Itt az idő elűzni hiedelmeinket, és szembenézni a ténnyel, hogy a drámapedagógia nem valami unalmas, iskolapadszagú erőlködés, hanem ajtónyitás a színpadra és a világról-világgal való kommunikációra – irányított módon, keretek között. Schilling Árpád rendezése ezt teszi hozzáférhetővé, méghozzá nem csak a (8–10 éves) gyerekek, hanem az őket kísérő vagy épp gyerekek nélkül érkező felnőttek számára is. A Gubanc ugyanakkor színházi előadásként is funkcionál. Lényege a pluralitásában rejlik: játék, amelyben részt lehet venni, és előadás, amelyet végig lehet nézni kívülállóként is – a választás szabadsága gyereknek és felnőttnek is adott.
Sárosdi Lilla és Bori Viktor
Fotó: Tóth Ridovics Máté
A történet banális és nyomasztó. A nyolcéves Tibire (Bori Viktor) a szomszéd néni vigyáz három napig. Rózsa néni (Sárosdi Lilla) bejön, és mosolygósan-kedvesen közli Tibivel, hogy most minden úgy lesz, ahogy ő akarja. Itt kezdődnek a bonyodalmak.
A háromrészes és kétórás előadásban a gyerekek változatos módokon lesznek nézői és szereplői, játékosai az előadásnak. A kukucskáló színpadról induló játék második részében a Rózsa néni által eltüntetett Gubanc nevű kutyát keressük a sűrű, sötét erdőben – szimbolikusan és konkrétan is a színfalak mögött.
A gyerekek részvételi szintje folyamatosan változik, s mivel a keretek mindig tisztázottak, rugalmasan, magától értődően váltanak egyik színházi és játékkonvencióból a másikba. A szülők körben ülnek, miközben a gyerekek középen játszanak egymásnak és a kisfiúnak, egymással és a kisfiúval. Az utolsó részben pedig visszakerülünk a realista színpadra, a történet mesei dimenzióiból annak mindennapi valóságába. A gyerekek mint a kisfiú szülei igyekezhetnek megoldani a helyzetet, beszélgethetnek Rózsa nénivel, kísérletet tehetnek a partnerségi viszony feltételezésén alapuló, nyílt és felnőtt kommunikációra.
Az előadás emblematikus pontja, amikor a felnőttek külön elbeszélgethetnek Rózsa nénivel. A nő csillogóan okos demagógiával védi saját állásait, a felnőttek pedig megpróbálhatják érzetekre alapozott, körvonalazatlan véleményüket érvényes kritika formájába öntve, érthetően és vitaképesen megfogalmazni. Ez a gyomorszorítóan ismerős nő még csak nem is szélsőségesen gonosz vagy rosszindulatú, egyszerűen csak egy olyan autoriter paradigma terméke, amelyet mindannyian jól ismerünk, és többnyire csendes passzivitással adjuk meg magunkat neki. (Ekkor derül ki, hogy böcsületes neve: Hoffmanné. És hogy pedagógus. Hoppá. Nagy nevetés – amit természetesen Rózsa néni kikér magának.)
Az előadás változatos, izgalmas helyzeteken keresztül sodorja magával az összes résztvevőt: önmagát folyamatosan újradefiniálva mutatja meg néző és színház, gyerek és felnőtt, egyén és társadalom lehetséges viszonyait. A szólás szabadságának egyszerű és elfogadott értékén keresztül az emberi létezésnek olyan alapvetéseit hozza felszínre és rehabilitálja a tekintélyelvűséggel szemben, mint a gondolkodás és a személyiség – legyen szó akár szülő és gyerek, tanár és gyerek, irányító és beosztott viszonyáról. Mert amíg felnőttségről és gyerekségről, e kettő viszonyáról és a köztük lévő csatornák milyenségéről rózsanénis fogalmai vannak egy társadalomnak, addig a felnőttek sem tudnak felnőtté válni benne. És akkor hogyan is érhetnék el ezt a saját gyermekeiknél? Talán így.
Mu Színház, április 15.
