Tág világ

szerző
Rádai Andrea
publikálva
2018/7. (02. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Kerekasztal Színházi Nevelési Központ – az első huszonöt év

Nyakamat rá, hogy a jövő színháza a részvételi műfajokban gyökerezik, azon belül is a komplex színházi nevelési előadásokban. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a bársonyüléses nézőtérről végignézett Csehovoknak leáldozott, hanem azt, hogy a színháznak ez az ága most fog csak igazán nőni, terjeszkedni, virágozni: robbanni.

Egész egyszerűen azért, mert egy ilyen – nevezzük ezután így: – TIE (Theatre in Education)-előadás egyre több korosztály (akár felnőttek) számára jelent valódi részvételt, bevonódást, alkotást. Ami minimum jó buli, de az is lehet, hogy életre szóló élmény. Korántsem arról az interaktivitásról van szó, amit sokszor én is a közönség vegzálásaként élek meg: nem biodíszletnek hívnak fel a színpadra, nem csak színlapon létező, az alkotó részéről általában inkább lezárt párbeszédet indít be az előadás. A TIE-ban a gyerekek bevonásának valódi a tétje, és ezáltal azt tapasztalhatják meg – amire ebben az országban és a jelenlegi oktatási rendszerben ritkán van példa –, hogy megkérdezik őket valamiről, amire nincsenek elvárt és kész válaszok, és hogy az, amit tesznek, hatással van a környezetükre.

A gyakorlatban egy ilyen előadás kétfajta egységből áll: színházi és feldolgozó részből. A színházi a „hagyományos” rész: a gyerekek látnak egy nagyjából előre megírt darabot, amelyet akár többször is félbeszakít és általában lezár a feldolgozó rész. A színész-drámatanárok eközben ki-be lépnek a szerepükből, de olyan eset is lehetséges, hogy a színházi és a feldolgozó rész teljesen egymásba olvad, ilyenkor a szerepükben maradva irányítják a résztvevőket. A feldolgozó résznek sokféle formája lehet: csoportos beszélgetés, különböző dramatikus játékok, vagy a gyerekek maguk találnak ki, rendeznek meg, játszanak el egy jelenetet, például a történet végét vagy egy képet a főhős jövőjéből. A jó színházi
nevelési darab, avagy forgatókönyv egyszerű eszközökkel, pillanatok alatt felépíti a maga sajátos világát, amivel egyrészt berántja a nézőket a történetbe, de hézagokat is hagy a képzeletnek, teret a gyerekek gondolatainak, ötleteinek. Az igazán profi produkciókban ráadásul a közönség „hozzájárulása” tényleges hatással van az előadásra, az ötleteik visszaköszönnek, beépülnek. Ez a kreatív folyamat pedig nagyon felszabadító, talán ahhoz tudnám hasonlítani az élmény eufóriáját, mint amikor először játszunk egy jó társasjátékkal, ami annyira magával ragad, hogy közben észre sem vesszük: szerepelünk. S ahogy az kiderül a Kerekasztal Színházi Nevelési Központ egy korábbi kiadványából, az előadásokat megnéző gyerekek tanárai rendre arról számolnak be, hogy hatalmas öröm a diákjaik megnyilvánulásait látni, és hogy nem csak a jeles tanulók szabadulnak fel és vetik bele magukat a munkába. S ha az előadást a tanár kezdeményezésére feldolgozó foglalkozások követik az iskolában is, az hosszú távon is nagy hatással van a gyerekek önértékelésére, hozzáállására, a világ megváltoztathatóságába vetett hitükre.

 

A konzerv nem megoldás

A Kerekasztal úttörője volt ennek a fajta a színháznak, és mára szinte veteránja: 25 éve alapította Kaposi László. Az évfordulót a társulat a Negyedszázados Fesztivál című programsorozattal ünnepelte, ennek keretében sok saját és koprodukcióban készült előadásukat lehetetett megnézni. Az alapítás óta eltelt időben nem csak a társulat összetétele változott sokat (a csapatból kivált tagok megalapították az ország másik jelentős színházi nevelési társulatát, a Kávát, és Kaposi is távozott), hanem az irányok, módszerek is. Ennek nyilván az az egyik oka, hogy a Kerekasztal számára alapállapot a kísérletezés: egy TIE-előadásnak sokkal több változója van, mint például egy kőszínházban játszott Tennessee Williams-drámának, így nem is a tökéletesre csiszolt alkotás a cél. Vannak persze „receptek”, de nincsenek minden helyzetre alkalmazható konzervmegoldások, hiszen minden helyzet új. Az alkotók is folyamatos reflexióra, (ön)értékelésre kényszerülnek.

Hajós Zsuzsa, a társulat programtervezője egy interjúban elmondta, hogy a társulat éle­tében az egyik fordulópont az volt, amikor a gyerekeket érintő kérdések mellett elkezdtek társadalmi problémákkal foglalkozni. A folyamatos kísérletezésnek köszönhető az is, hogy ma már nemcsak a drámapedagógia hagyományos célcsoportjának, a középiskolásoknak kínálnak előadásokat, hanem minden korosztálynak az óvodásoktól a fiatal felnőttekig. És miután a társulat kellőképpen megizmosodott, fontossá vált számukra az utánpótlás, a módszerek átadása is, elkezdtek más társulatokkal, koprodukcióban létrehozni előadásokat, ösztöndíjprogramot indítottak színész-drámatanároknak, továbbá 10 év drámái címmel kiadták a legsikeresebb szövegkönyveiket.

Kérdés, hogy nézőként – és kritikusként – mit lehet kezdeni a TIE-előadásokkal. Egyrészt vannak olyan alkalmak, amikor nem osztályoknak játszanak, hanem „rendes” közönségnek, ilyenkor természetesen ez az alkalmilag összeállt közösség vonódik be a játékba. Másrészt az érdeklődők előzetes megbeszélés után megfigyelőként is részt vehetnek az előadásokon. A kritikus nyilván más szempontrendszert alkalmaz ilyenkor, ám ez nem jelenti azt, hogy nem érvényesítene esztétikai mércét. És ez nem csak a színházi részre igaz: a saját
reakcióink vagy a gyerekek reakcióinak megfigyelése általában van olyan izgalmas, mint egy sima előadás. Egy jó TIE nem ül le, mindig van benne egy kis pezsgés, néznivaló, kiderül belőle, hogy milyenek a gyerekek, és milyen az a világ, amit őt látnak.

 

Kinek mi a jó

A Szigetlakóban például (r. Hajós Zsuzsa) a mágikus realizmus nyűgözött le. A győri Vaskakas Bábszínházzal közösen létrehozott, felső tagozatosoknak szóló előadásban Péterfia Péter 16 éves koráig él egy lakatlan szigeten az édesanyjával, aki nem akarja, hogy fia megtapasztalja a világban jelen levő rosszat, ezért elzárja az emberektől. Péterfia Péter természetesen megszökik, és addig csetlik-botlik, amíg mindenféle kalandba keveredik sárkánnyal és királylánnyal. A gyerekek segítenek neki beilleszkedni a társadalomba. És bámulatos volt, ahogy például arra a kérdésre, hogy Péter (még a szigeten) mit akarhat megtudni a világról, és hogy az anyja mit felelhet neki, a gyerekek szinte teljes mitológiákat építettek föl. Kocsis Rozi, a társulat igazgatója az előadás utáni beszélgetésen elmondta, hogy nekik talán azért feküdt ez az új kihívásokkal járó feladat, mert a bábosoknak sokszor kell kinn és benn is lenniük – akárcsak a színész-drámatanároknak. Az előadás egyébként a bábtechnika szempontjából is izgalmas volt: tárgyanimációval mesélték el a történetet, különféle színű italokkal megtöltött palackok, kelyhek, poharak voltak a bábok. Amikor például meghalt egy szereplő, szó szerint elfolyt belőle az élet, kiürült a pohár, gyermek pedig úgy született, hogy a férfi és a nő összekeverte a saját színes folyadékait. Rengeteg humor, ötlet volt az előadásban, és ehhez a gyerekek is hozzájárultak.

A Messiások című előadást a Kerekasztal színész-drámatanár ösztöndíjasai készítették (r. Farkas Atilla), és a 11–13. osztályosoknak szól, a fesztiválon azonban „sima” közönségnek játszották. A csapat improvizációkból rakta össze a szöveget, amely a hézagos technikára épül (a darabírásnak ezt a módszerét egyébként egy előző projektjükből, a Kárpáti Péterrel írt Kékszigetből sajátították el a kerekasztalosok): a nézőknek kell összerakniuk, hogy a bizonyos jelenetek között eltelt időben mi történhetett. Az előadás pedig azzal a kérdéssel foglalkozik, mihez kezdenénk, ha lenne egy milliárdos, aki abban támogatna minket, hogy végtelen mennyiségű idővel és pénzzel tegyük jobbá a világot. Így a darab nemcsak izgalmas pszichológiai feladványként funkcionál (mi motiválja a szereplőket?), hanem komoly, felnőtteket foglalkoztató filozófiai kérdéseket is felvet: Mit jelent a szabadság? Mit jelent jót tenni? Tudhatom-e én mások helyett, hogy nekik mi a jó, jogom van-e eldönteni ezt a kérdést? Az előadás közben kétszer vettünk részt csoportos beszélgetésben, roppant izgalmas volt mindegyik, és az ötleteink természetesen visszaköszöntek ez előadásban.

A pályaválasztók előtt állóknak szóló Bizonyt a Mentőcsónak Egységgel közösen készítette a Kerekasztal, és a fesztiválon volt bemutatója. Így aztán nem meglepő, hogy ez az előadás bizonyult a legkevésbé kiforrott produkciónak, ráadásul a résztvevők közül sokan most próbálták ki magukat először a színész-drámatanár szerepben. Az viszont mindenképpen merész, szimpatikus és egyúttal kockázatos húzás, hogy a Bizony egy kocsmában játszódik. Értsd: a közönség egy kocsmában tekinti meg a baráti társaságról szóló előadást. Az utolsó éves középiskolások személyiségét valamelyest a közönség építi fel (kedvenc tárgyaikból kell következtetnünk arra, milyen egy szereplő), és „segítséget nyújtunk” nekik a pályaválasztásban is. Biztos vagyok benne, hogy a felsőoktatási jelentkezésekkel bajlódó, pontszámokon rágódó diákok jobban együtt tudnak lélegezni az előadással, kevésbé zavarja őket, ami engem igen: hogy ezúttal túl hézagos a történet, hogy csak a saját csoportom színész-drámatanárával ismerkedem meg, és alig tudok valamit a többi szereplőről, hogy az, amit mi közönségként belerakunk, nemigen jelenik meg az előadásban (kivéve az utolsó részt). De abban sem kételkedem, hogy minden egyes alkalomból rengeteget tanulnak az alkotók, és hogy a Bizonyban megvan egy nagyon jó előadás lehetősége.

Az lenne a legjobb, ha az egész oktatási rendszerünket áthatná a Kerekasztal-szemlélet. Hiszen ideális esetben az iskola és a színház ugyanazt akarja: megnyilvánulni kész, másokat meghallgató, saját értékeikkel és a világ komplexitásával tisztában lévő, kreatív gyerekeket. Amit nem lehet elérni frontális oktatással, a tantervhez alkalmazkodó, ledarált ismeretátadással. Hanem leginkább a zsigerekre is ható, problémamegoldásra és gondolkodásra késztető élményekkel.

szerző
Rádai Andrea
publikálva
2018/7. (02. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Veszélyes precedens”
Interjú Sarkadi Balázs akadémikussal
Hol tart a vizsgálat?
Trump és Oroszország
Interjúk
Wim Wenders, Rutkai Bori, Ziggy Marley
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...