étel, hordó - SHALIMAR

  • .
  • 2007. november 22.

Trafik

Kedvelt kifejezésünk a "népek konyhája", nemcsak pikáns mellékízei, de viszonylagos megbízhatósága miatt is. Elmúlt a nyár, ne kerteljünk, jelenleg Budapesten a magyar konyha sokkal veszélyesebb üzemnek tűnik, mint akármely egzotikus kaland.
Hogy ez így túlságosan erős? Lehet. De ha kivesszük az ételhordóból a távol-keleti gyorsbüféket, akkor már emészthető ez az állásfoglalás. Nem úgy, mint éttermi babgulyásunk hetven, pacalunk kilencven százaléka.

Az elmúlt hónapokban - akár a késsel-villával poroszkáló Harangozó Teri - bejártuk a földnek minden zegzugát, és még Budára sem kellett átmennünk. Azzal pedig, hogy az időjárás télire kanyarodott, kézenfekvőnek tűnt vágyódásunk valami melegebb éghajlat felé. Akár a meggyúrt hógolyó.

Szerencsénkre csak az eső hullott azon a délutánon, amikor a kristálygolyóban egy bölcs jógi képe derengett. Mintha a fiatal George Harrison is ott lótuszolt volna mellette egy szitárral, de épp eleget jártunk a nyolcvanas években "indiai teaházakba", hogy ne akadjunk ki az efféle szépséghibán. Különben is, amióta képkeretező barátunk Krisna-hívővé vált, apró üzletét pedig Hare Rámának nevezte el, van egy olyan érzésünk, hogy Budapesten minden Indiával összefüggő dolog csörgősipkát érdemel. Már majdnem röhögni kezdünk, de a golyóbisban gomolyogni kezd a köd, ám, mint később kiderült, nem köd volt az, hanem gőz, egyenest a konyhából.

A Dob utcai Shalimar több mint tíz éve működik a Klauzál tér mellett, egy szenespincében. Isten tudja, hányszor mentünk el előtte, de az úgy hagyott csuklós vasajtó, a szegényes portál, nem utolsósorban a meredek lépcsők láttán inkább lepusztult borozónak véltük, nem ínycsiklandó mélységnek. Igaz, hogy számtalan helyen hallottunk már róla dicsérő szavakat, mégis nehezen szántuk rá magunkat a megmerítkezésre. Pedig a Shalimar változatlan léte a hazai vendéglátási viszonyok ismeretében rendkívül hosszú idő, szinte matuzsálemi kor. És csak egy dolgot jelenthet. Azt.

Odalent nyoma sincs a légoltalmi hangulatnak: istenes szobrok közt szantálfüstölő szórja illatát, jobbra kirakat, benne a konyhával, balra két helyiség, dohányzó és füstmentes, meleg színű bútorokkal, fehér abrosszal. A magyar felszolgálók roppant udvariasak, de hiányzik belőlük az a lelkes ismeretterjesztés, amit más helyen tapasztalhattunk, ha számunkra érthetetlen fogással találkoztunk. Persze az indiai paradicsomlevest (690 Ft) és a Shalimar módra készült csirkehúslevest (690 Ft) nem is nagyon kell magyarázni. Az előbbi valóban pikáns, fűszeres meglepetést tartogat, valamint kutyaközönséges szétázott zsemlekockát), az utóbbi viszont legfeljebb attól érdekes, hogy a teljesen hétköznapi erőlevesbe olyan csirke került, mint az öreg Ali hamis kebabjába.

A kétszemélyes Shalimar-tálat (3690 Ft) viszont illik komolyan venni. A nagyméretű tányéron a tandúr kemencében sült csirke dominál, de azért bárány és marha is akad. Köretnek pedig két samosa nevű zöldséges táskát és nagyon-nagyon sok lila hagymát kapunk. Meg valami lángnyelvű szószt, ami az egyébként csípős falatokkal keverve gyakorlatilag lángszóróvá változtatja levegőért kapkodó fejünket. Nagy bajban vagyunk, szósz nélkül túlságosan száraz minden falat, ráadásul a csirke nem egyenletes hőmérsékletű. A ropogós naan, az indiai kenyér (350 Ft) és a mangó lasszi (240 Ft/2 dl), ez a nagyszerű, joghurtos ital tűzoltáshoz megfelelő, ám ahhoz, hogy elégedetten álljunk fel az asztaltól, semmiképp. Úgy látszik, több mint tíz év alatt csak a rutin érlelődött.

Figyelmébe ajánljuk