Interjú

"A biológia nem egyenlő a végzettel"

Nikolas Rose szociológus az agykutatásról

  • Iványi Zsófia
  • 2012. november 18.

Tudomány

A CELAB, a CEU Bioetikai es Jogi Központja meghívására tartott nemrég telt házas előadást Budapesten. Az angol professzorral többek közt az agykutatás eredményeinek felhasználásáról a politika és az igazságszolgáltatás terén, a pszichopatává válás megelőzéséről és az elektrosokk-kezelésre önként járókról beszélgettünk.

Magyar Narancs: Előadásában említette, hogy az életünkre egyre nagyobb hatással vannak a neurotudományok, és valamiféle "neurománia" kezd kialakulni.

Nikolas Rose: A 20. században a pszichológia ott volt mindenütt, átitatta az egész társadalmat: a tanároktól kezdve a bűnüldözőkön át a munkaadókig mindenkit érdekelt, nem beszélve arról, hogy az emberek is a közismert pszichológiai fogalmak segítségével határozták meg önmagukat. Elképzelhető, hogy a pszichológia helyét most a neurotudomány veszi át: egyre többen hajlanak arra, hogy az embereket az agyuk, és ne a személyiségük alapján ítéljék meg.

MN: Megváltozik az emberek önképe?


Fotó: Németh Dániel

NR: Néhány szociológus biztos benne, hogy egy ilyen változás küszöbén állunk: szerintük hamarosan nem személyiségtudatunk lesz, hanem agytudatunk. Én nem gondolom, hogy ennyire éles változásra kéne számítani. Szerintem az emberek tisztában lesznek azzal, hogy az agyuk meghatározza őket, de azzal is, hogy a tetteikért nem lehet kizárólag az agyukban végbemenő kémiai folyamatokat felelőssé tenni. Ebben a fokozódó agytudatban persze nem kevés szerepük van a magukat tudományosnak nevező könyveknek a neurojogról, a neuromarketingről, a neuropolitikáról, a neuroesztétikáról és hasonlókról.

MN: Ezekről mit lehet tudni?

NR: A legkevésbé emelkedett mindezek közül természetesen a neuromarketing, ahol azt vizsgálják, hogy az agy mely része aktiválódik, amikor valaki megkíván egy terméket; ennek fényében arra is kíváncsiak, hogyan lehet azt olyanná alakítani, hogy a lehető legkívánatosabb legyen, és bekapcsolja a "vásárolj!" gombot az agyban. Az ötvenes-hatvanas években ugyanezeket a mechanizmusokat vizsgálták a pszichoanalízissel. A neuropolitika nagyon hasonló, csak ott arra kíváncsiak, hogy mitől szimpatikusabb az egyik párt vagy politikus, mint a másik. Tisztán lehet látni a funkcionális MRI-ken (az agyban zajló folyamatokat rögzítő felvételeken), hogy a szimpatikus jelölt láttán mely részek aktiválódnak. Aztán el lehet magyarázni a politikusoknak, min kéne változtatniuk ahhoz, hogy szélesebb rétegek számára legyenek szimpatikusak. Én szkeptikus vagyok ezekkel a kutatásokkal kapcsolatban - szerintem nem lehet lokalizálni a különféle érzelmeket és gondolatokat az agyban.

MN: Ezeket a reakciókat pszichológiai tesztekkel is lehet vizsgálni. Mit ad hozzá mindehhez az agykutatás?

NR: A pszichológia adta válaszokat valamely jelenségre egyre kevésbé fogadják el. Annyira lenyűgöznek minket az agyban zajló folyamatok, hogy csak az számít valóságosnak, amit a funkcionális MRI is ki tud mutatni. Sok pszichiáter és (szociál)pszichológus is a neurotudományok eredményeit használja fel, hogy alátámassza valamely elméletét - másképp nem igazán tudnák fenntartani a szakmai tekintélyüket.

MN: Mi az a neurojog?

NR: Ma az igazságszolgáltatás azon az előfeltevésen alapszik, hogy van szabad akaratunk. Ha kirabolok egy bankot - amennyiben nem vagyok mentálisan sérült, vagy nem szorítottak pisztolyt a fejemhez -, az az én döntésem és az én felelősségem. Néhány neurotudós felvetette, hogy a döntések mind az agyban születnek még azelőtt, hogy az egyén tudatában lenne azzal, hogy mit fog tenni - ergo nincs szabad akarat. Ez pedig ahhoz vezethet, hogy a bíróságokon majd azt állítják az emberek, hogy nem ők ölték meg a szomszédasszonyt, hanem az agyuk.

MN: Elképzelhető, hogy a bíróságok ilyen indoklás alapján felmentsenek valakit?

NR: Nem valószínű. Az Egyesült Államokban már több tárgyalásnál is próbálták enyhítő körülményként felhasználni az agykutatás eredményeit: például a szüleit és több iskolatársát lemészároló tinédzser, Kip Kinkel védője a fiú agyáról készített felvételekkel akarta bizonyítani, hogy nem volt tudatában annak, mit csinált. A bíró nem fogadta el a védelem érveit, és a srác végül többszörös életfogytiglant kapott.

MN: Milyen haszna és milyen veszélye van a neurobiológiának?

NR: Ez egy rendkívül tág kérdés. Szerintem az egyik veszély az agy ábrázolása különféle színes ábrákon, amikből manapság sokat látni a médiában. Ezek azt sugallják, hogy az agyban lokalizálhatóak például az agresszióért, az idegeskedésért vagy a szerelemért felelős régiók, és az aktivitásuk megfelelő inger esetén kimutatható. Pedig egyáltalán nem biztos, hogy valóban vannak ilyen területek az agyban, és azt sem tudjuk, hogy ha az agy egyes területei aktiválódnak, akkor az pontosan mit jelent - ez ugyanolyan, mint amikor egy épp csak megállt autó motorháztetejére teszem a kezem: forró, de ez nem jelenti azt, hogy az autó mozgatását egyedül az a rész végzi vagy irányítja. Sajnos hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy megtaláltuk a dühért, a depresszióért vagy a boldogságért kizárólag felelős agyi területeket, miközben ezek az érzések és jelenségek az emberhez tartoznak, és nem az agyához. Ugyanígy a pszichés zavarokat sem lehet lokalizálni. Kétségtelen, hogy az agyban zajló neurobiológiai folyamatoknak van közük hozzájuk, de a mentális problémák egy ember, egy személyiség problémái, és nem csupán az agyának a diszfunkciói. Aki azt hiszi, hogy a depresszió kizárólag két ideg közti szerotoninátvitelen múlik, annak fogalma sincs erről a betegségről - sajnos az utóbbi 20-30 évben sokan érveltek e megközelítés mellett, aminek az antidepresszánsok elterjedéséhez van köze. Ma már tudjuk, hogy ezek a gyógyszerek egyrészt sokkal kisebb hatásfokkal, másrészt teljesen más módon működnek, mint azt sokáig állították. Minél többet tudunk az agyról, annál világosabban látjuk, hogy még alig tudunk róla valamit.

MN: Tudományos körökben nagy viták vannak ezekről a kérdésekről?

NR: Persze. Rengeteg el nem döntött kérdés van. Például hatalmas viták folynak arról, hogy van-e bármi értelme az állatkísérleteknek, amikor nem egyértelmű, hogyan lehet lefordítani az állatok viselkedését emberire. Egyáltalán, van-e olyan, hogy depressziós patkány (gyakran rajtuk végzik az antidepresszáns-kísérleteket), és ha van, akkor egy patkány mentális zavarai mit árulnak el nekünk az emberek lelki gondjairól.

MN: Mi a helyzet a beavatkozással? Ha a tudósok arra jutnak, hogy például az agresszió lokalizálható az agyban, akkor elképzelhető, hogy megpróbálják kioperálni vagy csillapítani a területet?

NR: Természetesen minél többet tudunk meg az agyról, annál nagyobb igény lesz a beavatkozásra. Sok helyen már ma is a gyógyszeres kezelés az első számú, ha nem az egyetlen módja a különféle pszichés zavarok kezelésének. A gyógyszerezés annyira elterjedt, hogy gyakran nem is kell szakvélemény, hogy valakinek antidepresszánst írjanak fel, elég, ha elmegy a háziorvosához, és kér egy receptet. Vannak direktebb beavatkozások is, például a mágneses stimuláció vagy amikor elektródákon keresztül apró elektromos impulzusokat küldenek az agy mélyébe - ez állítólag hatásos a Parkinson-kór kezelésében. Azért ezek az újfajta beavatkozások nem olyanok, mint a lobotómia vagy az elektrosokk-kezelés - bár ez utóbbit még mindig számos helyen alkalmazzák, és a kezeltek közül rengetegen esküsznek rá: ha érzik a depresszió jeleit magukon, elmennek elektrosokk-kezelésre, és máris jobban vannak. Mások viszont arra panaszkodnak, hogy roncsolta a memóriájukat, és olyan alapdolgokat felejtettek el az elektroterápia után, mint a születésnapjuk vagy a házastársuk neve. A modern kezelések persze sokkal célirányosabbak, precízebbek és főként ellenőrzöttebbek, de ma sem tudjuk pontosan, hogyan és mire hat az elektrosokk - mint a régiek.

MN: Lehet hallani olyan kutatásokról, amik a pszichopata vonások agyi lokalizálását célozzák. Ezeknek mekkora a valóságalapjuk?

NR: Ma még nem lehet az ilyesmit megállapítani, de valóban vannak ilyen jellegű kutatások, amik állítják, hogy a gyilkosoknak így meg úgy deformálódott a frontális lebenyük, vagy hogy a pszichopatáknak más az agyszerkezetük, mint másoké. Ezek nagyon vitatható állítások.

MN: Ugyanakkor elég népszerűek is. Mi van, ha az állam elhiszi, hogy egy vizsgálat alapján kiszűrhetők a veszélyes elemek, és mielőtt még bűnözésre vetemednének, bebörtönzi őket, mint valami nyomasztó sci-fiben?

NR: Ez a lehetőség többeket is aggaszt. Az egyetemen, ahol tanítok, foglalkoznak ilyesmivel: olyan felnőttek agyáról készített képeket vizsgálnak, akik a szakorvosi vélemény szerint pszichopaták, hogy feltárják, az agy mely területeit érinti ez a betegség. Emellett pszichopatagyanús gyerekek agyáról készített felvételeket vizsgálnak (olyan gyerekekét, akikről a pszichológiai teszt alapján úgy tűnik, nincsenek érzéseik, és nem éreznek megbánást, ha fájdalmat okoznak másoknak), és ha ugyanolyan típusú rendellenességet fedeznek fel, akkor megteszik a szükséges lépéseket. Nem azt mondják, hogy ennek a gyereknek az a sorsa, hogy pszichopatává, önmagára és másokra veszélyes felnőtté váljon, hanem megpróbálnak segíteni, beszélnek a szülőkkel és a tanárokkal, hogy közös erővel megelőzzék a bajt. A biológia nem egyenlő a végzettel: a cél a betegség időbeni felismerése és a megelőzés, semmiképp sem az elzárás vagy a büntetés.

MN: Az agy tudatosan formálható?

NR: Igen - a fiatal agy különösen képlékeny. Egy agresszív kitörésekre hajlamos gyereknek például könnyen meg lehet tanítani, hogyan uralkodjon az ösztönein, hogyan csillapítsa le magát. Ugyanígy azt is meg lehet tanítani, hogyan érezzen részvétet mások iránt. Egy gond van ezekkel a megelőzést célzó tesztekkel: megesik, hogy "túljelzik" az eredményeket, és olyan gyereket kiáltanak ki "mini pszichopatának", aki nem is vált volna azzá. Pontos számokat nem tudunk, talán tízből kilenc esetben pontos az előrejelzés, talán tízből kétszer. Az viszont biztos, hogy azáltal, hogy olyan gyereket igyekeznek megóvni a bűnözővé válástól, akik maguktól nem váltak volna azzá, és a szüleiknek, a tanáraiknak, a barátaiknak azt mondják, hogy a kis Johnny antiszociális, azzal stigmatizálják, és emiatt válhat később problémás felnőtté. Nem beszélve az esetleges gyógyszeres kezelés veszélyeiről a fejlődő szervezetre.

MN: Pozitív dolgokat is ki lehet mutatni a neurobiológiai vizsgálatokkal? Például fel lehet így fedezni, ha egy gyereknek tehetsége van valamihez?

NR: Elképzelhető, de a kutatókat ez nem igazán érdekli: ők a potenciálisan veszélyes elemeket akarják kiszűrni, és nem a jövő hegedűművészeit megtalálni.

Névjegy

A King's College nemrég alapított Társadalomtudományi, Egészségügyi és Gyógyszerészeti Tanszékének vezetője kinevezése előtt kilenc évig igazgatta a London School of Economics (LSE) biotudománnyal, biogyógyszerészettel, biotechnológiával és társadalommal foglalkozó BIOS Centerét, amelynek egyik alapítója is. Az angol szociológus a neurotudományok és neurotechnológiák egyik legelismertebb szakértője, aki számos tanulmányában politikai, szociológiai, jogi és gazdasági szempontból vizsgálja az agykutatás eredményeit. Rose professzor az egyik vezetője az LSE BIOS Centerében létrehozott Szintetikus Biológia és Fejlesztési Központnak - az általa irányított csapat az új technológiák társadalmi, gazdasági, politikai és etikai hatásaival, valamint a szabályozás és az irányítás kialakításával foglalkozik.

Figyelmébe ajánljuk