A nagy múltú pesti jogi karon nehezen magyarázható akadályokba ütközik a kutató diák. Már a legelején szembesülnie kell azzal, hogy az elmúlt évtizedekben kevés pénz állhatott rendelkezésre az avíttas és anakronisztikus gyűjtemény felfrissítésére. De hátha a szakdolgozatok katalógusában valami érdekes és időszerű írásra bukkanhat. Sajnos ez a kerülő út sem járható egyszerűen.
A raktári kérőlapon megjelölt dolgozat helyett egy formanyomtatványt kap a diák, akit saját szakdolgozatának beadási határideje is szorít. Személyi adatai után a kért szakdolgozat címét és szerzőjét kell megadnia, ezt követően hitelt érdemlően meg kell indokolnia a kérelmet, majd a konzulens és a dékánhelyettes aláírásáért kell folyamodnia. Ekkor a sokat megélt hallgató inkább hagyja az egészet, keres más, elavult vagy irreleváns szakirodalmat. Tudniillik a fogadóórák más időpontokban vannak, nemegyszer fordul elő, hogy nem jelenik meg a tanár, vagy megkéri a hallgatót, hogy fáradjon be a másik vagy harmadik munkahelyére. Nincs az az őrült, aki napokat rohangál egy bizonytalan tartalmú, pusztán a címe alapján érdeklődést keltő anyagért. Lehet, hogy két perc alatt kiderül: semmi szüksége rá. A nem egyetemi polgár sincs egyszerű helyzetben, hiszen neki is dékáni felhatalmazás kell.
Az ember óhatatlanul elmorfondírozik, hogy miért is kell lépcsőt másznia, ajtók előtt ácsorognia ahelyett, hogy a diplomamunkáján ügyködne.
Felötlik a kérdés, hogy az adófizetők pénzéből finanszírozott állami oktatás eredményét miért nem ismerheti meg bárki, feltételek nélkül. A tudás és ami abból származik: közkincs. Megtiszteltetésnek venném, ha tudnám, hogy emberek el akarják olvasni az írásomat, ahelyett, hogy az első tudományos munkám eldugott raktárak mélyén porosodna. Ne az egyetemi adminisztráció döntse el, hogy hozzáférhet-e bárki, vagy sem. Tudásalapú társadalomban a tudásnak hozzáférhetőnek kell lennie!
Hasonlóképpen foglalt állást az adatvédelmi ombudsman is. 1997-ben egy újságíró műsora elkészítéséhez el akarta olvasni Torgyán József 1954-ben írt jogi egyetemi disszertációját. A kari könyvtárat felügyelő dékán azonban elutasította a kérelmét, azzal az indoklással, hogy a szakdolgozat belső intézményi iratnak minősül, mely "rendeltetését tekintve nem a nyilvánosság számára készül, hanem az egyetemi képzési követelmények teljesítésének része", a betekintés ezért csak a szerző előzetes hozzájárulásával engedélyezhető. Az újságíró az adatvédelmi biztos állásfoglalását kérte. A vizsgálat során megállapítást nyert, hogy a disszertációk tudományos igényű alkotások, melyeket megillet a szerzői jogi védelem.
A kari könyvtár korlátozott nyilvánossággal működik, az oktatókon, diákokon, kutatókon kívül mások csak dékáni engedély birtokában használhatják az anyagát. Az Alkotmánybíróság a 34/1994. számú határozatában kimondja, hogy: "az alkotmány... szubjektív jogként fogalmazza meg a tudományos alkotás szabadságát, továbbá a tudományos ismeretek megszerzésének... és tanításának szabadságát, mint az ún. kommunikációs alapjogok egyik aspektusát", továbbá: "A tudományos tételek, megállapítások és igazságok szabad keresése, továbbá a tudományos eszmék és nézetek szabad áramlása... az emberiség fejlődésének alapfeltétele és az individuum szabad kibontakozásának is egyik biztosítéka." Az adatvédelmi biztos véleménye szerint ezért a szakdolgozat nem "belső intézményi irat", hanem könyvtári anyag, tudományos alkotás. Ezt a tényt nem befolyásolja, hogy egyben az államvizsgára bocsátás feltétele. Az információs szabadság alkotmányos elve alapján betekintést kell engedni az újságíró számára, ám ez nem foglalja magában a kölcsönzés és lemásolás jogát. A betekintési jog gyakorlása nem sértheti a szerző személyiségi jogait, erre fel kell hívni a betekintő figyelmét. Különösen elszomorító, hogy a jogi egyetemen nem veszik figyelembe a jogtudós országgyűlési biztos ajánlását. (Felsőbb évesek már a gólyatáborban figyelmeztetik az újoncokat: a Közgáz csődbe megy, a műszaki épülete süllyed, a jogon két lábbal tiporják a jogot.)
A dékáni hivatal indoklása szerint azért szükséges az engedélyeztetési procedúra, mert csak így lehet megakadályozni, hogy a dolgozatot lemásolják. A hallgatók, mint ez köztudott, előszeretettel sértik meg a szerzői jogokat, védekezni kell ellenük azon az áron is, hogy szembemegyünk a tudományos kutatás szabadságával. Az egyetemi vezetés ezzel gyakorlatilag beismeri, hogy az ötéves képzés alatt semmilyen erkölcsi érzéket és munkaszeretetet nem sikerül a diákokba belenevelni, továbbá hogy nem oktatják rendesen a szerzői jogokat, összességében olyan embereket képeznek, akik csalnak, amikor csak lehetőségük adódik rá. Talán nem is elég biztonságos az egyetemi könyvtárban tárolni a dolgozatokat, jobb helyen lennének a Nemzetbiztonsági Hivatalban.
Mindez a tanárok vonatkozásában; egy konzulens, ha alaposan végzi a munkáját, már menet közben megismerkedik szakdolgozója munkájával, emlékszik a hasonló témában írt disszertációkra, ismeri a felhasznált szakirodalmat; a csalásra már a készítés folyamatában fény derül. Ellenben ha kevés ideje van, akkor szükségesek az egyéb eszközök: az irodalom elzárása, a diákok tudatlanságban tartása szolgálhat garanciaként a szerzői jogok tiszteletben tartására.
Ha egy szakdolgozó arra adja fejét, hogy másvalaki munkájával ékeskedjék, elérheti a célját az egyetem könyvtárának megkerülésével is. Sőt a minimális leleményességgel megáldott hallgató nem fog lemásolni egy hasonló témából, saját egyetemén írt dolgozatot, és az érintett tanszéknek azt leadni, hiszen így a legnagyobb a lebukás veszélye. Inkább megkeres egy ismerőst a Pázmányról vagy a Károlyiról, de az internet lehetővé teszi ma már azt is, hogy külföldi egyetem könyvtárában lemásolt dolgozatot nyújtsanak be saját munkaként. Egyre több külföldi intézmény írja elő diákjainak, hogy disszertációjukat mindenki részére azonnal hozzáférhető módon helyezzék el az intézmény elektronikus archívumában, hogy ilyen módon ne csak a diákok, de az egyetem, a szakdolgozat-vezető oktató teljesítménye is megítélhető legyen a nagyközönség és a nagyvilág számára. A budapesti jogi kar gyakorlata elsősorban nem a plágiumot, de a diákok, az oktatók, az egyetem nyilvános megítélését teszi lehetetlenné. Ez pedig nem a szerzői jog körébe tartozik.
