„Megérdemelte!”

Marina Abramović performance-művész  

Önéletrajza, az Aki átment a falon nemrég jelent meg magyarul. A belgrádi születésű művésszel pályafutása legmerészebb állomásairól, a kínai nagy falon megejtett szakításáról, a hasába vágott ötágú csillagról és Tito szeretetéről is beszélgettünk.

Magyar Narancs: A könyve címét egy édesanyjával kapcsolatos mondás ihlette: „Az igazi kommunista képes átmenni a falon is.” A mamája jó kommunistát akart nevelni önből?

Marina Abramović: Kettőjük közül apám volt a hithű kommunista. A harmincas években börtönben is ült emiatt. Szívből megvetette a magántulajdont, a burzsoáziát. Ezzel szemben anyám a lelke mélyén mégiscsak burzsoá volt. Franciaórára, angolórára, zongoraórára járatott, istenített mindent, ami francia volt. S nem kommunistát, hanem kemény nőt akart belőlem nevelni. Anyai ágról hozom azt az akaraterőt, hogy ha elhatározok valamit, azt minden akadályon át keresztülviszem. Apámtól a bátorságot kaptam, a nagyanyámtól pedig a spiritualitást. Nagy templomjáró volt, gyűlölte a kommunistákat, akik mindenétől megfosztották. Anyám írta össze a listát, hogy mit vegyenek el tőlük, hogy bizonyítsa, milyen jó kommunista. Ez a három mentalitás keveredett össze bennem.

MN: Apja is, anyja is partizánként harcolt a második világháborúban Tito oldalán. Amikor a boszniai háború idején videóinterjúkat készített velük a Delusional című előadásához, az egykori harcosok helyén megtört, idős embe­re­ket látunk.

MA: Apám iránt, épp a hite miatt, nagyobb sajnálatot éreztem. Ő olyannyira csalódott volt, hogy a Titóval közös fényképeiről kivágta Tito alakját. Igazi, mély szégyent érzett amiatt, ami a kommunizmussal történt. Ekkor, a délszláv háború alatt láttam először sírni. Képtelen volt megemészteni Miloševićet, a népirtást, a gyilkosságokat. Úgy érezte, hiábavaló volt az egész élete. Mindenki azt mondja, Tito diktátor volt, de akárhogy is, én szeretem. Nézze csak meg, mi történt utána. Amíg élt, sosem hallottam olyat, hogy gyűlölnöm kell a horvátokat vagy a szlovénokat, csak mert nem szerbek. Mély szégyenérzettel töltött el a háború. Bár sokszor kérték, egészen addig, míg a Velencei Biennáléra meg nem hívtak, nem reflektáltam erre a műveimben.

MN: A montenegrói nemzeti múzeum kérte fel, hogy Szerbiát és Montenegrót képviselje. A benyújtott performance-tervét aztán a montenegrói kultuszminiszter nyilvánosan megtámadta. Végül megszakított minden kapcsolatot velük, és egy másik pavilonban adta elő a Balkan Baroque című darabot.

MA: A Cleaning the House-ban véres csontokat sikáltam, ezt ötvöztem a szüleimmel készített, a Delusionalban bemutatott videókkal. És készítettem még egy videót: meginterjúvoltam egy férfit, aki 35 éven át irtotta Belgrád patkányait. Ő mesélte el nekem a Farkaspatkány történetét, azt, hogy hogyan öli meg a patkány, bár máskülönben soha nem tenne ilyet, a családja tagjait, ha ő maga veszélybe kerül. Ebben az országunk, a háborúnk történetét láttam. Ezt a performance-ot terjesztettem elő, de a politika közbeszólt, a montenegrói kultuszminiszter nekem támadt, nevetségesnek nevezte a tervemet, azt mondta, nem vagyok művész, amit elő akarok adni, az pedig nem csak hogy nem művészet, de még büdös is. Ezt látva kínált fel nekem a biennálé kurátora egy másik helyet.