Színház

Kedves Elvtrsk!

Erdman: Az öngyilkos
szerző
Tompa Andrea
publikálva
2018/27. (07. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Afféle szatirikus komédia Az öngyilkos erős társadalomkritikai éllel; a szovjet szerző 1928-ban írta a művet, ami aztán hatvan évig várhatta a bemutatót. Bár ahogy az ember a Forte Társulattal benépesült színpadot nézi, inkább úgy érzi: a darabot tegnap írták magyar közegben. Úgy is játsszák, hogy megszólaljon, mint egy hangszer jó kezekben.

Nyikolaj Robertovics Erdman, a szerző 1951-ben még Sztálin-díjat is kapott, így aztán meglepő, hogy legismertebb darabját, Az öngyilkost életében (1970-ben halt meg!) sem ki nem nyomtatták, sem színpadra nem vitték. Pedig a másik ismert és sokat játszott drámáját, a Mandátumot az 1920-as évek második felében Szovjetunió-szerte játszották, szerették. Ugyanaz a nagyszerű orosz rendező vitte volna színre Az öngyilkost is: Mejerhold, aki el is kezdte próbálni 1928-ban. Ez volt a nagy rendező számára a fordulat – a hatalomnak ekkor lett elege Mejerhold tehetségéből és kritikus szelleméből. Rövidesen ismét nekiveselkedtek, most már nemcsak Mejerhold, de Sztanyiszlavszkij is színre akarta vinni, ám újra betiltották; állítólag nagyszerű fogadást rendeztek, amikor a főcenzor eljött bejelenteni mindezt. 1930-ban már Sztanyiszlavszkijnak sem járt kiváltság; Erdman darabját szovjetellenesnek nevezték. Erdman és Mejerhold életének közös fordulata aztán a letartóztatás és a börtön: Erdmant 1933-ban három évre ítélték el, Mejerholdra azonban végzetes sors várt: kivégezték. Erdman életben maradt, darabot többé nem írt, filmekben dolgozott; ez másfajta halál.

Amikor 1982-ben Valentyin Plucsek végre bemutatta a moszkvai Szatirikon Színházban Az öngyilkost, rövidesen ismét betiltották. Szabadon 1988 óta játszhatják hazájában; ugyanabban az évben mutatták be Kaposváron is Ascher Tamás rendezésében.

A dráma naiv, kissé melankolikus, de éles és vicces története szerint Podszekalnyikov polgártárs öngyilkosságra készül: se munkája, se pénze, se kilátásai, elege van. Hogy aztán kiderüljön, milyen nagy szükség volna a halálára. Felvonul az elnyomott értelmiségtől a munkásosztályig mindenki, képviselői rendre meglátogatják őt, hogy halálát, mártíriumát megszerezzék ügyüknek. Mert van ügy, hatalom, elnyomás, kell a tiltakozás. A mű dramaturgiája aztán látogatások sorából áll, olyan, mint egy fordított A revizor. S mert bohózat, az öngyilkosság elmarad, helyette a főhős alaposan berúg egy parkban. Igazi szovjet (magyar) ember. Szobrot is állítanak neki a Szkéné színpadán, nem árulom el, milyet.

Horváth Csaba rendezőnek és társulatának új munkája kiváló ritmusú és humorú, hegyes társadalomkritikai nyilakkal dolgozó előadás. Ahogy más Horváth Csaba-előadásokban, itt is van egy meghatározó, konkrét és metaforikus színpadi eszköz, amivel alaposan eljátszanak, szétírnak. Matracok, zöldségek, száraztészta után most az újságpapír az, amit a végsőkig gyűr, gyúr Horváth. Az újság zeneszerszám már az első pillanattól kezdve: Fehér László remek alakításában az alsónadrágos főhős egy újsággal a kezében érkezik, idegesen, feszülten, rángatózva, majd feszültsége ritmussá, zenévé válik, ahogy a médiatermék zizeg a kezében. Ökrös Csaba és csapata kiváló zenei kíséretet nyújt hozzá. Az újság egyszerre hír- és rettenetforrás, bájosan ér össze a szovjet és a mai kor média- és elvtárskultúrája, bár csak magyar nyelvű újságok, lapok, reklámfüzetek szerepelnek az előadásban. Külön és személyesen jóleső pillanat, mikor az általam szerkesztett folyóirat példánya éppen „Gyász” szóval a címlapon az előadás vicces, önreflexív gesztusát sűríti ironikusan magába.

Vicces áthallás, ahogy az értelmiség magának követeli a főhős halálát; hirtelen felismerem, mekkora sikert lehetne aratni egy jól időzített, értelmiségi tiltakozásként elkönyvelhető öngyilkossággal.

Horváth színpadán minden emelkedetten költői, játékos és fantáziadús, és a képzeletnek ezt a könnyed áramlását kedvelem a legjobban: hogyan is lehetne eljátszani azt, hogy valaki megszólaltatja a vágyott hangszert, amivel majd milyen könnyű élete lesz, és mennyi koncertet ad napjában két és fél rubelért, és fényesen megél? Hát úgy, hogy balettes mozdulatokkal belibben egy fúvós hangszer mint vonzó, éteri tárgy, majd felsorakozik a zenekar, megszólal, a meztelen öngyilkosjelölt pedig nekiveselkedik, míg az aggódó család drukkol neki, és aztán várunk, fújja, semmi, várunk, várunk és hurrá, katarzis, szól. Ja, csak aztán kiderül, hogy zongora is kéne ahhoz, hogy teljes legyen a megváltás. Akkor mégis marad az öngyilkosság.

Kiváló döntés volt Fehér Lászlóra osztani a főhős szerepét; a Forte előadásainak fontos társulatpolitikája, hogy mindenki valódi lehetőséget kap. Bár a nagy elmaradó halálos gesztus és az (ál)temetési jelenet kissé hosszadalmas, hiszen tudjuk, a dolog nem fog bekövetkezni.

A Forte eddigi előadásainak sajátos színpadi testnyelve tovább fejlődik: a testhangszer mellett megszólalnak a zenei hangszerek, énekhangok, és így, immár a beszéddel, gesztussal kiegészülve valami olyan megemelt színpadi forma jön létre, ami a teljesség örömét nyújtja. Megtestesült szellem (embodied mind), ahogy a színház-teoretikusok mondják, ami a nézőt az egységesség, meg nem osztottság tapasztalatával ajándékozza meg. Pont egy öngyilkosságról szóló darabban.

Szkéné, június 20.

szerző
Tompa Andrea
publikálva
2018/27. (07. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...