De aztán kiderül, ez a perspektíva csak festett. A megfélemlített, földön elterült írót gótikus falak között vallatják, majd lassan bűne is kibontakozik: brutális történeteket ír gyermekek gyilkolászásáról. Hogy aztán ezek a gyilkolászások egyre kézzelfoghatóbb valósággá váljanak, nemcsak különös kegyetlenséggel elkövetett, de egyenesen költői és fantáziadús műveletekké fejlődnek. Van költészet ebben a darabban, főleg a címadó Párnaember története gyönyörű, akinek az a dolga, hogy puha párnatestével visszaforgassa az időt, megakadályozza, hogy a gyermekek felnőjenek, hiszen úgyis borzasztó élet várna rájuk, szörnyű drámák, jobb tehát, ha idejekorán öngyilkosságot követnek el.
Mesei, horrorisztikus, brutális világok ezek, amiket az író úr ír, aki amúgy civilben takarító egy vágóhídon. A hevenyészett lélektani magyarázat szerint azért ír (és majdan követ el) ilyesmiket, mert gyermekkorában fogyatékos testvére szülői bántalmazásának tanúja volt, s a szülőket később párnával küldte a másvilágra.
A nálunk is sokat játszott ír szerző többször díjazott darabjának egész kontextusa (diktatúra) és lélektani motívumai (gyermekbántalmazás) úgy viszonyulnak a valósághoz, mint az OSB-lapokra festett Szent György és a sárkány freskó a valódi kőgótikához: ez a világ díszletszerű, vázlatos, hamis. „Én egy vezető beosztású rendőrtiszt vagyok egy totális kurva diktatúrában” – hangzik el, csakhogy a diktatúra helyett mondhatná azt, hogy királyságban, szigeten vagy a Holdon: semmi következménye nincs. Annak sincs hihető magyarázata, hogy miért ír és követ el ilyesmit egy ember. Értem én, hogy ha nem volna gyermekbántalmazás, üresek volnának a börtönök, hiszen a lélektanászok szerint ez minden bűn eredője, de ebben a darabban messze sokkal izgalmasabbak az elmesélt mesék, a képzeletbeli gyerekgyilkosságok, mint az emberi viszonyok.
De azért vannak a drámában jó (filmes) karakterek: rendőr, aki csépel, nyomozó, aki szellemeseket mond, és vannak kevésbé jó csavarok, lelepleződések – ez az egész horrorvilág mégsem áll össze valami koherenssé, a történetet a habarcs nem tartja meg. A mesék erősek, viszont gyakran monológok, színházilag statikus elemek. Legalább kilenc ilyen mese/kis novella szerepel a drámában, és ezek nagy képzelőerőről tanúskodnak, illetve a hoffmanni–grimmi meseörökség hatásáról. Ám az érdeklődésemet a történet nehezen tudja fenntartani: sajnos mindegy marad, hogy az író „csak” kitalálta és megírta ezeket a véres sztorikat, vagy el is követte; hogy ezt egyedül tette vagy másokkal együtt, hogy miért történt mindez és mi lesz a büntetése.
Szikszai Rémusz előadása a Radnótiban szimpatikusan lendületes, a színészek elhordják a hátukon, van sok humor – különösen a két rendőr, Köles és Schneider Zoltán brillírozhat, akik persze egymást is eszik vicces hatalmi harcaik közben. A pécsi Nemzetiből érkezett Köles Ferenc (még sosem láttam budapesti színpadon) játéka tiszta, egyenes, fölös díszítések nincsenek benne, van saját belső élete, története. Remek, amint az alkoholista apai örökségről beszél önironikusan. Schneider máskor is hozott már brutális figurát, verő rendőrt, most újszerűen egy tömbből vágja ki ezt az alakot.
Pál András játssza az írót, erőteljesen, sokszor túl sok dramatikus színnel és lendülettel. Mégis meglehetősen bizonytalan, amit színre hoz, figurájával alig tudok mit kezdeni, hiszen mit is játszik? Nem egy realista csehovi írófigurát hiányolok, sőt szívesen vagyok szolidáris vele, amikor azon aggódik, hogy vajon halála után elpusztítják-e kéziratait, mert mi mást féltene az író, mint a kis utóéletét. De idegen marad a problémája. A fogyatékos testvér szerepében a miskolci Nemzetiből érkezett kiváló Rusznák András látható, bár itt nincs nagy tere kibontakozni; a két testvér közti kapcsolat rendezőileg nemigen látható.
Szikszai a háttérfigurákat Ács Norbert és Pallai Mara bábosokra bízta. Szépek a bábok (Hoffer Károly munkái), innovatív a bábhasználat és a Jézus–kislány történetének megjelenítése (ez az egyetlen olyan történet, amely fizikailag, testet öltve megjelenik) valóban sokáig nézhető. Az előadásnak mindenképp erénye e sok vendégművész felvonultatása.
Mégis inkább úgy tűnik, Szikszai sem igen találja ezt a világot, nem tudja eggyé gyúrni, csak inkább a színészekre, a játékra bízni, a sokszor magas hőfokú (és sokszor túl magas) energiaszintre. Nagy a hangerő. De hogy hol és miért bontakozik ki ez a történet, milyen fiktív, valóságos, szimbolikus világok között, meg nem fejthetem. Ahogy Köles rendőrnyomozója mondja tanácstalanul: nem tudja, mit szimbolizál egy író megölése. Hát én se tudom.
Radnóti Színház, május 15.
