor nem ismerkedtem volna meg Mundruczó Kornéllal sem. Először mint zeneszerző kerültem hozzá, de azóta játszom is velük rendszeresen. Az nagyon jó közeg nekem. S azért is nagyon fontos nekem Kecskemét, mert kevés az a színházigazgató, aki elengedne Kornéllal úgy próbálni, hogy olykor négy hétre is távol vagyok a színháztól.

MN: A nemrég bemutatott Queen-musicalben is te vagy a főszereplő az egyik szereposztásban, ehhez képest a veled meghirdetett egyik alkalommal sem te léptél fel.

SZJ: A próba időszaka alatt még A jóember Szecsuánból kecskeméti próbái zajlottak Zsótér Sándorral. Így nagyon kevés We Will Rock You-próbán tudtam ott lenni. Amikor pedig mégis, akkor mindig az első szereposztás próbált, s hiába tudtam a szerepemet egy partnerrel és az asszisztenssel a próbateremben, azt nem vállaltam, hogy egyetlen színpadi összpróba nélkül lépjek fel. Az utolsó pillanatig reménykedtem, de nem jött össze. Remélem, januárban be tudok majd állni és egyeztethető is leszek.

MN: Jársz folyamatosan énektanárhoz, mint az énekesek?

SZJ: Nem. De többen kértek már, hogy tanítsam őket énekelni. Nincs ilyen ambícióm. Mivel magam sem tudatosan művelem ezt a műfajt, fogalmam sincs, hogyan kellene valakit rávezetni arra, hogy megfelelő technikával énekeljen.

MN: Összességében akkor elégedett vagy a dolgaiddal?

SZJ: Még sohasem volt, hogy maradéktalanul elégedett legyek. Amikor végre elégedett lennék valamivel, mindig jön egy olyan mozzanata a produkciónak, amire azt mondom, na, erre még nem gondoltam. A zeneszerzésben is alapos vagyok. Ha kell, akár hajnalig dolgozom, hogy minden a lehető legpontosabb legyen, olyan, amilyennek szeretném. De főpróbahéten már nem lehet a szereplőket újabb zenével megzavarni. Színészként még kipróbálhatok valamit – persze, a rendezés bizonyos keretei között – egy következő estén, de mással zeneszerzőként nem kísérletezgethetek. Nagyon szerencsés vagyok, mert sokféle munkám van, és bármi is az, csak akkor vállalom, ha élvezem.

MN: Számos pesti és vidéki színházat ismerhetsz belülről. Hogyan érintettek az utóbbi időben kirobbant szexuális zaklatásos ügyek?

SZJ: Ez a jelenség egyáltalán nem a színház sajátja, nagy hiba, ha csak a színházi világra toljuk. Azok, akiknek a nevéhez mostanában az abuzálás kapcsolódik, a régi, hierarchikusabb világban szocializálódtak, idősebb embe­rek. Az a kultúra másképp működött volna? Ezek a zaklatások inkább részei voltak, mint ma? Ma is van ilyen – én is hallottam eseteket –, de más a módszer. Ma nem konkrétan hangzanak el ezek a vágyak, inkább ráutaló magatartás formájában jelennek meg. Ezzel az ajánlattevő levédi magát a következményektől, hiszen ő nem is mondott, nem is tett semmi bántót. Az áldozathibáztatást pedig kifejezetten elítélem. Németországban egyébként úgy működik, hogy nem hangzik el az illető neve, viszont bíróságra viszik az ügyét. Ez szimpatikusabb, mert ott megbűnhődik az illető, de nem nullázódik le egyetlen pillanat alatt a pályája, ahogyan itt történt. Minálunk az elkövető méltóságába akarnak tiporni, nem pedig maga az ügy van fókuszban.

szerző
Kozár Alexandra
publikálva
2017/51. (12. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Magukra hagyatva
Megoldatlan a pszichiátriai ellátás
Várhegyi Éva írása
A „nemzeti” bankrendszer kockázatairól
Interjúk
Pierre-Laurent Aimard, Horváth Áron, Dúró Dóra
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...