A paksi Vasúti Múzeum: Rozsdatemető

szerző
Legát Tibor
publikálva
1999/19. (05. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Mintegy negyven vasúti jármű sorakozik majd egy kilométer hosszúságban a 6-os út mentén, az egykori paksi állomáson, ami 1985 óta vasúti múzeumként működik. Igaz, az utóbbi időben csak azok gyönyörködhetnek maradéktalanul a kiállított tárgyakban, akik különös vonzódást éreznek a roncsok iránt. Jelen állapotában a múzeum megtekintését meleg szívvel leginkább azoknak ajánlhatjuk, akik izgalomba jönnek nagy mennyiségű rozsdás fém látványától, akiket bizsergéssel tölt el, ha kikandikáló vezetékeket, szétbarmolt alkatrészeket látnak. No és azoknak, akik szeretik a babgulyást.

{k199919_20;b}Mintegy negyven vasúti jármű sorakozik majd egy kilométer hosszúságban a 6-os út mentén, az egykori paksi állomáson, ami 1985 óta vasúti múzeumként működik. Igaz, az utóbbi időben csak azok gyönyörködhetnek maradéktalanul a kiállított tárgyakban, akik különös vonzódást éreznek a roncsok iránt. Jelen állapotában a múzeum megtekintését meleg szívvel leginkább azoknak ajánlhatjuk, akik izgalomba jönnek nagy mennyiségű rozsdás fém látványától, akiket bizsergéssel tölt el, ha kikandikáló vezetékeket, szétbarmolt alkatrészeket látnak. No és azoknak, akik szeretik a babgulyást. A"széles körű hivatalos és társadalmi összefogással, húszezer társadalmi munkaórával" három év alatt elkészült paksi Vasúti Múzeumot 1985. július 24-én avatta fel Urbán Lajos akkori közlekedési miniszter Gyugyi János, a Tolna megyei pártbizottság titkára és István József, a megyei tanács elnökhelyettese jelenlétében. Az ünnepi eseményre a szocialista brigádok nosztalgiavonattal érkeztek Paksra, a miniszter pedig elmondta: "Külön örömmel tölt el az, hogy e kis múzeumot fiatal városunkban, Pakson tudjuk megvalósítani, elősegítve ezzel is az egyre gyarapodó város és környéke közművelődésének fejlődését. Kérem a város vezetőit, lakóit, fogadják e kis vasúti intézményt kulturális intézményeik sorába, használják fel lehetőségeit ifjúságunk nevelésében."

A korabeli lapok "a világon egyedülállónak" nevezték a múzeumot, amelynek gazdája a mai napig a MÁV Pécsi Igazgatósága, járműállománya pedig a Közlekedési Múzeum tulajdona. A múzeum történetének azonban csupán első néhány éve volt zökkenőmentes. A hanyatlás akkor kezdődött, amikor az 1990-es évek elején a MÁV Pécsi Igazgatósága a múzeum üzemeltetését túlságosan költséges kalandnak ítélte, ezért a létesítményt bérbe adta. A vállalkozó, akivel szerződtek - noha fantasztikus elképzelései voltak, még hajókikötőt is akart a közeli Dunán -, a legcsekélyebb mértékben sem teljesítette azokat a feltételeket, amiket be kellett volna tartania (a létesítmény védelme, a tárgyak őrzése, a terület gondozása stb.), sőt egy idő után bérleti díjat sem fizetett. Kiadta viszont egy alvállalkozónak az állomás területén lévő áruraktárat, amit az diszkontáruháznak rendezett be. Állítólag a környéken itt lehetett a legjobb áron hozzájutni kínai frottírzoknikhoz és Raebeek márkájú edzőcipőkhöz, ám az, hogy itt voltaképpen egy közlekedési múzeumnak kellene üzemelnie, valahogy feledésbe merült. A paksi Vasúti Múzeum valójában útmenti sportboltként működött, akik a járművekre voltak kíváncsiak, vagy megtekinthették, vagy nem, bár erről megoszlanak a vélemények. Soltész József, a járművekért felelős Közlekedési Múzeum illetékese szerint a múzeum négy évig zárva volt, Süle Ferenc, a MÁV Rt. Pécsi Igazgatóságának igazgatóhelyettese szerint ennél jóval kevesebb ideig. Mindegy, 1992 és 1996 között szinte teljesen lepusztult állapotba került az egykori állomás. A kényelmesebb járművekbe hajléktalanok költöztek, természetesen megjelentek a "méhészek" egy-két súlyosabb fémalkatrész reményében, előfordult egy-két diszkrét tűzeset. Gondoskodás viszont csak annyi történt, hogy a MÁV Rt. Pécsi Igazgatósága a pályagazdálkodással évente egyszer lekaszáltatta a területet, a Közlekedési Múzeum pedig elvégeztette az ötévenként szokásos állagmegóvó fényezést, valamint dokumentálta, hogy az alkatrészeket illetően milyen változások történtek, vagyis mit loptak el, mit tettek tönkre.

Még kér a MÉH

A MÁV Rt. Pécsi Igazgatósága 1996 őszén kötött ismét bérleti szerződést. Az új bérlő, a Dynamic Tradex Kft. felújíttatta az állomásépületet, a büfét, a belső elektromos rendszert. A létesítménybe bevezették a vizet, az emeleti helyiségekben ismét megtekinthetővé vált a hangulatos vasúttörténeti kiállítás. Az egykori váróteremben nonstop vendéglő nyílt a Közlekedési Múzeum által előírt jelleggel (lásd keretes írásunkat), kibővítették a parkolót. Mindezek a költségek meghaladták a hárommillió forintot. A bérlő cég résztulajdonosa és jogi képviselője, dr. Műhelyi János a MaNcsnak elmondta, a szerződés értelmében a Dynamic Tradex Kft. éttermet működtet a főépület alsó szintjén, és egyéb tevékenységre is jogosult. Megtudhattuk: négy évig teljesen elhanyagolt területet vettek át, amit megtisztítottak a bozóttól, vadcserjétől. A tereprendezés költségei 1,2 millió forintot tettek ki. Egyébként a szerződésükben nem az áll, hogy a múzeumot üzemeltessék, csupán hogy biztosítsák a látogathatóságot. Dr. Műhelyi szerint évi négy-öt millió forintra lenne szükség ahhoz, hogy a múzeumot európai színvonalon lehessen működtetni, de ezt a bérlő önerőből nem tudja finanszírozni, a paksi önkormányzat pedig - mivel a terület nem városi tulajdon - a Vasúti Múzeum megújulását csupán elviekben támogatja. Erre a célra egyáltalán nincs költségvetési pénz. A bérlő úgy véli, az egyetlen jó megoldás egy alapítvány létrehozása lenne; az így befolyt összeggel lehetne javítani a helyzeten. Itt azonban még nem tart a dolog. Jellemző, amiről a helyi lap, a Paksi Hírnök számolt be: "amíg éveken keresztül zárt ajtók fogadták a látogatókat, addig egyetlen embernek sem szúrt szemet, hogy a kiállított tárgyak tönkremennek (...) Mióta vállalkozásban működik, egyre több a panasz." Dr. Műhelyi viszont arról panaszkodott, hogy szinte lehetetlen a terület gondozását és a létesítmény védelmét megoldani. "Már a harmadik fajta vegyszert próbáltuk ki a gaz ellen, de nem mutatkozik hatás. Marad a kézi erő, de mivel olyan nagy a terület, mire befejezik a kaszálást, már kezdhetik is elölről. Ugyanez a helyzet az őrzéssel is. Az egyik kutyát megölték, a másikat ellopták, de előfordult olyan is, hogy amíg a rendőrségi helyszínelés folyt, a tolvajok visszajöttek, és a hátrahagyott zsákmányt, az akkor már lefotózott bűnjelet mégis elvitték. Mindezt fényes nappal."

Lekvár a MÁV?

A múzeum 1997. július 1-je óta működik újra, de a szabadtéri kiállítást illetően szinte semmi nem változott. Az állomás előtti majd egy kilométeres szakaszon valójában egy nagyszabású roncstelepet lehet megtekinteni. Élénk fantázia kell ahhoz, hogy elképzeljük, milyen lehetett a múzeum fénykorában, amikor ezekre a különben fantasztikus és lenyűgöző monstrumokra meg az olyan "apróságokra", mint például egy Pobeda és egy Csajka sínautó, azt lehetett mondani: "múzeumi tárgy", amikor az ide látogató gyerekeknek még kézihajtányos száguldozásra is lehetőségük volt. A jelenlegi állapot azonban olyan, hogy csak akkor lehetne maradéktalanul elégedett a vendég, ha a kiállítás mondjuk a Vasútállomás bombatámadás után címet viselné. Állítólag egy szójátékos vendég meg is jegyezte, hogy ezért a látványosságért nem belépőt, hanem bocsánatot kellene kérni.

Ez azonban nem a bérlő felelőssége. A járművek a Közlekedési Múzeum tulajdonában vannak, voltaképpen műtárgyak, így a szakembereken kívül nem nyúlhat hozzájuk más, ugyanúgy, mint például egy festmény esetében is csak a megbízott restaurátor. Soltész József a paksi járművekkel kapcsolatosan úgy látja, "óriási különbség valamit felületesen vagy alaposan megnézni". A Közlekedési Múzeum illetékese szerint "azt nem lehet elvárni, hogy egy szabadtéri vasúti múzeumban olyan állapotban legyenek a járművek, mint egy fedett csarnokban, és azzal sem lehet mit csinálni, ha egyes alkatrészek időnként eltűnnek. Lehet pótolni, másolatokat készíteni, de százszázalékosan lehetetlen megakadályozni a szabadtéren kiállított tárgyak védelmét. Az érem másik oldala, hogy a Közlekedési Múzeumnak minimális pénzügyi lehetősége van a kiállított tárgyak felújítására. Országszerte több mint kétszáz vasúti járművünk van, és gyakorlatilag nem tudjuk ezeket folyamatosan karbantartani."

Emberéletben nem esett kár

A tervek szerint azonban jövőre minden megváltozik azzal, hogy a 2000. évi vasutasnapon megnyílik Budapesten, a MÁV északi fűtőházában, Rákosrendező állomás mellett a Nemzeti Vasúti Skanzen. A nagyszabású terv és a paksi Vasúti Múzeum közötti összefüggésekről Soltész József a következőket mondta: "A hátul található fűtő- és vízház belső részében van elhelyezve egy gőzmozdony, véleményünk szerint megfelelő állapotban. A fűtőház előtt álló három gőzmozdonyt négy éve festették le, idén vagy jövőre kapnak felújító festést, ami azt jelenti, hogy teljesen jó állapotba fognak kerülni, és ugyanígy felújító festést kap a kicsit közelebb levő BC-motorkocsi. Az összes többi járművet pedig visszük Pestre, a jövőre megnyíló Nemzeti Vasúti Skanzenbe. Szakmai okok miatt szállítjuk el ezeket a járműveket, ugyanis a paksi Vasúti Múzeumot eredetileg úgy képzelték el, hogy itt a mellékvonalakon közlekedő vasúti járműveknek lesz egy állandó kiállítása. Csakhogy Pécsről folyamatosan idekerültek különféle vasútépítő és pályafenntartási gépek is, amelyek egyáltalán nem illettek bele ebbe a koncepcióba. Ezek a gépek, kocsik hangsúlyozottan ideiglenes jelleggel voltak itt, más kérdés, hogy huszonöt évet kellett várni arra, hogy legyen egy olyan alkalmas terület, ami a pályafenntartási gépeknek állít emléket. Ugyanígy fölkerül Pestre a Postamúzeum tulajdonát képező postakocsi (lásd keretes írásunkat) is, mivel az sohasem közlekedett mellékvonalon."

A Közlekedési Múzeum távolabbi tervei szerint persze nem csak az ott maradó négy gőzöst és egy motorkocsit lehet majd megtekinteni Pakson, ugyanis az elkövetkező években további járműveket kívánnak a szabadtéri vasúti múzeumba szállítani és ott kiállítani. Kizárólag "mellékvonal" témakörben.

Legát Tibor

"Postakocsin érkezem!"

Noha többen állítják, hogy a paksi Vasúti Múzeum 1992-96 között nem üzemelt, 1994. június 2-án a helyszínen mégis ünnepi eseményre került sor, ugyanis ekkor adták át a múzeum új szerzeményét, a Postamúzeum tulajdonában lévő postakocsit, méghozzá úgy, hogy a járműben kiállítást is berendeztek. Kovács Gergelyné, a Postamúzeum igazgatója elmondta, hogy nagyon szerették volna, ha a tulajdonukban lévő érték jó helyre kerül. Felvették a kapcsolatot a Közlekedési Múzeummal, hogy segítsenek elhelyezni a járművet, s végül így került a postakocsi Paksra.

Tulajdonképpen nem csoda, hogy az akkor szinte "senkiföldjének" számító területen lévő új kiállítási darabot szinte pillanatok alatt hidegre tették, hasonlóképpen a többi járműhöz.

A Postamúzeum munkatársai 1997-ben felújították a kocsiban lévő kiállítást, de az - biztonsági okokból - jelenleg le van zárva. A tervek szerint a pályafenntartási eszközökkel együtt ezt a járművet is a 2000-ben megnyíló Nemzeti Vasúti Skanzenbe szállítják.

Érdemes megjegyezni, hogy a Postamúzeum igazgatónője - noha örömére szolgálna, ha a kocsit végre "méltó helyen" állítanák ki - tőlünk értesült a Közlekedési Múzeum tervéről, hivatalosan még nem kereste meg senki.

- legát -

A fedett egység

Gondolom, kevés olyan olvasó akad, aki a keretessel kezdené, így mostanra már mindenkinek nyilvánvaló, hogy a hangzatos "Múzeum" fedőnév egy útmenti nostop éttermet takar. Mit csináljunk, ez egy ilyen ország. Olyan magyar.

A kultúra e templomába belépőt takaros bárpult fogadja menyecskével és meglehetős készletekkel. Ha reménybeli múzeumlátogató az istenadta, akkor ez kapóra is jön, ráfér a nyomorultra a szíverősítő. Komolyabb dolgokkal mégsem érdemes próbálkozni, mert talpas féldecis pohárban mérik a whiskyt, mely gesztust esetleg csak az menti, hogy nyilvánvalóvá teszi: a várható látnivalók elé inkább valami kerítésszaggató (a MÉH könnyebb elérhetőségéből kifolyólag ugyancsak) kívánkozik.

Az étkeztetés a bejáratnak balra eső két, határozottan váróterem jellegű és ilyetén eléggé autentikus szobában folyik (a belsőben "korabeli" és felette vasúti természetű, diszkréten keretezett plakátok alatt). A bejárathoz közelebbi tér bal egyes asztalának második széke mellől nyílik a főcikkben jelzett emeleti kiállítás, melyhez időnként egy személynek van csatlakozása, menetrendváltozás lehetséges, zárás az Orly-ponty előtt.

Az ételkínálat meglehetős, mondhatni versenyképes. A kiszolgálás kifogástalanul udvarias, tolakodásmentes, és ez nagy szó, bár az előétel jelentős késéssel érkezik, noha nem ez a legnagyobb baja. Halraguval töltött palacsintának hívják, afféle panírozott dolog. A panír a mirelit pulykatallér kínjait idézi, a palacsinta hibátlan, a töltelék valami szardíniaszármazékot sejtet, az egész inkább bőséges, mint emlékezetes, noha feledhetőnek sem nevezhető (sajnos).

A halászlé felemás, a hal ász benne, mind ízre, mind állagra, a lé hajszálnyit, de csak hajszálnyit sós (ezen a hajszál időközbeni eltávolítása sem segített esetünkben).

A babgulyás remekbe szabott, finoman szólva is finom, alighanem a folyópart közelsége teszi. Csak hasonlókat mondhatuk az Orly-pontyról is, egyszóval: tökéletes, élünk, halunk érte (érti?).

A hasábburgonya gyorsfagyasztott, ezért általunk csak csekély mértékben volt gyorsfogyasztott. Ugyancsak a hely becsületére válik a fröccs is, csúszik, és nem okoz fejfájást.

Összefoglalva: roncstelepen még soha nem ettünk jobbat.

Kiss Levin

szerző
Legát Tibor
publikálva
1999/19. (05. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...