"Nem látok zsinórokat" (Znamenák István színész, rendező)

szerző
Proics Lilla
publikálva
2000/30. (07. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Két oldalról is közelíthetünk felé: Susogó ligetek ünnepe is. b) Nemrég adta valamelyik tévé (valamelyik mindig adja) Gothár Péter immár legendásnak minősíthető filmjét, a Megáll az időt, melyben úgyszólván gyerekszínészként főszerepben tündökölt. Máig is Köves Dini figurája ugrik be róla először a kezdőknek. Az alapkérdés tehát adott. Van-e élet Köves után? És milyen az? Pláne nyáron.

Magyar Narancs: A szüleid vittek gyerekszínésznek?

Znamenák István: Tulajdonképpen igen. Már akkor előtört belőlem az, hogy nem bírom, ha nem néznek sokan. Alakult a Magyar Néphadseregnek egy gyermekszínjátszó csoportja, tízéves voltam, mikor engem oda elvittek. Egy drámapedagógiai módszerrel dolgozva, Szakáll Juditékkal magunk által kitalált történeteket játszottunk el. Improvizációs gyakorlatokból létrejött egy-egy történet, és ezeket egymásra rakva alakult ki az előadás, ez egy oktatási módszer is egyébként. Hobbiból csináltuk, mégis úgy alakult, hogy más iránya nem is lehetett az életemnek, bár én voltam az egyedüli, aki színész lett a csoportból, s ez azt mutatja, hogy maga a módszer nem arra van kitalálva, hogy színészeket "gyártson", hanem hogy komplex személyiséget próbáljon felszínre segíteni a gyerekekből. Az, hogy színész lettem, az elvakultságomnak köszönhető.

MN: A közönség a Megáll az időből ismer.

ZI: Ez volt az első nagyfilmem, magunk közt legyen mondva, az utolsó is. Kaptam egy táviratot próbafelvételre, aztán én lettem, aki azt a szerepet játssza a filmben.

MN: A film kocsmajelenetében ´ze Lajos - kevert kérdéskörben - azt mondja: azért, ezt még nem tudták elrontani. Akkor te majdnem elröhögöd magad.

ZI: Nem hiszem. Az nyilván szándékos. Az - ha mondhatom - szándékos színészi munkám. ´ze Lajossal nem tudhattad magad csak úgy elnevetni, mert azzal a fajta koncentrációval és azzal a fantasztikus, nem is tudom minek mondani, jelenléttel, amivel ő ott -meg szerintem mindenhol egész életében -jelen volt mint színész (ahogy ő mondta: színjátékos), nem lehetett véletlenül nevetni. Dehogy, dehogy. Az ember ránézett, és mindjárt tudta, mit kell csinálnia.

MN: Az ilyen hatások tesznek valakit színésszé?


ZI: Erre nem tudok válaszolni, de két dologról lehet beszélni. Hogy valaki jó színész, vagy nem, az természetes tehetség kérdése. Amit szerintem meg lehet tanulni ebből az egészből, az egyfajta gondolkodásmód a színházról vagy a művészetekről, vagy egyáltalán arról, hogy mihez hogyan nyúljunk, és mi a fontos a világból. Ebben sokat segített nekem ez a csoport, de hogy a színészetet mint mesterséget hogyan kezeljem, nem tudom. Természetesen vannak konkrét dolgok, aki szakmabeli, úgyis tudja, mire gondolok, aki nem, annak hiába magyaráznám, van, amit nem lehet elmondani. Eközben persze ez nem olyan misztikus dolog, igazából csak annyi: mit engedsz át magadon, és hogyan próbálod azt megjeleníteni.

MN: A kokainfutár című, általad rendezett darabban játszani is láttalak. Egyszeri beugrás volt, vagy többször is játszottál a darabodban?

ZI: Melyik szerepben? Kettőbe is beugrottam. Ezek egyszeri alkalmak voltak, hogy ne kelljen betegség miatt előadást lemondani. Ha az ember rendez egy előadást, a szöveg nagy részét tudja kívülről, van egy-két szó, amit nem tud... de aztán kiderül, hogy azt is tudja. A furcsa, hogy kívülről máshogy néz ki, mint belülről: vagy túl kicsi lesz a tér, vagy túl nagy. Mikor valahova oda kellene érnem, nem tudom pontosan, hogy az a kollégával hogyan szokott történni, ennyi a nehézsége, de hát saját előadásba beugrani nem olyan ördöngösség. Főleg nem, ha az ember színész.

MN: Nem jutott még eszedbe, hogy saját rendezésedben játsszál?

ZI: Nem jutott eszembe. Nem akarok senkit megsérteni, ezért nem mondok neveket, de szerintem három ember tudja ezt a világon. Na jó, egyet megmondok: Charlie Chaplin. A másik kettő még él, őket nem mondom meg, mert biztos, hogy nem lesz köztük az, aki megsértődne.

MN: Két darabot is rendeztél, amit Tasnádi István írt. Ennyire szereted a szövegeit?

ZI: Tasnádinak nem szeretem a szövegeit, a Tasnádi szövegei olyanok, mintha én mondanám. Valahogy olyan, mintha egy lakótelepen, egy kapualjban, egy emeleten nőttünk volna fel, annyira abszurdan ugyanaz minden. Szokták hiányolni a darabjaiból, hogy nincsen magyarázat hozzá, hogy nem mindent lehet érteni, hogy olyan nagyon posztmodern. Én mindig azt mondom, hogy nagyon pontosan lehet érteni minden egyes szót: hogy az miért van odaírva, és hogy mire vonatkozik. Én legalábbis nagyon pontosan értem. Tényleg, mintha egy konyhában ebédeltünk volna, ugyanazok a szagok és ugyanazok a mondatfoszlányok.

MN: A világjobbítókban vetített filmet ki csinálta?

ZI: Azt én.

MN: Persze ezt sem tanultad.

ZI: Hát nem, figyel az ember, ül egy forgatáson, és túrja az orrát, issza a kólát, vagy leáll oldalra, és nézi, hogyan dolgoznak a komoly szakemberek.

MN: Ezután is csinálnál szívesen filmet?

ZI: Igen.

MN: Lesz belőle valami?

ZI: Nyilván nem. Ennek akkor lenne realitása, ha a filmesek rendesen csinálhatnának filmeket. Kitalálnám, hogy szeretnék én is csinálni, ők meg mosolyognának, hogy na, jól van, próbálja meg a színész is, legfeljebb nem sikerül neki.

MN: Akkor viszont mi visz rá, hogy filmezzél, fotózzál, világíts egy előadást?

ZI: Hát az, ami a problémám volt mindig is: személyiségzavarom van, százezerszer jobban akarom kifejezni magam, de ezzel nemcsak én vagyok ám így, nagyon sokan vagyunk. És hát a színház sok mindenből álló dolog. Engem a színház érdekel. Nem a színészet, a rendezés vagy ez meg az, hanem a színház. A színházhoz pedig hozzátartozik a zsinórpadlás is, a fényvetők stb. Engem az érdekel, hogyan működik ez a varázslat, amit színháznak hívunk, a ruhacsipkétől a..., de ami nem érdekel, azt nem csinálom, tehát mondjuk jelmezt nem tervezek.

MN: Lehet valami célja ennek a bizonyos "varázslatnak"?

ZI: A színház céltalan. Kell, hogy létezzen. Nem azért, hogy nekem legyen munkám. Kell társadalmilag, kulturálisan, politikailag, és nem kell, hogy célja legyen. Legyen jó a színház. Szórakoztasson, vagy legyek tőle szomorú, vagy gondolkodjam azon, amit láttam, vagy beszéljek róla, vagy hallgassak egy életre valamiről, amiről tegnap még beszélni akartam, csak azért, mert láttam egy színházi előadást. Rettenjek meg, hogy értelmetlen dolog forradalmárnak lenni, vagy pont azért, mert láttam, milyen értelmetlen, azért akarjak forradalmár lenni. Kell. Mindig.

MN: A nyári előadások időszaka lazább?

ZI: Nem, egyáltalán nem. Semmivel sem lazább.

MN: Tavaly miért ment keveset a Susogó ligetek ünnepe?

ZI: Kevés a pénzünk. Annyira régi nóta és annyira általános már, hogy nem akarok erről beszélni. Nincs rá pénz, aztán kész. Annyiból csináljuk. Ennyi jön ki úgy, hogy nem nagyon vannak kifizetve az emberek, de hát csinálják, csináljuk.

MN: Miért Csapó Virág volt az előadás plakátján?

ZI: Én találtam ki. Ha a Virág ma Magyarországon kikerül egy plakátra, és alá van írva, hogy lehet őt látni élőben, az bizony vonzerő.

MN: Megtölti a nézőteret, mert játszik egy szappanoperában?

ZI: Persze, de ehhez hozzátartozik az is, hogy a kaposváriaknak a boglári nyári színháza legendás volt tíz évvel ezelőtt, ami azért nem olyan nagy idő, sokan emlékeznek még.

MN: Az évad egyik nagy sikerű előadása a Balta a fülben volt. Ebben te egy női szerepet játszol. Ugyan miért? Élvezted?

ZI: Nagyon nehéz munka volt. Nagyon nehezen született meg, hogy ne férfi legyen az a nő, hogy ne legyen transzvesztita, hogy ne legyen meleg, és ne legyen nem tudom még mi, hanem nő legyen. Lelkében és mindenben, és nemhogy aszexuális, hanem olyan, hogy minden férfi őt akarja. Hogy mennyire élvezem játszani? Minden egyes előadás egy kínszenvedés, mert emlékeznie kell a testemnek és a lelkemnek mindarra, ami nem olyan egyszerű egy férfinak.

MN: Színész vagy, de rendezel is, ha mások rendeznek, nem szólsz bele?

ZI: Hát, ha tehetem, nem...

MN: Jó Kaposváron?

ZI: Ühüm.

MN: Mi az igaz abból a meséből, hogy kommunában éltek?

ZI: Jól együtt vagyunk, de nem élünk kommunában. Más lett Kaposvár. Azt mondják az idősebbek, hogy ez már nem olyan, itt már nincsenek hajnalig tartó bulik. Egyébként vannak, de ők nincsenek itt, így nekik nyilván nincsenek. De mi itt vagyunk, bulik vannak, nem csak premierkor. De más lett az élet. Nem ez a lényeg, persze soha nem is ez volt. A lényeg, ami ott történik a színpadon. Ez a fiatal csapat nagyon erős, és nagyon komolyan dolgozik azért, hogy valami jó szülessen. Nem baj, hogy nem vagyunk lent mindig a klubban, bár az mutat valamit, hogy hirtelen sokan vásároltak maguknak házat itt a környéken, én is. Eljárunk egymáshoz, a színház gyerekei együtt szánkóznak, főzünk, és ez jó. Nagyon komolyan mondom, nem gondoltam volna tíz évvel ezelőtt, amikor a nagy széthullás volt, hogy ez még talpra tud állni, de ami most van, az egy komoly társulat előképe, úgy érzem.

MN: Igazi közösségi életet éltek?

ZI: Hát, nem filozofikus értelemben vett közösség vagyunk, itt megvannak a barátságok, megvannak a szerelmek, megvannak a szembenállások, megvannak a gyűlöletek. Minden megvan, ez egy élő közösség, talán ezért is nehéz bekerülni. Persze nem úgy kell ezt elképzelni, mint egy ketrecen belüli világot. Élő, érző és gondolkodó emberek vannak, akik nem csapják oda a sörösüveget a falhoz... néha odacsapják.

MN: Egy kicsit túlontúl is romantikusnak hangzik.

ZI: Hát furcsa is a kívülállóknak, ahogy mi élünk, nem is mindenkinek szimpatikus. Nagyon sokan vannak, akik azt gondolják, hogy szép tisztességesen, egyedül kell leélni az életet, mindenféle lelki és idegi viharoktól mentesen, ami persze marhaság, mert nekik is ugyanúgy megvannak a problémáik, csak sokkal nehezebben dolgozzák fel, mint egy közösségben.

MN: Jársz színházba?

ZI: Ha tehetem, természetesen.

MN: Mit nézel szívesen?

ZI: Én tulajdonképpen jó közönség vagyok, ha felmegy a függöny, már jól érzem magam, és azt gondolom, hogy egyáltalán nincs olyan nagy tragédia a magyar színjátszásban, mint ahogy azt mondják. Nagyon jó előadásokat láttam. És nem értem, mi a probléma a magyar drámával. Ha játsszák, akkor a nézők nézik, mert arról szól, amiben élünk, márpedig az embereket az nagyon érdekli.

MN: Sok színész, rendező azt mondja, azért nem szeret színházba járni, mert mindig technikát, zsinórokat lát...

ZI: Persze tudom, hogy mindez ott van, de én nem látok zsinórokat.

Proics Lilla

szerző
Proics Lilla
publikálva
2000/30. (07. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...