„Nem kérdés, hogy átveszem” - Csuja Imre színész

Színház

A címszerepet és Falstaff Jánost is ő alakítja Mácsai Pál rendezésében, az Örkény Színház nemrég bemutatott IV. Henrikjében. Királyi hasakról, fejedelmi borokról és a rendszerváltás zavarosáról is beszélgettünk.

Magyar Narancs: Két főszerepet alakít, kétszer másfél órát játszik végig; nem túl strapás ez?

Csuja Imre: Rettenetesen élvezem, hogy 57 évesen még ennyi energiával bírom. Szívritmuszavarom volt, tavaly nyáron átestem egy ablációs műtéten, le is kopogom, szerencsére visszanyertem a régi formámat, és fogytam vagy 15 kilót. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy gond nélkül végig tudom mozogni az előadást. A végére persze elönt a fáradtság, de ez inkább kellemes fáradtság. Két főszerep egy ilyen darabban – ez azért nagy munka. Sokszor még másnap is az foglalkoztat, hogy mit csináltam jól, mit csináltam rosszul Henrikként, Falstaffként.

MN: Vasárnap láttam az előadást. Hétfőn hogy gondolta, mit csinált jól, mit csinált rosszul?

CSI: Volt két nyelvbotlásom, valahogy előkerült egy „s”, ahol nem kellett volna, de ezt leszámítva elégedett vagyok. Ez az ötödik vagy hatodik előadás volt. Van az a mondás, ugye, hogy a tizedik körül érik össze egy produkció, de én már most, az első felvonás után azt éreztem, hogy birtokomban van az egész. Ez volt az első alkalom, hogy nem kellett a takarásban kétségbeesetten memorizálnom a szöveget. Az otthoni, kerti munka arra nagyon jó, hogy az ember kiértékelje az előző napi előadást. Most a lombszívás szezonja van, remek alkalom, hogy mindenféléről gondolkodjak, például hol és mit lehetne egy kicsit másképp játszani, hol lehetne, mondjuk, egy-egy hangsúlyon változtatni.

false

 

Fotó: Németh Dániel

MN: Falstaff Jánosnak a hasa is játszik, e jelentős testrész fontos kelléke a darabnak. Soványan is el lehetne játszani a figurát?

CSI: Biztosan el lehet, de ez engem nem fenyeget, a szerephez megvannak a fizikai adottságaim; van ez a has, ugye, a sajátom, ami már nem is akkora, amekkora Falstaff Jánoshoz kellene, de ez nem is baj, mert a visszafogottabb has viszont jól áll Henriknek. Spiró György régi megállapítása, hogy jó lenne, ha ezt a két figurát egy színész játszaná. Pali (Mácsai Pál, az Örkény igazgatója, az előadás rendezője – a szerk.) eleinte csak játszott a gondolattal, mi lenne, ha valóban így lenne, és csak nagyon félve említette, hogy: mit szólnál, ha te lennél a Henrik is? Hát, azt szóltam, hogy remek lenne.

MN: Gyors váltások vannak a darabban, van, hogy Falstaffból a színpadon öltözik át Henrikké.

CSI: A próbák alatt ez már mind megvan. Olyan ez, mint amikor a must forrni kezd, és csak forr, forr, forr, majd egyszer csak letisztul; akkor kell lefejteni, amikor látod, hogy már emberi fogyasztásra alkalmas. Musthasonlattal élve ez a forrás megtörténik a próbákon, ez kell ahhoz, hogy át tudjak öltözni a nyílt színen egyik szerepből a másikba.

MN: A musthasonlat mögött rendes borászati tapasztalat is van?

CSI: Van egy kevés. Régen csináltam bort, még debreceni színész koromban, de csak kis mennyiségben. Van egy Bodaszőlő nevű falucska, volt ott egy kis házunk, és ott termett szőlő is. Othello fajta, semmiféle nagy tudományt nem igényelt. Amikor megérett, leszedtük, leszemeztük, megdaráltuk, hagytuk egy hétig pihenni, kavargattuk, lefejtettük. Jó bor lett belőle. Nem akartam én borász lenni, de az élet úgy hozta, ha már volt ott szőlő, miért hagytuk volna megrohadni.

MN: Vállalkozni nem szeretett volna? A rendszerváltás idején, 1990-ben szerződött Pestre. Úgy rémlik, akkoriban mindenki vállalkozott.

CSI: Nézze, a fiatal színész irgalmatlanul türelmetlen, én is az voltam. Mindenkivel előfordul, velem is, hogy nem azokat a szerepeket kaptam, amiket szerettem volna. Ilyenkor megfordul az ember fejében kínjában, hogy nem kellene-e valami mással foglalkozni. De akárhányszor idáig jutottam, a válasz mindig az volt, hogy nyugi. A nagy színészépítő, klasszikus szerepek, a Rómeó vagy Mercutio elkerültek, inkább a groteszkek, abszurdok találtak meg fiatal koromban. Sokféle feladatot kaptam, olyan is volt, hogy húsz percig álltam a színpadon egy néma jelenetben. Ott azt kellett megtanulni, hogy hogyan legyek jelen úgy, hogy ne zavarjam meg a főszereplők dialógját, de ott, ahol lehet, mégiscsak reagáljak, ne csak egy karót nyelt inas legyek egy hülye tálcával a kezemben. Jó lecke volt.

MN: És miután Pestre szerződött?

CSI: Nagyon nagy öröm volt, hogy fel tudtam jönni a fővárosba. Annak ellenére nagy öröm volt, hogy nem egy nagy, neves színházba jöttem, hanem egy kis, neves színházba: ez volt az Arany János Színház. Itt esett meg velem először és utoljára, hogy négy előadásom volt egy napon.

MN: Hogy jött ki a négy?

CSI: Mondok egy ilyen napot. Egy gyerekdarabbal kezdtünk délelőtt, a Szélkötő Kalamonával, aztán délután Ödön voltam A kőszívű ember fiaiban, este hétkor meg Brechtet játszottunk, A kivétel és a szabályt, amiben én voltam a kereskedő. 11-kor meg jött még egy Don Quijote, ezzel zártunk. Emlékszem, egyszer késő este odajött hozzám Meczner János, az igazgató, és megkérdezte: kell neked ez, így éjjel egy negyedik előadás? Hát, János, ha így kérdezed, akkor nem – mondtam erre. A napi négy előadás nem volt ritka, karácsonykor, húsvétkor, hétvégén gyakran előfordult. És ez azért így nekem sok volt. Közben meg robogott a rendszerváltás, de egy színész mire tudna vállalkozni? Legfeljebb arra, hogy ha kap egy szerepet, azt rendesen megcsinálja.

MN: Ezekben az években, a kilencvenesekben játszódik Antal Nimród új filmje, A Viszkis, amelyben jellegzetes figurát, egy korrupt minisztériumi középvezetőt játszik. Ismeri testközelből is ezeket az alakokat?

CSI: Ez az alak lubickol a világban, csak hát a nagy lubickolás közepette egy kicsit korrupt is, mint annyian mások. A forgatókönyvben szépen le volt írva minden, amit tudnom kellett róla.

MN: Falstaff János ugyan nem egy minisztériumi alkalmazott, de alkatilag azért van közös a két figurában.

CSI: Van rokonság közöttük, de ez a Falstaff azért egy nagy formátumú pasi, csak az idők során valahogy lecsúszott, innen a mélységes gyűlölete például a főbíró iránt. De azért még lecsúszottságában is sziporkázó elme és egyben minden hájjal megkent gazember. Azért több van benne, mint egy korrupt minisztériumi alkalmazottban.

MN: Kinézetre, a maga öltönyös-nyakkendős módján inkább Henrik tűnik minisztériumi alkalmazottnak. Koronája sincsen, csak egy érdemrendszerű kitüntetés, ami a hajtókájára van tűzve. Ön is kapott néhány kitüntetést. Azokat ki lehet tűzni?

CSI: A Jászai-díjat nem lehet kitűzni, és a többit sem. Van két gyűrűm, a Páger-gyűrű és az, amit tavaly kaptam, amikor Hajdúnánás díszpolgára lettem, ezeket hordhatnám, de nem vagyok ékszeres pasi, és kényelmetlen is lenne, minden előadás előtt le kéne venni.

MN: Egy állami díj elfogadása, de már egy díjra való felterjesztés is komoly dilemma elé állíthatja az embert.

CSI: Bennem ez nem jelentkezik dilemmaként. Az idén is felterjesztettek Kossuth-díjra, ahogy tavaly és tavalyelőtt is. Ilyenkor mindig megkérdezik, hogy átveszem-e, én meg mindig mondom, hogy igen. Ez egy szakmai díj, amit történetesen mindig az aktuális kormány tagjai adnak át. Nem kérdés, hogy átveszem. Persze ehhez az is kell, hogy megkapjam. Eddig is átvettem a díjakat, az Érdemes Művész díjat is, mint ahogy mások is átvették.

MN: IV. Henrik egy nagycsaládos uralkodó. A saját családi hátországából is vitt bele valamit?

CSI: Hogyne. Sokszor az apám is úgy acsarkodott velem, ahogy Henrik acsarkodik a fiával, a herceggel. Vagy ahogy én acsarkodom a felnőtt fiammal, aki már 27 éves. Nekünk is megvoltak a hasonló vitáink, persze nem vertem meg, ahogy Henrik ellátja a fia baját. Apám legfőbb konfliktusa velem szemben az volt, hogy én mindenáron színésznek akartam tanulni, ő viszont el sem tudta képzelni, hogy egy hajdúnánási gyerek bekerülhet a főiskolára a rengeteg jelentkező közül. Tanárnak már jobban el tudtak volna képzelni, jelentkeztem is a Kossuth egyetemre Debrecenben, de a nagy tiszteletnek örvendő vizsgáztató urakat csak a versmondásommal nyűgöztem le. Akkor már biztos volt, hogy nem vesznek fel, de mivel mondtam, hogy színész akarok lenni, megkértek, szavaljak nekik. Nagyon tetszett a kis rögtönzött műsorom, sok szerencsét kívántak a továbbiakhoz. Így nem lettem tanár.

MN: A versmondás elég magányos műfaj, sok színész tart tőle.

CSI: Én tulajdonképpen több mint 50 éve verset mondok, nagyanyám, aki velünk lakott, ötéves koromtól versekre tanított. Az elsők között volt természetesen a János vitéz, a Toldi, a Szózat és a Himnusz. Miután átmentünk szomszédolni és a felnőttek kifogytak a pletykákból, mindig azzal jöttek, hogy akkor Imi, mondj egy verset. Imi pedig mondott, és azóta is mond. Tulajdonképpen ötéves koromtól gyakorlaton vagyok. Mai fejjel már tudom, miért merek kiállni verset mondani. Ez valóban nagyon magányos műfaj, Törőcsik Mari például elképzelhetetlennek tartja, hogy kiálljon verset mondani, annyira fél. Nekem ez gyerekkorom óta természetes élethelyzet.

MN: Másként kell megszólalni, akár verset szavalni az Örkény színpadán, hogy a színház akusztikája az átépítéssel megváltozott?

CSI: Végre nem kell hangosan suttogni, mert így is meghallanak, akár az utolsó sorokban is. És a székek sem nyikorognak, nem kell fennhangon ágálni, lehet normálhangon is beszélni.

MN: Említette a műtétjét: biztos volt benne, hogy vissza tud térni a színpadra?

CSI: Biztos, igen. Mindenképp meg kellett csinálni, nem egy választható dolog volt, de hál’ istennek minden a legjobban alakult.

Figyelmébe ajánljuk