„Brutális kegyetlenséggel” – Hermann Róbert történész 1848/49 kevésbé ismert eseményeiről

  • narancs.hu
  • 2017. március 15.

Tudomány

1848–49-ben nemcsak forradalom és szabadságharc, hanem etnikai polgárháború is zajlott Magyarországon. Történelmi glóbusz a friss Magyar Narancsban.
false

 

Fotó: Sióréti Gábor

Magyar Narancs: 170 év távlatából úgy tűnik, mintha a nemzetiségek közötti vérontás hirtelen szakította volna meg a korábbi békés együttélést. Volt valamilyen előjele ennek korábban?

Hermann Róbert: Nem nagyon volt komoly előjele, nem véletlenül érték az események sokkszerűen a magyar társadalmat 1848-ban. A reformkori statisztikák alapján ugyan a magyarok már érzékelhették, hogy kisebbségben vannak Magyarországon, és ez adott némi fenyegetettségi érzetet, de jellemző a felkészületlenségre, hogy a Magyarországtól ekkor már egyértelműen függetlenedni akaró horvát mozgalmon túl a legveszélyesebbnek a szlovák helyzetet tartották, köszönhetően az 1831-ben Szepes és Sáros vármegyében lezajlott koleralázadásnak és a szlovák értelmiség körében létező cseh és orosz, azaz pán­szláv orientációnak. Az események későbbi brutalitását az 1784-es erdélyi Horea-féle parasztfelkelés vetítette előre, ahol a főleg román etnikumú felkelők kifejezetten „utaztak” a magyar földesurak legyilkolására. De mindkét lázadásnak a nemzetiségi vidékeken inkább volt társadalmi-gazdasági jellege, csak az adott nekik némi etnikai élt, hogy a magyar nemesség gyűlölete egyben „a magyarok” gyűlöletét is jelentette, hiszen számukra a földesúr jelenítette meg a magyarságot. A horvátokkal közvetlenül 1848 előtt már érzékelhető volt a feszültség. A horvát politikában Bécs-barát fordulat ment végbe, amely politika az ekkor már döntően horvátok lakta, ám a történelmi Horvátországhoz nem tartozó Szlavóniával, a Katonai Határőrvidékkel, a Muraközzel és Fiuméval kiegészített Nagy-Horvátország létrehozását szerette volna elérni, amely önálló tartományként illeszkedik a birodalomba.

MN: A magyar nacionalizmus reformkori ébredése mozgósította a nemzetiségeket?

HR: Közkeletű tévedés csak erre vagy a Habsburg-udvar szervezkedéseire visszavezetni a nemzetiségi ellenállást. Erre a korra már nekik is megvolt az önálló nemzeti mozgásuk, céljaik. Ám ezekben komoly törésvonalak voltak a nemzetiségeken belül is. A románok Királyhágón inneni része – amely egyébként számban felül is múlta az erdélyit – egyértelműen támogatta a magyar reformmozgalmat, míg a szűken vett erdélyi román értelmiség fő célja az Erdély és Magyarország közötti unió megakadályozása volt. Önálló fejedelemségben kívántak a „bevett” erdélyi rendi nemzetek közé kerülni, etnikai arányuknak megfelelően lehetőleg vezetőként. A három „román” fejedelemség egyesítése ekkor még olyan ködszerű álom sem nagyon volt, mint manapság a magyarok esetében a „mindent vissza!”.
A szlovák értelmiség evangélikus lelkész vagy tanító volt, ami nem aratott sikert a katolikus többségnél: náluk a vallási fontosabb törésvonal volt, mint az etnikai. Az erdélyi szász városok féltették középkori eredetű önkormányzatiságukat, és ezért nem támogatták az uniót – de Brassó például egyértelműen magyarbarát volt. A szerbeket a Határőrvidéken kezdetben nem is érintette a reform. Viszont az is tény, hogy az 1844-es nyelvtörvény fontos mérföldkő volt minden nemzetiségnél. Ez és a protestáns egyházak tervezett magyar uniója előrevetített számukra elmagyarosító törekvéseket, amire volt is némi hajlandóság a magyar elitben. Például maga Széchenyi is „olvasztó felsőségről” beszélt.

(…)

MN: Májustól viszont már egyértelműen etnikai polgárháború zajlik az országban.

HR: Ez egyértelmű. A szerbek brutális kegyetlenséggel csapnak le a magyar falvakra, olyan, nálunk régen túlhaladott eszközök is megjelennek a félfüggetlen balkáni Szerbiából érkező önkénteseknek is köszönhetően, mint a fejlevágás gyakorlata, nők, gyerekek megölése. A cél itt egyértelműen a más etnikumú lakosság – nemcsak a magyarok, hanem a románok, a németek – elűzése, kiirtása. Az események sokkolták a magyar közvéleményt, a kormány kezdetben szintén irreguláris haderőt vet be, amelyek látva a pusztítást, szintén nem kesztyűs kézzel ütnek vissza; előfordulnak esetek, amikor a foglyokat egybeterelik, és rájuk gyújtják a házat. Erdélyben Puchnernek nincs elég katonája, hogy a magyar szórványvidékeken is átvegye az irányítást, ezért román felkelőket használ, mondhatni, enged szabadon. Ahol alulművelt, felfegyverzett tömegre bízzák magasan polgárosult és náluk sokkal jobb módban élő lakosság felügyeletét, csak idő kérdése az indulatok elszabadulása. Ráadásul mindez kapott még etnikai színezetet is az „elnyomó” magyarok ellen.

Az interjú teljes szövege, amelyben szó esik többek között a polgárháború áldozatairól, a téma kutathatóságáról és érzelemmentes megközelítésének esélyeiről, a friss Magyar Narancsban olvasható.

Figyelmébe ajánljuk