Megértsem, mit jelentenek a mozdulataik, hogyan működik a többi színpadon lévő előadóval folytatott kommunikációjuk, hogyan építenek rendszert e köré. „Sérült színház”, így is nevezik azt az előadó-művészeti irányzatot, amelyben különböző, szembetűnő és kevésbé látható mentális és fizikai sérülésekkel élő alkotók lépnek színpadra. Itthon a Baltazár Színház a legismertebb, amely ismert művészekkel összefogva készít integrációs, illetve inkluzív előadásokat Down-szindrómás színészekkel. A világban meg van számtalan támogatott és jól működő csapat. Táncban az ilyesmi sokkal sarkosabb. Egyrészt látványosabb, ezért azonnal el is lehet utasítani, másrészt – ahogy Berecz Zsuzsa írja az ArtMan munkájáról a Színház folyóirat áprilisi számában – „természetszerűen kérdőjeleződik meg (benne) egy sor olyan fogalom, amelyet a színházban természetesnek tartunk, például (tánc)technika, jelenlét, reprodukálhatóság vagy szépség”.
A trafós esten két előadást láthattunk az ArtMantól. Mészöly Andrea Az Én házam című friss rendezésében három figura szerepel: Bakó Tamás táncos, Bruckner Csaba mozgáskorlátozott előadó és Kövesdi László színész. Az ArtMan táncterápiás alkotói módszerének – amelyről Bóta Ildikó, az egyesület elnöke az előadás előtt és az előadások között is beszélt – a test természetes tudása, különböző technikák általi megismerése, a sérülések tudatosítása áll a középpontjában. De ebben a darabban ez kevésbé nyomon követhető. Az előadókra írt szöveg egy otthon, egy hétköznapi tér felépüléséről mesél. Kinek akadályos, kinek korlátlan a „belakás”. A táncosnak és a komikusnak lazább, a mozgáskorlátozottnak nagyon nehéz. Ugyanúgy látjuk a színpadon az ép és sérült embereket, ahogy a hétköznapjainkban. Szép történet az együttélésről, elfogadásról, ráadásul valami érdekes és újszerű férfiszemüvegen át, de az alkotói munka, a kreativitás nem egyenlően mutatkozik meg. A mozgáskorlátozott mindvégig hátrányban marad, a képességesek brillíroznak. Hiába a máshol ritkán látott hármas mozgásjelenetek, úgy rögzül a záróképben is a három test árnyképe, a különbségekkel.
A Tánceánia Együttes Fehér című előadása, koreográfiája már sokkal rafináltabb, ugyanakkor koncentráltabb nézői figyelmet igényel. (A vegyes képességű táncosokból álló, Gál Eszter, Farkas Dorka és Kálmán Ferenc vezette együttesből alakult a más produkciókat is létrehozó ArtMan Egyesület.) Nincs történet, csak a mozgás születése érzékelhető, Bujdosó János zenéjére. Vakító fehér térben, lassan hömpölyögnek az előadók egyik ponttól a másikig, miközben duókat, triókat, szinkronmozgásokat és egyéni produkciókat is láthatunk. A szereplők már az első pillanatban nyilvánvalóvá teszik, hogy nem gond a más mozgású testek jelenléte, érintése és az együttműködés sem. Van professzionális táncos, van mozgássérült, aki rövid időre képes elhagyni a kerekes székét, és van, aki teljesen mozgásképtelen, csupán a lábfejével tudja jelezni, ha mondjuk nem látja a vele egy térben mozgó előadót. Hogy megfigyelhessük az egészen apró mozdulatokat és értelmezhessük a jelentésüket, ahhoz a kiváló képességekkel rendelkező táncosoknak bizony vissza kell fogniuk magukat. Mégsem a megzabolázott tudás feszültsége az élmény forrása, hanem inkább az, ahogy a saját képességeiket átértelmezik, újrafogalmazzák sérült társaik közelében. Így az előadás egészen éteri módon elfeledteti a különbségeket, és a mindannyiunkban meglévőt emeli ki.
Ko Murobushi butoh mester mondta nekem, hogy a butoh tánc azt jelenti, újra meg újra felállni a földről és átélni azt. Majd meg is mutatta, leheveredett a padlóra, és úgy állt fel, mint a gyermek, először életében. Erre emlékeztet a Tánceánia előadása. Amikor a gyermekem mozgásának fejlődését néztem, illetve anyám képességeinek leépülését. Elfogadva azt, hogy velem is megtörtént és megtörténhet.
Jérôme Bel francia konceptualista koreográfus Gala című előadása pár héttel később szépen összefoglalta újra mindazt, amit a képességek, sőt kultúrák, szubkultúrák különbözőségeiről tudni kell. Alkotói munkájában őt is az foglalkoztatja, hogy mi rejtőzik egy előadás mögött, hol kezdődik a normalitás. Már a Disabled Theater című, a Trafóban ugyancsak bemutatott munkájában is a színház szabályait elemezte, akárcsak e számos országban megcsinált darabjában, amelyet 15 profi és civil, de egyaránt helyi fellépővel készített a Trafó színpadára.
Az alapkoncepció egyszerűnek tűnik: különböző táncokat tanult, illetve különböző mozgásképességgel rendelkező, más-más korú, társadalmi helyzetű, nemzetiségű emberek megkísérelnek összehozni egy előadást egy hét alatt, miközben felfedezik a többiek világát, akikkel együtt kell működniük. A gyereknek a nyugdíjassal, a kackiás bajszú bácsinak a kortárs táncossal, a kerekes székesnek a balettossal. A kultúrák változatosságát színház- és színpadfotók egymás utáni levetítésével érzékeltető felvezető után szólókat látunk, a balettől a moon walkig. Itt is megfigyelheti a néző, hogy minden mozdulat más-más értelmet nyer, ha különböző hátterű emberek adják elő. Az előadás második fele arról szól, hogy néz ki mindez, ha van egy vezető „táncos”, és a többiek kórusként utánozzák őt. Autentikus cigánytánc, tétova kamasztoporgás, neotribális afrodiszkó elemek válnak színpadi show-vá ott és akkor és csak nekünk. Áthágnak minden szabályt vidáman, a nézők pedig örülnek, hiszen azt igazolja nekik, hogy a színpadi tánc, a művészet, ha amatőr, ha profi, a szabadságról szól. Végső soron arról, hogy a művészetnek le kell rombolnia az előítéleteket, és táncolni mindenkivel szabad.
Trafó, március 1. és 17.
