A kilencszázhatvanas években, amikor az Orchestra Baobab feltűnt Dakarban, két alapvető trend érvényesült a szenegáli városi tánczenékben. Az egyik a kubai muzsikák hallatlan népszerűsége, a másik pedig - a gyarmati függőségből való felszabaduláshoz kötődően - az a neotradicionális szellemiség, amelynek jegyében kultúrpolitikai szintre emelkedett a "vissza a gyökerekhez" mozgalom. Dakar mindemellett különösen nyitott, kozmopolita szellemiségű városnak számított Nyugat-Afrikában, ahol egyaránt teret kapott a katolikus és a muzulmán, valamint a francia és a szenegáli (sokszínű törzsi) befolyás. Ám ez még mind semmi! Hiszen a Baobab klubja nemcsak hogy a külügyminisztérium és a jobb szállodák szomszédságába esett, de azokból kerültek ki a vendégei is, így valóban meg kellett felelnie azon elvárásnak, hogy a világ különböző pontjairól érkező látogatóknak talpalávalót szolgáltasson. Ennélfogva egyrészt tényleg otthonos lett a felkapott univerzális stílusokban, ugyanakkor a professzionális vendéglátózásból is kinőtt: tagjainak szenegáli, togói, mali és marokkói hátteréből adódóan egyre több sajátos, pánafrikai számot szerzett, vagy éppen afféle jegyekkel szőtte át a pachangának becézett latin muzsikát.
Jó tíz éven át az Orchestra Baobab volt a legnépszerűbb szenegáli zenekar - ´78-tól ´82-ig három albuma is megjelent, On Verra Ca, Bamba és Pirates´ Choice címmel -, aztán átadta a helyét a következő nemzedéknek és a következő szenegáli láznak: a Youssou N´Dour fémjelezte mbalax stílusnak. Utoljára 1987-ben léptek fel - emlékezhettünk volna tavaly ősszel, amikor a Pirates´ Choice újra kijött, azóta viszont éppen a Baobab "comeback"-je a legizgalmasabb afrikai hír. Előbb mindössze pár nóta erejéig - egy Dakar központú londoni fesztiválra - állt össze néhány alaptagja, ám ott úgy lecsapott rájuk Youssou N´Dour és a Buena Vista-producer Nick Gold, hogy nem volt menekvés: egy új albumra össze kellett rántaniuk a többieket is.
Specialist in all Styles - mondhatjuk hát újra. S még csak nosztalgikus hangulatban sem kell hogy legyünk: ezt a lemezt most lehet-muszáj szeretni, nagyon. Az persze igazán klassz, hogy megint együtt hallható Balla Sidibé és Rudy Gomis éneke Barthelemy Attisso bepörgött villanygitárjával, vagy hogy az örökzöldek közül előkerült az On Verra Ca és az Utrus Horas - az utóbbi Hommage a Tonton Ferrer címmel, Youssou N´Dour és Ibrahim Ferrer közreműködésével -, de aláhúzom: a múltidézésnek ez a módja éppoly friss és revelatív erejű, mint a havannai szivarok esetében. Egyik lábbal a latin világban, a másikkal meg a Baobab sajátos ízű Afrikájában - tradicionális hangszerek nélkül is jól elboldogulva a hagyományaiban. És annyi melegséggel, hogy tüstént gombolkozni kezd a szív.
H
"Arra törekedtem, hogy az éneket kimondottan hagyományos szenegáli hangszerek övezzék, ugyanakkor ne a hagyományos hangszerelésben játsszunk rajtuk" - nyilatkozott Youssou N´Dour a napokban megjelent Nothing´s In Vain (Coono de réér) című albuma koncepciójáról. Ezek a hangszerek, így a balafon, a kora vagy a kevésbé ismertek közül a lantszerű xalam és az egyhúros riti hegedű eddig nem nagyon rúghattak labdába a lemezein. Más kérdés, hogy most is óvatosan duhajkodik velük: a globál popzene teljes eszköztárát használja mellettük. Arról tehát nem beszélhetünk, hogy mélyen azonosult volna a mai nyugat-afrikai muzsikák "unplugged" hullámával, mindenesetre kirívó a tradicionális hangszereknek tett "engedmény" - és ennyi elég is volt, hogy a Youssou N´Dour-életmű egyik legvonzóbb korongjához érjünk.
Youssou N´Dour a hetvenes évek közepén tűnt fel a dakari klubokban: a Super Diamono zenekarral még rumbát, de a Star Banddel, illetve az abból szerveződő Super Etoile de Dakarral már "kóser" szenegáli tánczenét játszott. Ez a mbalax a sabar, a bugarabu és a tama dobok ősi ritmusára épült, de nyitott volt a divatos nyugati stílusok előtt is: dzsesszes-soulos-funkys felhangok járták át, az élen gitárokkal és billentyűkkel. A Super Etoile-nak több tucat kazettája pörgött a dakari piacon, mielőtt Peter Gabriel és Paul Simon lemezei - a So és a Graceland - befuttatták Youssou nevét, s bár azóta eltelt jó tizenöt év, a szigorúbb kritikusok még mindig azoknak (a kazettáknak) a helyi ízét-erejét szokták számon kérni a nemzetközi terjesztésű lemezein.
Most azonban "béke" van, hiszen korántsem kell a Nothing´s In Vain összes daláért lelkesedni, hogy kitűnjön: Youssou a hagyománynak és a modernségnek, a lokálisnak és a határtalannak azt a metszetét találta el, amely éppoly hitelesen vall a hetvenes évekbeli indíttatásáról, mint az útkereséséről, s végül a hazatalálásáról. Épp ezért hiba lenne méricskélni, hogy a folkpuristák vagy a generál pop hívei szakíthatnak-e többet belőle, maradjunk inkább ennyiben: a Tani bi és a Moor Ndaje, illetve a Sagal ko és a So Many Man együtt képes azt az érzetet kelteni, mintha a kortárs popzene szenegáli gyökerekből hajtott volna ki. Ami, lássuk be, nem hétköznapi vízió.
Marton László Távolodó
Orchestra Baobab: Specialist in all Styles, World Circuit/BMG, 2002; Youssou N´Dour: Nothing´s in Vain, Nonesuch/Warner, 2002
