Alternatív gázforrások

Átvernek a palánkon?

Tudomány

Fogytán a földgáz, de egyes becslések szerint szinte kimeríthetetlen mennyiségű nem hagyományos készletek rejlenek a föld vagy éppen a tengerek alatt. És már hozzák is felfelé.

A hagyományos földgázforrások kimerülése miatt régóta kongatják a vészharangot - állítólag még hatvan évre elég a hagyományos kutak és a viszonylagosan felszínközeli mezők kapacitása. Csakhogy, ha a negyven évvel ezelőtti jóslatokból indulnánk ki, akkor a keresletnek már rég meg kellett volna haladnia a kínálatot - ám a kimerülő gázmezőket a közelmúltig rendre tudták pótolni újonnan felfedezettekkel. A nehézség - a készletek nyilvánvaló végességén felül - abban áll, hogy a világ ismert hagyományos gázkészleteinek zöme olyan térségekben található (például Oroszországban vagy éppen a Perzsa-öböl környékén), melyek finoman szólva is kívül esnek a nyugati országok komfortzónáján. Ezért lennének fontosak az olyan, alternatív gázforrások, melyek megcsapolásával csökkenteni lehetne kontinensünk orosz vagy éppen arab gázfüggését, legalábbis meggátolható volna, hogy ők diktálják az árakat - ugyanakkor használatuk egy időre el is odázhatja a fosszilis energiahordozókról való leszokást. Talán ennyiből is sejthető, hogy a palagáz és társainak megítélése finoman szólva is ellentmondásos. Egy friss példa: néhány hete a JOGMEC nevű japán állami bányászati ügynökség munkatársainak sikerült először ipari mennyiségben metánt kitermelniük a metán-klatrát formájában tárolt, tenger alatti fosszilis gázkészletből. Ez a sajátos, kristályos formájú víz-metán vegyület óceánok (és néha mély édesvízi tavak, mint a Bajkál-tó) víztömege alatt, s hozzá még örökké fagyott (permafroszt) kontinentális területek belsejében található - sokszor több kilométerrel a vízfelszín alatt, de a sarkok közelében ennél csekélyebb mélységben.

A hír legalább annyira váltott ki pánikot, mint lelkesedést. Elvégre némely teóriák éppen a felmelegedés hatására bekövetkező metán-klatrát-bomlást és az óriási mennyiségű, erős üvegházhatású metángáz felszabadulását (így a felmelegedés akcelerációját) gyanítják a fajok időszakosan bekövetkező tömeges pusztulása mögött. Ám ez nem gátolja Japánt, s úgy tervezi, 2016-ban megnyitja első klatrátkitermelő kútját. Kína is hasonló álmokat sző, ami nem csoda: a klatrátba rejtett metánmennyiséget világszerte több tízezer milliárd köbméterre becsülik.

Palában az erő

A föld mélyében sokfelé keletkezett energiatermelésre alkalmas, többnyire metánból álló légnemű szénhidrogénkincs. Társul a kőszén- és kőolajtelepekhez - mutatván, hogy eredete alapján szintén növényi, illetve állati maradványok levegőtől elzárt körülmények között történő bomlásából jött létre. És előfordul önállóan is - például a talajhoz viszonylag közel fekvő, úgynevezett szénhidrogén-lencsékben, ahová elég lefúrni, és a gázt saját nyomása hajtja a felszínre, utána csak arra kell ügyelni, hogy a légnemű nyersanyagot csővezetékbe tápláljuk, s valami hasznos célra fordítsuk. Mindez nem holmi üres fordulat, hiszen kimerülő készletek ide vagy oda, az Egyesült Államokban máig iszonyú mennyiségű (például a kőolaj-kitermelés közben felszabaduló) földgázt égetnek el közvetlenül a kutaknál, mivel nem érné meg csővezetéket építeni hozzá (így viszont nem csupán pazarolnak, de fölöslegesen szaporítják a légkörben a szén-dioxidot is). Ezek után talán meglepő, de más szempontból mindent megtesznek azért, hogy felszínre hozzanak olyan földgázkészleteket is, amelyek kitermelése a hetvenes évekig elképzelhetetlennek látszott. Ez a természetes gázkincs ugyanis sok ezer méterre a felszín alatt (azaz a hagyományos gázkincsnél sokkal mélyebben), porózus, üledékes kőzetbe, tipikusan palafélékbe zárva várja évmilliók óta, hogy felszabadulhasson (ilyen mélyre pedig felszín alatti vándorlás közben került). A hetvenes évek azért hoztak fordulatot a rejtett, ám szinte a Föld minden zugában előforduló gázkincs sorsában, mert Amerikában ekkor alkalmaztak először a kinyerésére mélységi, többek között horizontális irányú fúrással kombinált, nagy nyomású folyadékkal elkövetett kőzetátalakítást - masszív hidraulikus repesztést (az úttörők azonban állítólag a szovjetek voltak). Azóta is e módszerrel élnek: a gáz ugyanis többnyire nem túl vastag, de nagyjából a felszínnel párhuzamosan húzódó palarétegekben rejlik. A palagáz (shale gas) kinyeréséhez mindenekelőtt fokozni kell a kőzet átjárhatóságát, permeabilitását, növelni kell a kőzet mikropórusainak számát és kiterjedését, ki kell nyitni a zárt pórusokat - ehhez pedig radikális módszereket kell alkalmazni. A sikeres fúrás után ugyanis speciális kémiai anyagokkal kezelt, homokkal összekevert vizet szivattyúznak a mélybe - ez a nagy nyomású fluidum fogja kihajtani a mélyben rejlő földgázt (a szuszpenzióban tartott homok pedig meggátolja a pórusok bezáródását). Mindez természetesen már régen nem holmi sci-fi: az Egyesült Államok földgáztermelésének 20 százaléka származik palagáz-kitermelésből, s becslések szerint egy negyedszázadon belül el fogja érni a teljes kitermelés felét! De ahogy bővül a felszínre juttatott palagáz mennyisége, úgy növekszenek a technológiával kapcsolatos aggodalmak is. Olyannyira, hogy akad olyan amerikai tagállam (például tavaly óta Vermont) és európai ország (Franciaország) is, amely gyakorlatilag tiltja a mostanában használatos palagáz-kinyerési technológiák alkalmazását (bár a francia kormány éppenséggel támogatna olyan, kevésbé piszkos technológiákat, melyek nem a hidraulikus repesztésen alapulnak). Az aggodalmakat a módszer geológiai-geofizikai kockázatai, mértéktelen vízigénye, a felszín alatti vizek elszennyeződésének gyanúja és a technológia tökéletlensége miatt felszabaduló metán erős üvegházhatása együttesen táplálják.

A veszélyek korántsem lebecsülendők, különös tekintettel arra, hogy a módszer és főként környezeti hatásainak elemzése valóban gyerekcipőben jár. Egyelőre nincs egyértelmű bizonyíték arra, hogy az amerikai Közép-Nyugaton már régóta folyó palagáz-kitermelés lenne felelős a kisebb energiájú földrengések elszaporodásáért, de legalább egy esetben, egy angliai, blackpooli palagázlelőhely közelében igazoltan a gázkinyerő technológia váltott ki földrengést. Nyilvánvaló kockázatokkal járnak azok a kemikáliák is, melyeket a nagy nyomással a kőzetbe préselt vízhez kevernek, akad ezek között a súrlódáscsökkentő, rozsdásodást gátló (hiszen a gázt fémcsövekkel nyerik ki, melyek nem kedvelik a vizes közeget), sőt mikrobaölő hatású vegyszer is. A listán némileg hígított sósav, guargumi, citromsav, poliakrilamid, etilénglikol, borátok, nátrium- és kálium-karbonát, glutáraldehid és izopropanol is szerepel (és akkor még nem szóltunk a többi alkoholféléről, például a metanolról, a nehézfémsókról és a cellulózszármazékokból álló gélekről).

Nem alaptalan a félelem, hogy e vegyszerek belekerülhetnek a felszín alatti, emberi fogyasztásra használt vízkészletekbe. Ez még úgy is áll, ha számos amerikai geológus szerint az ilyen szennyeződés (köszönhetően annak, hogy a víz- és a palagázkészletek nem is igazán azonos szinten találhatók) valószínűsége igen csekély, bekövetkezése pedig technológiai hibának köszönhető. A meggyújtható (metántartalmú) csapvízről szóló történetek viszont, ha elvétve is, de igazak lehetnek - ennek azonban nem feltétlenül van köze a palagáz-kitermeléshez. Mindenesetre a kockázatokat csökkentheti a nemrég Kanadában már sikerrel kipróbált módszer, melynek jegyében víz helyett cseppfolyósított propángázt nyomnak a mélybe (többek között ez van a nagy nyomású PB-palackokban is).

Makó vs. Jeruzsálem

Szintén veszélyekkel járhat, ha a palagáz (amely összetételét tekintve többnyire metán) a tökéletlen kinyerési technológia miatt nagy mennyiségben felszabadul a légkörbe, üvegházhatása ugyanis sokszorosa a szén-dioxidénak, noha a most uralkodó tudományos konszenzus szerint abból már eddig is sok bajunk származott. Ám miközben viták zajlanak akörül, hogy valójában mennyi metán is szivárog el a palagáz kinyerése közben, annyi kétségtelen, hogy a kinyert gáz elégetése révén sokkal kevesebb káros égéstermék kerül a légkörbe, mintha ugyanannyi kalóriát kőolaj vagy kőszén elégetésével termelnénk. Ráadásul a metán tizedannyi ideig marad a légkörben, mint a szén-dioxid. Ha jól gondoljuk, további kutatással, a fenti szempontok figyelembevételével végre ki kellene számolni a módszer alkalmazásával járó hasznokat és károkat, bár tudjuk, ez merőben naiv elképzelés: előbb inkább felpörgetik az eljárást, azután kíváncsian várják a következményeket.

Palagáz nem csak az amerikai kontinensen található - mi több, a jelenleg ismert legnagyobb készleteket éppen Kínában rejti a föld mélye. Nem véletlen, hogy sokan vádolták azzal az ázsiai óriást: kiterjedt ipari felderítői hálózata és számítógépes kémkedési módszerek segítségével próbálja megszerezni a hidraulikus repesztés (angolul fracturing) módszerének titkait: így anélkül termelhetné ki saját készleteit, hogy fizetnie kelljen érte. Obama elnök (e mélységi fosszilis nyersanyag kitermelésének jeles támogatója) még 2009-ben beleegyezett abba, hogy az Egyesült Államok megosztja a palagázzal kapcsolatos technológiai fejlesztéseit Kínával - ráadásul támogatja az amerikai cégek ilyen célú befektetéseit is. A feltűnő igyekezet sem véletlen: Kína teljes palagázkincsét 30 ezer milliárd köbméterre becsülik - ez lehetővé tenne egy diszkrét évi 30 milliárd köbméteres kitermelést -, márpedig ez a fele volna az ország 2008-as gázfogyasztásának. Az erőfeszítések nem hiábavalók: tavaly áprilisban a Shell már lefúrt néhány palagázkutat Szecsuánban.

Az európai potenciális palagáz-források között feltétlenül meg kell említenünk Magyarországot és a páratlanul gazdag makói gázlelőhelyet (bővebben: Fúrópróba, Magyar Narancs, 2009. január 8.). Csak éppen az a gond, hogy a makói gáz jó 6000 méter mélyen található, kemény kőzetbe ágyazva, ráadásul - ahogy a Kárpát-medence jó részén - a hőmérsékleti gradiens is páratlanul nagy. A földkéreg viszont különlegesen vékony errefelé - egy amerikai kutató geológus néhány éve úgy nyilatkozott, hogy a magában is 200 fokos (!) hőmérsékletű gáz alatt nem sokkal már a forró köpenyanyag, a magma izzik. Márpedig ilyen extrém körülmények között még az Egyesült Államokban vagy Kanadában bevált eszközök és módszerek sem alkalmasak - mi több, eddig senki sem jelentkezett, aki képes lett volna megfelelő technológiát kínálni a makói gáz felhozatalára. A gázkincs felfedezése nyomán sokan tartottak attól, hogy a palagázunk, a mi geológiai aranytartalékunk holmi külföldiek kezére jut - akik majd jól kiviszik az országból. Az örök aggodalmaskodók most megnyugodhatnak: ha minden így marad, akkor a magyar palagáz (amely papíron száz évig fedezhetné hazánk fogyasztását a jelenlegi szinten) időtlen időkig alussza légnemű álmát a Makói-árokban.

Figyelmébe ajánljuk