Állomásról állomásra XLII.

Atomtámadás után

Istvántelek
szerző
- legát -
publikálva
2012/26. (06. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Olyan vasútbolondoknak ajánljuk, akik nem érik be a közeli Vasúttörténeti Park fizetővendég-szolgáltatásával. De bátran felkereshetik apokaliptikus videoklipre éhes könnyűzenészek, extrémsportolók, társasházi kincsvadászok.

"A Nyugati pályaudvart elhagyva rögtön Budapest fertőzött, sebhelyes területére érkezünk. Igaz, hogy a Városligettől egészen célpontunkig, sőt tovább, Dunakesziig érő, valaha ipari övezetként nyilvántartott vágányerdő fénykorában is legfeljebb terepasztalon mutatott volna jól, de az elénk táruló látvány diorámának is csak szétbarmolt, szemétre vetett ócskaság" - írtuk néhány hete (lásd: Bombázás alatt, Magyar Narancs, 2012. május 24.), amikor eszünkbe sem jutott volna Rákospalota-Újpestnél hamarabb leszállni. A Nyugatitól odáig tartó "köztes lét" Rákosrendezővel kezdődik, ám a Rákos-patak és az angyalföldi elágazás után a ma már csak nyomaiban fellelhető vágányerdő két vágányra szűkül, legalábbis a kerítésen innen.

 


Fotó: A szerző felvétele

 

Később látni fogjuk, hogy a lényeg a kerítés mögötti hatalmas terület, amiből két műemlék víztorony emelkedik ki, míg odabent halott vasúti járművek várnak valami csodára, a kiürített épületek meg arra, hogy valaki végre eldózerolja őket. Egykoron a MÁV szemefénye, a legnagyobb járműjavító műhely volt, ma olyan, mintha egy atomtámadás miatt kiürítették, majd úgy hagyták volna.

Először nézzünk körül a megállóhelyen, ahová nyolc perc alatt érkeztünk a Nyugatiból, és ha nem lenne telegraffitizva, azt mondanánk, utoljára ötven éve változtattak rajta bármit is. Pedig a neve is csak húsz éve változott. Istvántelket korábban Landler Jenő Járműjavítónak (azelőtt Rákospalota Főműhelynek, még korábban Rákospalota-Újfalunak) nevezték, külsőre leginkább Zuglóra emlékeztet - elnyújtott, T alakú vasbeton esővédő. A peronon padok sora, de egykor volt itt jegypénztár, büfé, váróterem. Ám úgy tűnik, régóta nem működik semmi, mindent gondosan lelakatoltak, miközben az oszlopokról mállik a vakolat, és amit tud, zabálja a rozsda. A peron két végén gyalogos-felüljáró meredek és korhadó falépcsővel, így nemhogy a mozgássérültek, de a magasban kissé elbizonytalanodók számára is megközelíthetetlen Istvántelek. Pedig ha azt vesszük, hogy az egyetlen közeli BKV-járat, a csúcsidőben is negyedóránként közlekedő 125-ös busz negyedóra alatt csak a Bosnyák térig jut el, elég vonzó lehetőség a vonat.

Persze nem csak ezért lézeng csupán egy-két utas a peronon. A közelben szinte kizárólag családi házak vannak, a szó szerinti tömegközlekedés ritkaságnak számít errefelé. Igaz, a megállóhelyet nem is az itt lakók miatt építették. Fénykorában több ezren dolgoztak a főműhelyben, így aztán el tudjuk képzelni, mi lehetett itt a hatvanas-hetvenes években műszakváltás idején: tán még azok sem bánkódtak, akik nem fértek fel a vonatra, sőt bizonyosan voltak olyanok is, akik egyenesen fel sem akartak férni - vajon hányan lehettek, akik efféle alibivel indokolták délutáni sörözésüket?

Akkoriban még senki nem sejthette a szánalmas jövőt, ám annál büszkébb lehetett a dicső múltra. A MÁV vezérkara már az 1890-es évek elején döntött, hogy korábbi, kinőtt mozdonyszereldéjét a Nyugati pályaudvarról valami célszerűbb ipari övezetbe telepíti. A választás a váci vonal mentén elterülő Istvántelekre esett, de mivel sokhektáros a terület, a kisajátítása majd' egy évtizedet vett igénybe, a munkálatok csak 1901-ben kezdődhettek. Ami ezután történt, egyszerűen hihetetlen a közelmúlt nagyberuházásainak tükrében. Négy év alatt nemcsak a központi irodaépületet, a víztornyokat, sőt Budapest két akkori legnagyobb alapterületű műhelyét, a 24 000 négyzetméteres kocsiszereldét és a nyolcvankét mozdony befogadására alkalmas lokomotívszereldét (20100 nm), illetve az ehhez kapcsolódó vágányerdőt építették fel, az akkori vasúti vezetés a szociális ellátással sem fukarkodott: az első átadott épület a munkásétkezde és a fürdőhelyiség volt. Később iskolát, tanműhelyt és orvosi rendelőt, valamint könyvtárat és kultúrtermet is avattak a főműhely területén, amelynek szavalóköre, dalárdája és sportegyesülete is a Testvériség nevet vette fel.

Istvántelken 1905. május elsejétől kezdődött teljes gőzzel a munka, már az első időkben több mint 1100-an dolgoztak itt, nyolc évvel később több mint kétezren. Nem túlzás kijelenteni, hogy Istvántelken a világ egyik legkorszerűbb vasúti járműjavítóját adták át, ami - és ez már ismerős lehet - az elkövetkező majd' kilencven évben soha többé nem tudta nemhogy felülmúlni, de megközelíteni sem a korábbi sikereit.

1950-ben "a dolgozók kérésére" Landler Jenő 1919-es belügyi népbiztos, majd hadseregparancsnok nevét vette fel, és egészen 1991-ig viselte. Nem hinnénk, hogy amikor a névváltoztatásra sor került, bárki sejtette volna, hogy két év múlva végleg megszűnik a nagy múltú főműhely.

Istvántelket kis jóindulattal ipari parknak mondanánk. Van itt minden az autószerelő műhelytől a biliárdszalonig, de a vasút sem tűnt el teljesen. Egyebek mellett motorkocsi-javító műhely és -mosó van a főműhely területén, illetve itt tárolják azokat a muzeális vasúti roncsokat, amiket aligha fognak felújítani a közeljövőben.

(A főműhelyről készült galériánkat a magyarnarancs.hu-n tekinthetik meg.)

szerző
- legát -
publikálva
2012/26. (06. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Interjú Szabó Szabolccsal
Ellenzéki harcok Csepelen
Az elhibázott tét
Ungváry Rudolf: vitában Kis Jánossal
„Válsághelyzet” ürügyén
Mire mentek el a százmilliárdok?
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Gasztró

még több gasztró

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...