Színház

Több a soknál

Tóth Krisztina: Pokémon go
szerző
Rádai Andrea
publikálva
2018/12. (03. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Van az a vicc, amiben a vonat levágja Nyuszika egyik kezét. Aztán levágja a másikat is, majd mindkét lábát.

Kicsit ilyen a Rózsavölgyi Szalon Pokémon go című előadásában ábrázolt, számos tragédiától sújtott család is, csak itt nincs poén a végén. Adott: egy mérgező típusú, önző, gyűlölködő nagymama, egy vidéki panelben fulladozó házaspár (Feri és Adri), lesújt: a sunyi, csaló, szexuális erőszakot is elkövető szomszéd (Józsi), a rák, a fiúgyermek (Gabika) öngyilkossága és egy válás. Azon a ponton, amikor a gyermekkorában bántalmazott Dorka, Gabika barátnője, bejelenti, hogy terhes lett az erőszaktevőtől, és hozzáteszi, hogy két gyermek fogant meg, majdnem elheherészi magát a közönség, de aztán illedelmesen visszabillen a temetésen részt vevő távoli rokon pozíciójába. (A másik vicc az, hogy az a Rózsavölgyi Szalon, ahol egy olyan drámát mutatnak be, amiben egy kedves, naiv, fiatal lányt szexuálisan bántalmaznak, nemrég bejelentette, hogy a következő évadban rendezni fog náluk Marton László. Távol álljon tőlem, hogy egyenlőségjelet tegyek a szexuális erőszak és Marton tettei között, de mégiscsak bizarr helyzet, amitől feláll a hátamon a szőr.)

Sokat gondolkodtam azon, hogy a Csizmadia Tibor rendezte előadás talán erre a heherészésre lett kitalálva, hiszen hasonló szellemben, egész ígéretesen indul: az első jelenetekben az a feladat, hogy a dédi elásott urnáját kell megtalálni a nagyi házának a kertjében. Ez a szituáció egyrészt szépen megmutatja a családtagok közötti viszonyokat, ráadásul vicces is, azonban ennek a fajta könnyedségnek később már nincs nyoma. Egyre komorabb-nyomorabb minden, a történet alapján leginkább még karmikusnak tűnik a tragédiasorozat, de az előadás erre nem erősít rá semmiféle stilizációval vagy reflexióval.

Pedig amúgy nagyon jól hangzik, hogy a Rózsavölgyi felkér egy kortárs, költészetben és prózában elismert, népszerű írót, hogy írjon egy drámát, és meggyőződésem, hogy a gesztusnak hosszú távon akár még jelentős hozadéka is lehet. Ráadásul Tóth Krisztina nem az a francia csokoládétortával gurigázó típus, így kissé rá is nehezedik a polgári szalonra a magyar valóság: mintha a szerző Akvárium című regényének reménytelen, távlatok nélküli, áporodott levegője áradna szét. A szegénység is ugyanaz, csak már nem gangos bérházas, hanem nyolcadik emeleti panellakásos, az meg akár társadalomkritikának is felfogható, hogy Adri a foglalkozása szerint tanár. Érdekes, hogy a zártság, a továbblépésre való képtelenség a legnyomasztóbb módon a helyszíneket jelző, a háttérbe vetített képekben van benne, amelyek az előadás idejéhez képest egyébként anakronisztikusnak tűnnek (díszlet: Enyv­vári Péter).

Ám a Pokémon góba egy családregényre is elegendő tragédia, fordulat van belezsúfolva. S míg egy Tóth Krisztina-novellában már abban benne van egy egész sors, ahogy egy nő elmos egy kávéscsészét, vagy ahogy egy szereplő ül a gangon és rádiót hallgat, itt túl sok minden van kimondva, rosszabb esetben eljátszva – és persze hogy nem lehet minden szálat egyforma részletességgel, hitelességgel kibontani. És rendezői invenció sincs az előadásban, ami ezzel a helyzettel kezdene valamit. A cím és a színlap ráadásul valami nagyon a mai korra reflektálót ígér, valami olyat, ami beránthat saját magunk telefonnyomkodó másikranemfigyelésébe, de ez a kapocs egyáltalán nincs meg. Feri Pokémon gózás helyett akár dobozokat is vághatna és hajtogathatna, s bár a kiterjesztett valóságot simán lehetne szemléltetni, a közönség csak a játék leírását kapja a kávéházi asztalokra kiszórt, fénymásolt papíron.

Ferit Debreczeny Csaba játssza, érzékeltetve az érzelmi restséget, a máshollevést, de azt kevéssé értjük, miért akar mindenáron menekülni a felesége, Adri mellől, akinek nőies lágysággal elegy asszonyi szilárdságát ragadja meg Bozó Andrea. A nagymama bogaras érzéketlensége szépen megjelenik Tímár Éva alakításában, de ezt a karaktert nem nyomja múltjának a súlya (pedig meg is tudunk róla egyet s mást). Sztarenki Pál mindent megtesz azért, hogy Józsi szomszéd tenyérbemászóan irritáló és gyanús legyen, épp ezért érthetetlen, miért dől be neki ilyen könnyen a súlyos dolgokat cipelő, de az élethez reménnyel és örömtelien forduló fiatal lány, Dorka, akit Ladányi Júlia e. h. alakít meggyőző erővel. Az ő történetéhez képest még inkább kidolgozatlannak tűnik Gabika öngyilkossága és az ahhoz vezető út, és ez nem az őt játszó Hunyadi Mátén (e. h.) múlik.

A végén a magára hagyott, nagy pocakos Dorka és a kemoterápiában megkopaszodott Adri marad együtt. Két ember – akik mindent elvesztettek, és akiknek semmi közük egymáshoz – egymásba kapaszkodik. Ebből a tömény, komplementer reménytelenségből mégis felsejlik valami reményteljes – még azt is el tudom képzelni, hogy az alkotók ezért a képért írták és rendezték meg ezt az előadást. Ha másért nem is.

Rózsavölgyi Szalon, február 21.

szerző
Rádai Andrea
publikálva
2018/12. (03. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...