„Marton elvtárs, nem utazunk!” – Interjú Marton László rendezővel

Színház

Családregény, színháztörténeti dokumentum, bensőséges művészportrék és anekdoták: ez az Összpróba című kötet, amelyben a Vígszínház egykori igazgatója, jelenlegi főrendezője mesél az életéről.

Marton László: A könyv nagy része azokról a mesterekről és múzsákról szól, akiktől tanultam, akik előrevittek. Megpróbáltam pontosan a helyére tenni, hogy mit jelentettek a pályámon, az életemben. A szerzővel, Orosz Ildikóval (aki a Narancs külső munkatársa – a szerk.) arra törekedtünk, hogy a könyv ne anekdotagyűjtemény legyen, hanem a korról beszéljen, amelyben éltünk.

Magyar Narancs: A szerencse fiának mondhatod magad: nagypolgári családba születtél, ami egyfelől komoly műveltségi alapot adott, másfelől rossz káderré tett. Hogyan sikerült feldolgozni magadban a külső és a belső világ ellentmondásait?

ML: Valóban, egyszerre jelentett burkot és támadási felületet mindaz, amit otthonról kaptam. Már az iskolában megtanultam elhallgatni sok mindent. A szüleim, annak ellenére, hogy kívül tombolt a borzalmas Rákosi-rendszer, megpróbálták folytatni, megőrizni a korábbi polgári életük értékrendjét, kultúráját, stílusát. Édesanyám gyönyörűen megterítette a vacsoraasztalt, amelyen roppant szerény étkeket tálalt. Ha vendégek jöttek, olykor barátaikkal együtt kamarazenéltek. Hittek benne, hogy a szellem, a műveltség megvéd minket valami embertelennel szemben.

MN: Kirekesztettnek érezted magad mint úrifiú? Tapasztaltál irigységet?

ML: A háború előtt gazdagok voltunk, a háború után meg szegények. Nem volt mit irigyelni. Voltak osztálytársaim, akiknek sokkal klasszabb játékaik voltak. Az egyik barátom például felhúzhatós autót kapott az amerikai rokonaitól. Ha valami számított a Rökk Szilárd utcai iskolában, akkor az, hogy elég jól fociztam.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: Keresztapád, Ferencsik János hatására kezdetben karmester vagy operarendező szerettél volna lenni. Végül Nádasdy Kálmán osztályában szereztél rendezői diplomát, és Várkonyit tartod a szellemi atyádnak.

ML: Szerencsémre sok mesterem volt. Későn alakultam ki mint rendező, és még jóval később mint tanár. Túlságosan védett volt a családi fészek, ahonnan jöttem. Ki kellett mennem a világba, az édesanyámról egyedül gondoskodni, megtapasztalni az árulásokat. Például, ahogyan nevelő­apám, dr. Klimes Károly neves ideggyógyász-professzor halála után hirtelen eltűntek azok, akik korábban keringtek körülötte. Ez valószínűleg mind szükséges volt, hogy emberileg és rendezőként is érettebbé váljak. Egyébként Ferencsik János soha nem biztatott arra, hogy karmester legyek. Sőt! Szeretett azzal viccelni, hogy én voltam a kedvenc keresztgyereke, mert sohasem zongoráztam neki. De gyerekkorom egyik példaképe volt, szerettem volna olyan lenni, mint ő.

MN: Gyönyörű dramaturgiai íve van annak, ahogy Várkonyi a májusi zápor miatt ott ragadt a főiskolai vizsgarendezéseden, majd másnap leszerződtetett a Vígbe, évekkel később pedig halálos betegen rád örökítette a Pisti a vérzivatarban befejezését.

ML: Miközben a színházi apámmá vált, kialakult közöttünk egy erős érzelmi szál is. Egyébként Várkonyival nem lehetett bratyizni. Hiába ültem a próbáin, és segítettem összeállítani a kelléklistát, akkor figyelt fel rám, amikor tetszett neki a vizsgarendezésem. A Pisti a vérzivatarban talán a legfontosabb rendezése volt, tudat alatt érezhette, hogy ez az utolsó munkája. Ezenkívül a szerző, Örkény István a barátja volt. Várkonyi teljesen szabad kezet adott, igyekeztem a szelleméhez a leghűségesebben befejezni az előadást. Örkény bizalmát is éreztem. Rengeteg részlethez hozzányúltam, mert úgy gondoltam, ő is azt akarja, hogy a legjobb tudásommal fejezzem be az utolsó rendezését. De az előadás szellemisége hűséges maradt Várkonyihoz.

MN: Először a Popfesztivállal szólaltál meg a saját hangodon, behoztad a Vígszínház falai közé a csoportos színházi formanyelvet, az élő popzenét. Meg kellett harcolnod a társulat ellenállásával.

ML: Radnóti Zsuzsa dramaturggal közösen tűztük ki a célt, hogy bemutassuk a Popfesztivált. A regényre is Zsuzsa hívta fel a figyelmemet, mint annyi más műre, íróra. A Popfesztivál próbái feszült légkörben folytak, főleg az én hibámból. A fiatal rendezőkre jellemző szorongás volt bennem, amit nagyfokú agresszivitással kompenzáltam a társulat felé. Borzalmas hangnemben beszéltem a legjobb barátaimmal is.

MN: Mit lehetett sejteni abból, hogy korszakos jelentőségű színházi esemény van születőben?

ML: A próbák közben semmit. Utólag visszagondolva, valószínűleg az egész akkori színházban újdonságnak számított a Popfesztivál nyers, furcsa, gomolygó tömegszínházi stílusa. Fehér Miklós díszlete hol táborrá, hol tárgyalássá alakult, a következő pillanatban ömlött az eső. Az utolsó jelenetben a lógó kötelek azt jelképezték, mintha mindenki börtönben lenne. A nyilvános főpróba okozta az első meglepetést. Ahogyan berohantak a fiatalok a Menni kéne dallamára Kútvölgyi Erzsébet vezetésével, elképesztő energia áradt Presser zenéjéből, a fiatal társulatból. A Pál Utcai Fiúk csapatának az energiája most valami nagyon hasonló.

MN: A 70-es évektől következetesen viszed tovább az ifjúságot is megszólító igényes zenés színházat. Ezt tartod az elsődleges rendezői védjegyednek?

ML: Újfajta színházat akartunk csinálni, a színházi nyelvet megújítani erős irodalmi szövettel, a kortárs zene beemelésével, olyan formátumú zeneszerzővel, mint Presser Gábor. Életem egyik legnagyobb szerencséjének gondolom, hogy alkotótársak lettünk Presserrel. A Harmincéves vagyok, a Jó estét nyár, jó estét szerelem újat hozott a maga tragikus hangvételével. A Kőműves Kelemennél már két másik alkotóval, Szörényivel és Bródyval dolgoztunk együtt. De ismét Radnóti Zsuzsával készítettünk példányt. És a csodálatos Novák Ferenc a koreográfiát. A Vígszínház esetében mindig fontosnak tartottam, hogy igazi népszínházzá váljon, valahogy úgy, ahogyan annak idején Jean Vilar megálmodta saját színházát, a TNP-t (a Théâtre national populaire-t). Legyenek gyereknézők, fiatal nézők, folyamatosan újuljon meg a publikum. A másik oldalon pedig éppúgy szeretem a szűk réteghez szóló intellektuális kalandokat, mint Márai Hallgatni akartam című monodrámáját Hegedűs D. Gézával. Ezt a különleges szépségű és jelentőségű művet az egyik legfontosabb munkámnak gondolom.

MN: Nagyon korán, 28 évesen kezdtél el külföldön rendezni.

ML: A véletlen megint beleszólt az életembe. A finn nemzeti színház igazgatójának Budapesten kellett töltenie az éjszakát, mert a gépe nem repült tovább. A finn követség kultúrattaséja ajánlotta neki, hogy nézze meg A nők iskoláját a Vígszínházban. Savolát éppen az idő tájt nevezték ki igazgatónak, és egy új szellemiségű színház alapjait akarta letenni Helsinkiben. Tetszett neki az előadás, amelynek formanyelvét újszerűnek találta. És ekkor mintha csoda történt volna. Nagy külföldi színházak kezdtek érdeklődni irántam, érkeztek a felkérések. Az egész olyan volt, mint egy álom.

MN: A szocializmus diszkrét báját is megtapasztaltad, amikor izraeli vendégrendezésedet majdnem meghiúsította a „hivatal”.

ML: A 70-es években nem volt természetes, hogy az ember utaz­zon. Bementem az Interkoncertbe, ami egyszerre volt a művészeket külföldön képviselő ügynökség és belügyi fedőszerv. H. elvtárs, a színházi részleg vezetője boldog mosollyal közölte: „Marton elvtárs, nem utazunk!” Az izraeli nemzeti színházba, a Habimába szólt a meghívásom. Minden rendező álma volt, hogy ott rendezhessen. A színháztörténet egyik legfontosabb bázisa, nagy orosz rendezők, Vahtangov és Mejerhold alapították. Miután nem kaptam meg a szolgálati barna útlevelet, a kék magánútlevelemmel Bécsbe mentem, és a Habima segítségével jutottam ki Izraelbe.

MN: A hongkongi Szentivánéji álom-rendezésről lemaradtál, mert Horvai István kész helyzet elé állított: egyik napról a másikra rád bízta a Vígszínház vezetését. Ez nehezen fért össze kalandvágyó, világpolgár természeteddel?

ML: El kellett döntenem, hogy a Vígszínház van-e olyan fontos, hogy a kedvéért lemondjak az akkor induló külföldi karrieremről. Pár nap gondolkodás után tiszta lett számomra, hogy ez mindennél fontosabb, ide tartozom, nem hagyhatom cserben azt a színházat, amelyik felnevelt. Sem Hor­vaival, sem Várkonyi emlékével, sem a hozzám érzelmileg rendkívül közel álló társulattal nem tehettem meg.

MN: A 122 éves Vígszínház történetének leghosszabb ideig, 21 évig hivatalban lévő direktora voltál. Diplomatikus, kompromisszumkész személyiségeden múlott, hogy sikerült kivédened a kultúrpolitikai packázásokat?

ML: Mindig távol álltam a politikától. A hivatali káderek fülbesúgására nem voltam vevő. E tekintetben soha nem voltam kompromisszumkész. A legmulatságosabb történetet Izraelben éltem meg. A Habima büféjében vagyok, mindenki felszabadult, hangos körülöttem, aki elmegy, barátságosan hátba vág. Jókedvűen ordít. Szürreális élmény, amikor ebben a vidám közegben telefonhoz hívnak, és a vonal másik végén egy hang azt mondja, Knopp elvtárs szeretne beszélni önnel a pártközpontból. Majd egy másik hang, fent nevezett Knopp elvtárs, közli velem, hogy a frissen bemutatott Kozma című előadást le kellene venni a műsorról. Kornis Mihálynak a pártüdülőben játszódó remek darabját látta a Központi Bizottság egyik tagja, aki magára vette a történetet, azt hitte, hogy róla írták. Miután hazajöttem Izraelből, behívtak a pártközpontba, és közölték, hogy kirúgnak. Csakhogy jött a fordulat: a rendszer közben összeomlott. Soha nem kézbesítették a felmentésemet.

MN: A 90-es évek elején, a Vígszínház felújításakor újból felmerült a leváltásod. Schwajda Györgyöt akarták kinevezni felújítási biztosnak…

ML: A történet érdekessége, hogy a módszer nem sokat változott a pártállami idők óta. Pontosan ugyanúgy, tisztességtelenül, titokban akarták csinálni, mint korábban. De nincs harag a szívemben, Schwajda György iránt sincs, aki fontos alakja volt színházi éle­tünknek, és ha találkozom azzal a két emberrel, akik részt vettek ebben a játszmában, ma is kezet fogok velük. Egyébként, különös módon, a rendszerváltás idején bizonyos ügyekben még létezett optimizmus és bizalom a különböző oldalak között. Akkoriban például minden párt egyhangúlag megszavazta a parlamentben a Vígszínház rekonstrukcióját. Ez ma nem fordulhatna elő. Nincs közös ügy.

MN: Miért pont 2008-ban döntöttél úgy, hogy felhagysz az igazgatással?

ML: Vágytam arra, hogy újra úgy éljek, mint egy rendező. Meghívást kaptam Richard Bradshaw neves angol karmestertől a Ring-ciklus megrendezésére a torontói operába. Amikor a kis vidéki házamban kikészítettem a lemezeket és a kottákat, rájöttem, hogy nincs időm az igazgatói munkám mellett ilyen mennyiségű zene és szöveg megtanulására.

MN: Több mint negyven éve tanítasz színészmesterséget a Színművészetin, számos helyen vendégtanár vagy. Mi a Marton-növendékek különös ismertetőjele?

ML: Talán a kreativitás. A tanítványaim egy bizonyos munkamódszer alapján olvassák, elemzik, dekódolják a szöveget, ezért megalapozottan hoznak különböző variációkat a másnapi próbára. Sokkal érdekesebb olyan színésszel dolgozni, akinek folyton jár valami a fejében és megoldásokat kínál, mint aki engedelmes bábként bólogat. Nagyon szeretem, hogy az egyetemen a növendé­keim maguk alakítják ki a világítást, a teret, hozzák a zenét, kitalálják a jelmezeket, vagyis a színház egészében gondolkodnak.

MN: Az egyetemről kikerülve változatlanul tanár úrnak szólítanak?

ML: Igen. Tanár úrnak. És ez nagyon jó, mert érzem, hogy továbbra is bíznak bennem, számítanak rám.

Figyelmébe ajánljuk