Jártam már délebbre is: Tejben-vajban Itáliában

szerző
Bori Erzsébet
publikálva
1996/29. (07. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Nemzetközi kiállítást, vásárt és konferenciát rendeztek az ifjúsági turizmus itáliai lehetőségeiről Arezzóban. A rendezvényre idegenforgalmi szakemberek mellett a Magyar Narancs is meghívást kapott, egyedüliként a honi "ifjúsági" és "felnőtt" sajtó képviselői közül. Tapasztalatainkat két részben közöljük.

Nemzetközi kiállítást, vásárt és konferenciát rendeztek az ifjúsági turizmus itáliai lehetőségeiről Arezzóban. A rendezvényre idegenforgalmi szakemberek mellett a Magyar Narancs is meghívást kapott, egyedüliként a honi "ifjúsági" és "felnőtt" sajtó képviselői közül. Tapasztalatainkat két részben közöljük.

Mit ad isten, életem első bértollnoki megbízatása Olaszországba szólított. Ezt a meghívást nem lett volna szabad elfogadni, mert annyit előre látni lehetett, hogy nem tudok majd felnőni a hiteles tájékoztatás imperativusához.

Ezt a meghívást nem lehetett visszautasítanom, ki állhatna ellen, ha régi álma dörömböl az ajtón. Menni kellett, Arezzóba, mert az jó hely, és az ottani turisztikai vásár után különféle, két-három napos kirándulásokból lehetett választani, különösen vonzónak tűnt Az etruszkok nyomában címzetű. Arra a campobassói útra csak azért figyeltem föl, mert öt napra szólt, és kizárólag ismeretlen helynevek szerepeltek benne. Milyen toszkán városok lehetnek azok, ahol még se nem jártam, se a terveim közt nem szerepel a felkeresésük, merthogy sose hallottam róluk. Böngészés a térképen, amelyről azt hittem, álmomban is eligazodom rajta, egyre nagyobb köröket írok le Arezzo körül, már Rómánál járok, és sehol semmi. Ha nincs a közelben egy olasz futballban járatos személy, máig keresgélhetnék. Campobasso ugyanis a második ligában játszik, amúgy meg lenn van délen, ahol még az etruszkok se jártak. Én jártam már délen, s azóta másra sem vágyom, mint még délebbre.

Arezzo

mellett az szólt, hogy ott már voltam. Az első olasz út, Rómáig szóló vonatjeggyel, hátizsákosan, koldusszegényen, egy circolare volt a legfőbb vagyonom. Késő délután érkeztünk, mire az állomásról a csomagokkal elkutyagoltunk az olcsó tömegszállásra, ahol pár kávé ára csak az ágy, már sötétedett. Öreg este léptünk ki a szabálytalan négyszög alakú, ráadásul átlósan lejtő Piazza Grandéra, és szemünk-szánk elállt akkor. Különben is, nem kiléptünk, hanem beléptünk. Ha a velencei Szent Márk fényes szalon, akkor ez a kisebb és öregebb tér lovagterem egy középkori várkastélyban. Az olcsó bár elől már hordták be az asztalokat, a falnak dőlve ittuk a kávét, bár én szívesebben ittam volna valami még keserűbbet. Egy órát mászkáltunk, nézelődtünk azon a téren, aztán továbbmentünk, hogy valahol a közelben megkeressük Petrarca szülőházát. Fönt volt egészen a dombtetőn, a régi városfal tövében, feketék voltak a fenyők a parkban, és a mellvédről lenézve ezer lámpa fénypontja reszketett odalent. Mostan, tizenkét évvel később, szökésben vagyok itt, leléptem a sajtótájékoztatóról, amit a Piero della Francesca-freskók restaurálását pénzelő bankban tartanak, térképem nincs, megyek az orrom után, csak kétszer tévedek el. A Piazza Grandén átesek a visszatérés szokott élményén: ez nem egészen olyan, mint amilyennek emlékeztem rá. Hanem még szebb, sőt, nagyobb is, talán a nappali fény teszi, az olcsó bár nincs már meg, de van egy másik a loggia alatt, kicsit drágább, de azért elég helyi hely, nyugdíjasok sportújsággal, két trafikáló asszony. Mélységes elégedettséggel ülök a teraszon, ásványvizet kérek a capuccinóhoz, sőt, ugyanezt még egyszer. Sokért nem adnám, ha látna most a régi barát, a hajdani olasz bejárás útimarsallja, aki már az első állomáson - ez volt Arezzo - bevonta a pénzünket, mondván, hogy a nyakló nélküli kapucsínózással nem jutunk el Velencéig. Étkezés padon és templomlépcsőn, bolti papírból, mortadella igen, sonka nem, vaj helyett majonéz, mert az olcsóbb, mozzarella szóba sem jöhet, örökös gyaloglás - egy pár új cipőt nyűttem el a három hét alatt -, napi két kávé, szigorúan csak a pultnál állva. Fogadkoztam is bőszen, hogy jövök én még ide, csak már jobban eleresztve. Ehhez képest a következő olasz útra annyi pénzem volt, hogy ha azt épeszű ember megolvassa, inkább leutazik belőle két napra Ica nénihez a második emeletre. Egy hét itthonról cipelt szovjet halkonzerven (paté típus, ha valaki ismeri), majonézes kenyéren és a legolcsóbb asztali boron, néha kávé, egyszer két gombóc fagylalt, igaz, az Veronában, Júlia erkélye alatt. És még így is megérte.

A második rundnál megvilágosodásom támad. Mindannyiszor könnyekig hatódtam, milyen jól bánik Itália még a kispénzű turistákkal is, diákkal, biciklistával, középkorú kelet-európai kultúrbuzival. Hát persze. A sóher diákból lesz még vezérigazgató Hollandiában, degeszre tömött zsebbel tér vissza régi sikerei színhelyére. De nem csak erről van szó, példázza egy

viterbói eset

Tizenkét éve, vonattal az etruszk sírmezőjéről híres Tarquiniába. A nekropolisz csak fizetett vezetővel látogatható, ilyenkor jól bevált technika diszkréten belesimulni egy csoportba. A zajos és népes középiskolai osztály nem mondható ideáltipikusnak, de még mindig jobb, mint a még népesebb japán szocialista brigád. Gyönyörű falfestményekkel és kényelmi berendezésekkel ékes sírkamrákat láttunk, le voltunk nyűgözve. Csak itthon, egy etruszkos könyv lapozgatása után derült ki, hogy mégis a japánokat kellett volna választani: a tizennyolc éven felülieknek való izgalmakról, a jó kis obszcén freskókról lemaradtunk. A nekropolisz vagy négy kilométerre volt a vasútállomástól, de ott feküdt a viterbói országút mellett, miért ne próbáljuk meg stoppal. Fényesen bejött, igaz, négy menetben, helyi versenyzőkkel tettük meg azt az alig ötven kilométert. Utolsó sofőrünk ifjú vízvezeték-szerelő, talpig kékben, vidéki munkáról tart haza szülővárosába. Amikor megtudja, hogy azt hallottuk, szép díszkutak vannak itt Viterbóban, azonnal felcsap idegenvezetőnek. Háromnegyed óráig száguldozik velünk a szűk és meredek, járda nélküli utcákon, minden kút körül leírunk vagy három tiszteletkört, alig merem kinyitni a szemem rémületemben, minek ennyi szökőkút egy ekkorka városba? Zúgó fejjel kászálódunk elő az autóból, ciceronénk ragyog a büszkeségtől. Utána megnéztük gyalog is, tényleg szép kutak voltak.

Időutazás közben majdnem lekésem az arezzói programot, egy öreg szerzetes már zárni készül a Szent Ferenc-bazilikát, amikor utolsónak beslisszolok. Aztán Ferencről mesél Cimabue festett, faragott feszülete alatt, de nem úgy, mint az egyház nagy szentjéről, hanem mint egy idősebb, szeretett kollégáról. Ebben a nagyon szép, dísztelen, kívülről kicsinek látszó templomban van A kereszt legendája, Piero della Francesca világcsoda freskósorozata, amelyért tömegek zarándokoltak már Arezzóba, pedig hosszú évek óta jóformán láthatatlan, csak foltokban, töredékekben vehető ki. A festett történet a szentélyt díszíti, öt egymás fölötti sorban, mikhez most állványok vezetnek, azon dolgoznak nejlonsátor alatt a restaurátorok, egyszerre az egészen, földszinttől a kupoláig. Közelről bámulom Arezzo rózsaszín-vörös látképét, amellyel lépten-nyomon találkozni a városban, plakáton, kávéház itallapján, szállodai prospektus fedelén, és rájövök, hogy sose láttam még, sose látta senki, mióta Piero és csapata elbontotta a maga állványait. Valahol a negyedik szinten szembenézek egy sűrű, fekete üstökű római katonával, gonddal külön megfestve minden fürtje, minden haja szála. Az Istenért, szokták erre mondani, ami annyit tesz, hogy nem földi halandók szemének készült, hanem Isten nagyobb dicsőségére. De ha szakmai tisztességnek nevezzük, az tök ugyanazt jelenti. Nemsokára elkészül a nagy mű, eltűnnek az állványok, és a freskókat átadják, úgymond, a nagyközönségnek. Valójában vissza annak, akinek készültek, mert emberi szem többé nem látja őket. Így végzik mind a remekművek, és talán jól is van ez. Megfeketedett falak és szobrok a városi forgalomban, ötcsillagos nevezetességek a golyóálló üveg mögött, a múzeumokban kamerák és felfegyverzett, marcona teremőrök vigyázzák benned a potenciális képrombolót, miközben óriásira dagadt turistahullám sodor műtárgytól műtárgyig, élvezz csak. Mondhatnád erre, hogy akkor már többre mégy egy jó reprodukcióval. De még sincs így. Lapjával állva a tömegben, valakinek a lábán, persze tönkrevágja a Sixtusi kápolna élményét, de csak ott tudhatod meg, milyen is az, és mekkora, hogyan kapcsolódnak össze az egyenként már untig ismert képek. Ha húsz méterről, plexiüveg mögött látod is a Pietát, csak élőben élhető át a törékenysége, amiben az is benne van, hogy valamivel kisebb, mint életnagyságú. Ahogy más képek a nagyságukkal nyűgöznek le, mert hiába adják meg az albumban a pontos méreteket, azok ott csak üres adatok. Hát még a kontextus. A Szent Teréz extázisa a kedvencem. Amikor élőben megpillantottam egy viszonylag érdektelen templomban, hangosan felröhögtem. Ez a hófejér márványszobor, amelyet a barokk érzelmi felfokozottság és nyugtalanító atmoszféra példájaként tanítottak az iskolában, nekem mindig gyanús volt. A Teréz túl szép és túl érzéki, mondhatni húsba vágó az ő mennyei elragadtatása, és milyen selmán mosolyog rajta az angyal. Az csak a helyszíni szemlekor derült ki, hogy valójában hármas szoborcsoportról van szó, kétoldalt ülnek a donátorok (magyarul szponzorok), a Cornaro család tagjai, és mintha páholyból kukkolnák az alélt szüzet. Arcukról sok minden leolvasható, csak áhítat nem, s már ahhoz is nagyfokú jóindulat kell, hogy kétértelműnek nevezzük a jelenetet, mely inkább illene egy korabeli operába, ahol a páholyokban társadalmi életet élt, pletykált, politizált, evett-ivott-dugott az úri közönség, miközben egy kasztrált énekessztár angyali falsettója zengett a színpadon...

Rómára

(és még néhány menő városra) turisták nélkül is ki lehetne tenni a megtelt táblát, nélkülünk is laknak itt vagy ötmillióan, zsúfolt is, koszos is, büdös, rossz levegője Pestével vetekszik, zajosságban meg alighanem első helyen áll Európában. Húsvéttól őszig garantáltan lépni sem lehet, hát akkor mikor, kérdeztem egy Rómában élő angol urat, aki hosszan gondolkozott, és végre azt mondta, január, esetleg. Ami nagyjából azt jelenti, édesmindegy. Róma kötelező gyakorlat, ezredvégi depresszióban szenvedőknek kivált ajánlott, itt már több világvége is volt, ezer évek óta rombolják, hordják szét a köveit, hogy újrahasznosítsák, a recycling maga ez a város, és milyen nonchalance-szal bánik a múlttal, amit máshol rezervátumban őriznek, azt itt egyszerűen használják, az utcalányoknak a Via Appia a placc, ha őskeresztény bazilikába zarándokolsz mozaikokat nézni, ne lepődj meg, ha ott a helybeli filippinók gyülekeznek esküvőre, a Capitolium téren tánczenekar hangol, és a go-go görlök a Palazzo Senatorio lépcsőin ráznak elő a sokaságnak. De ez nem haláltánc. Rómából nézvést egy apokalipszis csak kisebb rendszerváltásnak tűnik, a végpusztulásnak nincs semmi esélye.

Bori Erzsébet

szerző
Bori Erzsébet
publikálva
1996/29. (07. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...