Az utóbbi évtizedekben a nagyvárosban megtelepedő állatok között a dolmányos varjak tán a leglátványosabb térfoglalást hajtották végre. A figyelemre méltó képességekkel megáldott varjúfélék hibátlanul nyomultak be a nagyvárosi ökológiai fülkék szinte rájuk szabott zugaiba, alkalmazkodásban jelesre vizsgáztak, s még az sem zavarja őket, hogy a babonás és előítéletes (ráadásul a kegyetlenséget a szentimentalizmussal vegyítő) városlakók nem mindig örülnek nekik.
A kabát anatómiája
A sötét fejű, szárnyú és faroktollú, de dominánsan szürke dolmányosok (Corvus cornix) csupán 2002 óta számítanak önálló fajnak, korábban a helyenként nálunk is, elsősorban a Dunántúlon költő kormos varjú egyik alfajának tartották őket. (A két varjúféle, ha nem is sűrűn, de párosodik egymással.) A dolmányos viselkedése alapvetően változott meg: korábban külterületeken fészkelő, óvatos madár volt, manapság viszont zömmel a nagyvárosokban építi otthonát, itt is a nagyobb fák koronájába. A vetési varjúval szemben, mely ritkábban fészkel városban (ahol mégis, például Pécsett, ott nagyobb számban), s inkább telelni szokott ott, a dolmányos igazi, bejelentett lakcímmel rendelkező, magas szinten urbanizált lakos. Ráadásul még rokonai (a ritka hollót leszámítva a többi varjúfélék) között is nagy termetű madárnak számít, a városi, jól táplált egyedek között pedig varjúléptékben mérve már igazi dromedárok is akadnak.
| ||
A stabilan összebútorozott párok évente egy fészekaljat költenek ki, és a már repülni képes madarak hónapokig a szüleikkel mozognak táplálék után, sőt területüket is a szülői „körzet” közelében alakítják ki. Legendásan intelligens állatok, a táplálék előkerítésében és ehetővé tételében rendkívüli ügyességet és találékonyságot mutatnak. Óvatosságuk is jellegzetes: engedik, hogy előkészítsük képrögzítő eszközünket, ám amikor ráemelnénk (ez még a régi reflex), akkor ellibbennek. Ugyanakkor parkokban már megfigyelhetők olyan flaszterhuligánok, akik szemérmetlenül kéregetnek. Táplálkozási szokásaikra tekintettel a népnyelv kálomista varjúnak nevezi a dolmányosokat, mivel tapasztalataik szerint a fekete tollazatú, „pápista” varjakhoz képest gyakrabban fogyasztanak (dög)húst, bár az ilyen szektariánus megközelítést az ornitológusok sem mindenben írják alá. A szürke-fekete varjúk neve angolul hooded crow, ami azért érdekes, mert amíg mi, magyarok alapvetően fekete, ám szürke dolmányt viselő madárként látjuk, a britek számára ez egy szürke varjú, amelyik fekete csuklyát húzott.
A varjúfélék elkülönítése az „énekesmadaraktól” pusztán az ember esztétikai önkényének terméke. Egyrészt nincs énekesmadár nevű rendszertani csoport, másrészt az a valós taxonómiai egység (a verébalkatúak alrendjének Corvida ága), ami már közel áll ehhez a naiv definícióhoz, a varjúféléket éppen úgy magába foglalja, mint orgánumukban többre becsült rokonait. Ráadásul a varjúhang érzékeny kommunikációs eszköz, melynek tanulmányozásával nem tudnak betelni a szakemberek, tekintve, hogy vokalizációjuk csupa rejtély. A többi madárhoz hasonlóan nem a gégében, hanem a légcső végén, a két főhörgő elágazásánál található a hangképző szerv, így igazán mélyről generálja a károgó hangokat – egyszerre és egymástól függetlenül két helyen!
Vidékről a városba költözött
Bármily szomorú konstatálni, de a dolmányos varjú – több más, szintén a varjúfélék közé tartozó, friss urbánus migránsnak tűnő rokonával, mindenekelőtt a szarkával és a szajkóval együtt – leginkább az üldözések elől menekült a városokba, a legnagyobb számban éppen Budapestre. Ennek a madárcsoportnak ugyanis szinte minden tagját dúvadként kezelik több mint egy évszázada, s ehhez méltó brutalitással járnak el velük szemben. Sokáig hivatalosan is mérgezték őket (az illegális mérgezés most is gyakori, akárcsak más, amúgy szigorúan védett ragadozó madarak esetén), ezenfelül lövik és csapdázzák is őket.
A vadászati adatok is beszédesek: a Vadgazdálkodási adattár szerint csak a 2013–2014-es évben 19 581 dolmányos varjat, 31 850 szarkát, és 15 303 szintén varjúféle szajkót (mátyásmadarat) lőttek le a vadászok. A városokban már korábban megjelent vetési varjút és csókát csak azért nem regisztrálták a kilövési statisztikában, mert ezek szigorúan védettek – nem is csoda, hiszen a vetési varjú állománya a természetvédelmi oltalom alá helyezés előtti évtizedekben vagy 80 százalékkal csökkent (jelenleg stabilan 25 ezer költő pár él az országban, télen azonban a kelet-európai sztyeppéről érkező fajtársaikkal együtt számuk megtízszereződik). Jellemző, hogy a varjúfélék elleni hisztérikus hadjárat eredményeképpen az ország több térségében, nagy területekről kiirtották a szarkát, a vetési és dolmányos varjút, amit - a Magyar Madártani Egyesület diagnózisa szerint - többek között a saját fészket nem építő vörös és kék vércse, illetve erdei fülesbaglyok állományai is megsínylenek, mivel az adott ökoszisztémából legfontosabb fészeképítő „alvállalkozóik” hiányoznak.
Ahogy vidéken üldözik őket, úgy vált a fent emlegetett öt faj többé-kevésbé megszokott városlakóvá: közülük tán a dolmányos varjak (és a szarkák) a legfeltűnőbbek. Megtelepedésükre a madártani szakemberek sem tudnak jobb választ, mint az emberi agresszióra adott fokozatos válaszreakciót. Szinte fáról fára haladva jutottak el a városok belsejébe, s ide tényleg nem követik őket a puskás emberek. Ráadásul ez az ökológiai szempontból rontott, fragmentált (széttördelt), úgynevezett szegélyvegetációs környezet ideális élőhelyet kínál számukra. A rengeteg természetes táplálék mellett a szerves hulladék eltávolításában jeleskedő varjakat terített asztal várja – ők tán a leglelkesebb kukázók. Ráadásul elképesztő technikával és a rájuk jellemző intelligenciával használják ki az emberi eredetű (szinte biztosan nem mérgező!) táplálékforrásokat. A száraz kenyeret például előszeretettel áztatják a pocsolyák vizébe, hogy felpuhuljon, és kényelmesebben fogyaszthatóvá váljon. Ehhez járul még a prédaállatnak számító és szintén a városba költözött madárfajok (főleg a feketerigók) állománysűrűsége. Amúgy a Magyar Madártani Egyesület rendre igyekszik megnyugtatni a korántsem csak a varjak által fenyegetett énekesmadarak (s mint említettük: rendszertani értelemben a varjúk és rokonaik is azok!) sorsáért aggódókat: állományuk stabil, sőt enyhén növekszik is. Az esetleg tapasztalható hullámzás mögött sem a dolmányos gonosztevők állnak, hanem, mondjuk, a sajátos parkkultúra: a madarak számára ideális élőhelynek számító odvas öreg fákat rendre kivágatják a bőrüket és fejüket féltő gyáva emberek, az új lakóparkok lassan fejlődő növényzete pedig csak sokára lesz biztos lakhelyük a rigóféléknek és más füttyös madaraknak. Károgó madártársaik addigra rég megtelepszenek a bolygatott, rontott gyeptársulású környezetben – mondjuk, egy közeli nagyobb fán –, az utcai szemeteskonténerek tartalmán pedig megizmosodhat egész közösségük. A varjak természetesen vadászni fognak az énekesmadarakra is, de zsákmányolásuk elhanyagolható a házimacskákéhoz képest: csak hát nem a cicákat szoktuk hibáztatni egy-egy fészeknyi dalos madár eltűnéséért, hanem a dolmányos varjakat, no meg a szarkákat.
Predátor 3.
A varjúfélék páriává válásának számos okát említhetjük, de egyértelmű, hogy az emberi gonoszságnak, irigységnek és szűkkeblű antropomorf gondolkodásunknak estek áldozatául. A varjúfélék ráadásul szerencsétlenségükre beleütköznek az emberek érdekövezetébe: az év egy bizonyos szakaszában alkalmilag olyan táplálékot is fogyasztanak (vetést vagy apróvadakat), melyekről embertársaink némi joggal és sok gőggel úgy gondolják, hogy csak az övék. Ehhez jön még az is, hogy a látszatra nem adva és a képmutatást is kerülve a „közkedvelt” énekesmadarak fiókáit is fogyasztják, a „fészekrablás” pedig az emberek többségének szemében megbocsáthatatlan cselekedet. Pedig a ragadozó madarak, de különösen a varjúfélék zsákmányolási hatékonysága igen messze van a százszázalékos találati aránytól: nem ritka, hogy csak minden ötödik-hatodik vagy akár csak minden huszadik-harmincadik rácsapási, támadási kísérlet sikeres. Hiába hangsúlyozzák az ornitológusok, hogy a varjúfélék táplálékát túlnyomórészt ízeltlábúak és kisrágcsálók teszik ki, melyeket nyílt terepen, a legeltetés, kaszálás miatt alacsonyabb füvű legelőkön, gyepeken, tarlókon, no meg városi parkokban, a talajon keresgélve szedegetnek össze. S ezzel még mezőgazdasági (vagy éppen parkgondozási szempontból vett) hasznot is hajtanak! Aratási, kaszálási időszakban dögevőként szinte ingyenes köztisztasági feladatokat ellátva azért keresik fel a tarlókat, mert itt rengeteg elkaszált állati tetemet, a rovarok és kisebb gerincesek mellett nagyobb falatokat kínáló elpusztult apróvadakat is találnak. A fészekrabló predátorok ökológiai tekintetben nélkülözhetetlen szerepet játszanak az énekesmadarak (no és a varjúfélék) állományszabályozásában azzal, hogy elfogyasztják a nem kellően őrzött tojásokat, a fészekben ülő vagy a fészek elhagyása közben rosszul rejtőzködő fiókákat. A szülők és a környék madárközösségei sem tehetetlenek: összefoghatnak, hangos riasztással és közvetlen fizikai támadásokkal hatékonyan védhetik a kicsinyeiket. Természetes körülmények között egyetlen ragadozó állatfaj, így a varjúfélék sem irtják ki a zsákmányállataikat – ha ezek száma bármilyen okból lecsökken annyira, hogy hatékonyan már nem lehet vagy nem érdemes vadászni rájuk, akkor más menüre térnek át.
| Gyilkost kiáltanak Sajnálatos módon a természetet egyre kevésbé ismerő lakosság jó része mind kevésbé tolerálja a madarak jelenlétét – panaszolják a szakemberek, példáként említve, hogy a varjútelepek felszámolása melletti legfőbb indok nem valamiféle gazdasági kár, hanem pusztán a hangoskodásuk, illetve az ürülék okozta kellemetlenség. Még ennél is elkeserítőbb, hogy némelyek azért követelik a településekre menekült szarkák, dolmányos varjak és szajkók eltávolítását, mert más („kedvesebb”) madarakat esznek. Az ornitológusok megdöbbentőnek tartják azt is, hogy a vadászok, a halászok és a horgászok miért nem fogadják el, hogy egyes fajok a gazdasági érdekszférájukba tartozó apróvadat vagy halat fogyasztják. Csak igazat adhatunk a madárvédőknek, amikor úgy fogalmaznak, az élőlények megbélyegzése, antropomorfizálása, abszurd, értelmetlen és megvalósíthatatlan átnevelési igények megfogalmazása helyett inkább az volna a feladatunk, hogy a megfelelő feltételeket biztosítsuk számukra, hogy természetes módon élhessék az életüket. |
