Lemez: Két dalmű (Wagner: Lohengrin; Mozart: Figaro házassága)

szerző
Csont András
publikálva
2002/48. (11. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

ADecca új sorozatában (The Compact Opera Collection) két újra kiadott felvétel fekszik Recenzens asztalán. Az eddig megjelent darabok alapján nehezen állítható, hogy lenne valamiféle koncepciója a szériának, ugyanakkor ennek az ellenkezőjét is nehéz bebizonyítani. Nem tetszik, hogy a szövegkönyveket csak a számítógépünkbe helyezett CD-n tudjuk búvárolni. De a lényeg: elérhető áron lehet most merengeni az operai múltak ütemén.

ADecca új sorozatában (The Compact Opera Collection) két újra kiadott felvétel fekszik Recenzens asztalán. Az eddig megjelent darabok alapján nehezen állítható, hogy lenne valamiféle koncepciója a szériának, ugyanakkor ennek az ellenkezőjét is nehéz bebizonyítani. Nem tetszik, hogy a szövegkönyveket csak a számítógépünkbe helyezett CD-n tudjuk búvárolni. De a lényeg: elérhető áron lehet most merengeni az operai múltak ütemén.

Két remekmű, nyilvánvaló. Az egyik felvétel viszonylag régi, 1962-ben készült Bayreuthban. Wolfgang Sawallisch a dirigens, akit a legnagyobbak közt ritkán emlegetnek, de aki a megbízhatóság egyik mintaképe. Az 1846-48 közt írt, 1850. augusztus 28-án Liszt vezényletével Weimarban bemutatott Lohengrin amolyan köztes állomás Wagner pályáján. Még nem a jövő műalkotása szellemében készült zenedráma, de már nem is tisztán "romantikus opera". Mindez talán elmondható A bolygó hollandiról vagy a Tannhäuserről is, de a Lohengrin már előbbre jár. Ezt az is alátámaszthatja, hogy ezt a művét Wagner már nem akarta átdolgozni, míg korábbi dalműveinek több változata is fennmaradt, és a Tannhäuserrel élete végéig nem tudott teljes mértékben kibékülni a zeneszerző.

Sawallisch emlékezeteset nyújt. A csodálatos előjáték úgy szól, ahogy kell, a bevezetőben kéken irizáló kettős vonóskart (ettől ájult el anno Baudelaire) eljuttatja a csúcspontra. Ez az indítás a köhögő-krákogó nézősereg ellenére is a legszebb reményekre jogosít. A második felvonás előjátékára fokozódik a teljesítmény, mind a köhögőbrigád, mind a zenekar részéről. A karmesteren és a hangászkaron tehát nem múlik.

Múlik viszont az énekeseken. Négy nagy szerep, és előadásukra jeles ászok jöttek össze. Közülük a címszereplő Jess Thomas és a megszállott Ortrudot adó Astrid Varnay dicsérhető maradéktalanul. Thomas mindenekelőtt a szerep lírai oldalát emeli ki, a Grál-elbeszélésben felvillantja a lovag nemes megközelíthetetlenségét, Varnay pedig kihasználja hatalmas, csillárszakító hangjának teljes tartományát, hogy életre keltse a gonosz asszonyt. Hihetetlen, miféle freudi mélységeket támaszt a színpadon. A férjét, Telramundot éneklő Ramon Vinay mindenekelőtt tenoristaként lett híres, ő volt talán a világ legjobb Otellója a felülmúlhatatlan Toscanini-felvételen. Ezúttal is kissé túl magas, így legkivált a nejének alávetett férfi kakaskodó hisztériáját tudja érzékeltetni. Ami nem baj persze. Mindenesetre a második felvonás elején elhangzó kettősük felejthetetlen. Elzaként Anja Silja viszont inkább felejthető. Vékonyka hang, az első felvonás döntő elbeszélésében inkább sikoltozik, a mély regiszterben megbízhatatlan, és egyébként is hajlik a disztonálásra. Hallottuk őt már sokkal jobbnak is.

A Neville Marriner által 1986-ban lemezre dirigált Figaro a nagyjából fölösleges dolgok tartományába tartozik. Természetesen nagyszerű a zenekar (St. Martin in the Fields), jók a tempók, az egész nagyon is rendben van. De ez a felvétel semmivel nem gazdagítja képünket az 1786. május 1-jén Bécsben bemutatott remekműről, melynek alapképét legkivált Erich Kleiber, Karajan és Fricsay felvételei rajzolták föl számunkra. Ezúttal még több múlik az énekeseken. Susanna szerepében Barbara Hendricks meglehetősen jelentéktelen, csak egy pötty, nem valódi, minden erotikus hájjal megkent nőszemély. Nem érezzük Susanna emberi zsenialitását. Lucia Popp mint Grófnő túl van már pályája csúcsán. Persze a szerepben nagyon is benne van a hervadás, de ennél azért többre vágyunk. Ruggero Raimondi viszonylag érdektelen Gróf. Ketten emelkednek ki a gárdából: Cherubino szerepében Agnes Baltsa tökéletesen érzékelteti a kamasz apród erotikus zavarát, azt a bizonyos kereső szexualitást, amiről Kierkegaard írt alapvető sorokat. A mély fekvésben is telten zengő hangjában mintegy túlcsordul a tárgyatlan vágy: a Non so piú cosa son, cosa faccio ária zárlata félelmetesen izgalmas. José van Dam ravasz Figaro. A hang makulátlan szépségű, kifejezőereje, érzelmi skálája nagy. De azért mindenekelőtt Figaro tenyeres-talpas vonásait hozza meggyőzően, az éjszakai kerti jelenetben hiányolhatjuk a szerelmében csalódott férfi tragédiaközeli felhangjait. A cavatinában viszont remekel, legkivált a boszszúszomjas inas elegyes érzelmei szólalnak meg: az ütni kész demokrata éppúgy jelen van most, mint a megcsalt hím. De hát ez Mozart művének egyik csodája: benne az érzelmek is történelmiek.

Csont András

Universal-Decca, 470 592; 470 573

szerző
Csont András
publikálva
2002/48. (11. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...